Fejlődés(?)regény | Gottfried Keller: Zöld Henrik összefoglaló

 

Az elmúlt két hétben áttekintettük Gottfried Keller Zöld Henrik című könyvének főbb eseményeit. Most pedig következzen az ilyenkor szokásos összefoglaló véleményem.

Beszéljünk mindjárt elsőnek a könyv címéről, mert én ugyebár emellett egyszerűen nem mehetek el szó nélkül. Kivagyok attól, ha egy könyv címe egy név. Számomra nem létezik ennél semmitmondóbb cím. Ha meglátnék egy hasonló könyvet egy könyvesbolt polcán, holtbiztos, hogy még a fülszövegét sem akarnám elolvasni. Itt mondjuk legalább egy minimális pikantériája van a dolognak, mert izgatottan várhatjuk, mikor derül ki, hogy miért hívják a főhőst éppen Zöld Henriknek. Csak hogy felcsigázzam a kedélyeket, elárulom, hogy tényleg ki fog derülni. De többet ehhez inkább nem is fűznék hozzá, igyekszem túltenni magam ezen a cím dolgon. (Habár a soron következő könyv is épp ilyen lenne, a Bede Ádám. Épp ezért talán nem fog nagy meglepetést okozni, ha elárulom, nem az lesz a következő néhány bejegyzés témája…)

Tegyünk most még egy rövid kitérőt, mielőtt a lényegre térnénk, és tekintsük át gyorsan Henrik szerelmi életét. Erről csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy főleg az első kötetben még bőszen jegyzetelgettem Annáról is Juditról, de a második kötetben egyértelművé vált, hogy a szerelem ebben a történetben csak egy mellékzönge. Teljesen lényegtelen, hogy milyen volt Anna, milyen volt Judit, milyen volt velük Henrik, és ők ketten hogy viszonyultak egymáshoz, mert a történet végére egyáltalán nincsenek befolyással. Ennek nyilván megvannak a maga okai, bizonyos történések elterelték róluk a figyelmet, és kár azzal vesződni, hogy végiggondolnánk, mi lett volna, ha. A tények azt mutatják, hogy abszolút felesleges velük foglalkozni, jöttek és mentek a történetben, üde színfoltok voltak, ahogy egyébként a többi nő is, de ezzel véget is ért a szerepük.

Mert hogy a lényeg itt az a „szakmai” életút, amit Henrik bejár. Ugyebár viszonylag korán eldönti, hogy festőművész szeretne lenni. Miután kicsapják az iskolából, különböző mesterekhez csapódik, akik mondjuk inkább ártanak szegény gyereknek (és a pénztárcájának), mint használnak. Később pedig elszánja magát arra a bizonyos tanulmányútra, ami végül eléggé félresiklik.

De ne szaladjunk ennyire előre, ugorjunk csak vissza azokra a bizonyos mesterekre. Csak nekem tűnt úgy, hogy ez a mi jó Henrikünk mindenhol a munka könnyebbik végét akarja megfogni? Még a legrosszabb mesterektől is lehet valamit tanulni, ha mást nem, azt, hogy milyen az a rossz mester. Mégis nekem az volt az érzésem, hogy Henrik soha semmit nem tanult. Viszont a mesterek felügyelete alatt legalább még festett. Mikor viszont elutazott, az ecsetet bizony messze elkerülte. Ez engem egyrészről mérhetetlenül felbosszantott, másrészről pedig megijesztett.

Milyen helyzetben is volt tulajdonképpen Henrik? Az apja meghalt, amikor Henrik még kisgyerek volt. Az apai örökséget mind eltapsolta az utazására és az ottani életére, az anyjának kölcsönöket kellett felvenni, hogy pénzelni tudja a fiát, aki még arra sem volt képes, hogy egy köszönőlevelet írjon neki. Mindezek mellett pedig még az sem jutott eszébe, hogy teszem azt, fessen egy képet.  Mikor már nem volt bőr a képén, hogy az anyjától kérjen pénzt, akkor is inkább eladta a régi, fiatalon festett képeit, és azok árából élt, amíg tartott. És mikor eladta az utolsó képét, akkor sem arra a következtetésre jutott, hogy a fenébe is, kéne még egyet festeni, hogy azt is eladhassam. Hanem szomorúan és beletörődve a kudarcba úgy döntött, hogy hazakullog. Ebben a történetben én egy szemernyi fejlődést nem fedeztem fel. Sokkal inkább volt ez az ingyenélés művészetének kézikönyve.

A végső döfést pedig ott vitte be a sztori, amikor Henrik összetalálkozott azzal a gróffal, aki korábban a városban megvette az összes képét. A gróf hajlandó volt a képeket még egyszer, ezúttal személyesen Henriknek kifizetni. Sőt, rábírta, hogy újabb képeket fessen, amiket aztán igen előnyösen sikerült eladatnia a városban. Magyarul ez a szerencsétlen flótás végre talált egy mecénást, aki igazán elindíthatta volna a művészi pályán, mert az már akkor is úgy működött, mint manapság, hogy sokkal könnyebb befutni, ha van egy megfelelő ismerősöd. (Bocsánat a keserűségért, de pontosan ezt épp jómagam is tapasztalom.) De nem, ő ekkor már elkönyvelte magát középszerűnek csak azért, mert a meg nem festett képeit nem tudta eladni.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, mi lett volna az író célja ezzel a regénnyel. Henrik ugyanis egy olyan életről mondott le, amit nem is ismert meg, véleményem szerint ugyanis egyáltalán nem indult el a művésszé válás útján. A lehető legkevesebb energiát fektette a festésbe, és mire a sors dobott neki egy mentőövet, addigra pedig dacosan elhatározta, hogy inkább a kényelmes, biztonságos, de unalmas hivatali munkát választja. Vagyis szerintem ennek a könyvnek egyáltalán nem volt tanulsága, mert a végeredmény nem egy fejlődés következménye volt, csupán buta emberi döntéseké. E történet alapján nem azt szűrtem le, hogy Henrik ráébredt a tehetségtelenségére, megbékélt a sorsával, és kihozta a helyzetből a lehető legtöbbet. Sokkal inkább úgy, hogy simán csak lusta volt, és az egyszerűbb utat választotta.