Fejlődés(?)regény | Gottfried Keller: Zöld Henrik 1. kötet

 

Utolsó kiadás: 1963. Európa Kiadó

Tudjátok, hogy a név-címekkel ki lehet kergetni a világból, de olyan optimistán zártam az elmúlt évet, és indítottam az ideit, hogy úgy éreztem, megvan a kellő lelki erőm, hogy megismerkedjek Zöld Henrikkel, mivel hogy ez lett volna egyébként is a soron következő könyv a listán.

A technikai dolgok tisztázása végett le kell írnom, hogy a mű két kötetből áll, a kötetetek további két-két részre vannak osztva, vagyis összesen négy résszel ismerkedhetünk majd meg. Ebből én jelenleg kettőn vagyok túl, és ez a mai bejegyzés szokás szerint csak egy rövid tartalmi összefoglaló lesz, ahogy a jövő heti is, és aztán következik majd egy nagyobb lélegzetvételű összefoglaló.

Sajnos azt kell mondjam, hogy igen nehéz követni ebben a könyvben az idő múlását, tehát nem nagyon tudnám behatárolni, hogy Henrik életének mely pontjáig követhetjük az eseményeket az első kötetben. (A kezdet nyilván a születése. Illetve ez így ebben a formában nem teljesen igaz, mert még előtte megtudjuk, hogy hogyan ismerkednek meg a szülei.)

Valamint, habár nem elrettentésnek szánom ezt a bejegyzést, de ez az igazság, a tartalmat is nehéz összefoglalni, mert… Nem is tudom. Az elején elég zavarosan indul minden. Bár lineárisan haladunk az időben, de elég nagy kihagyásokkal. És főleg olyan eseményeket ismerünk meg, amelyek lehet, hogy Henrik számára komoly jelentőséggel bírnak, de így olvasva teljesen jelentéktelennek érzem őket. A helyzeten pedig az sem segít, hogy egyrészt Keller rendkívül körülményesen, dagályosan ír, másrészt pedig piszok részletesen, és ez a két dolog egyáltalán nem teszi gördülékennyé a szöveget.

Számomra ott indult be igazán a cselekmény, amikor megtörténik az iskolai incidens. Ezt nem szeretném részletezni, mert azzal egy sarkalatos eseményről rántanám le a leplet, mégis meg kell említenem. Egyrészt azért, mert ez az első jelentős esemény, az előtte lévőek szerintem totál érdektelenek. Másrészt pedig azért, mert ezzel egy olyan, nem várt fordulat következik be Henrik életében, amely nélkül szerintem teljesen más irányba mentek volna az események. Illetve ezután kezd kikristályosodni a történet egyik fő irányvonala.

A másik pedig akkor kerül napvilágra, amikor Henrik első ízben látogatja meg a vidéken élő rokonait, és megismerkedik néhány (egész pontosan kettő) igen szemre való fehérnéppel.

És ezzel meg is van egy élet két fő témája: a karrier és a szerelem. Egyelőre ebben a kötetben még csak puhatolózások vannak mindkét irányban. Bár ez főleg szerintem annak köszönhető, hogy a jelentősebb események egyszerűen elvesznek a sok sallang közt.

De azért nem csupa rosszat akarok írni erről a könyvről, határozottan ki kell ugyanis jelentenem, hogy számomra is meglepő módon nagyon is gyorsan tudtam vele haladni. Ez pedig két dolognak volt köszönhető. Az egyik, hogy nemrég huzamosabb időt volt szerencsém eltölteni a szülőfalumban, és a könyvbéli, vidéki jelenetek abszolút visszaidézték a falu hangulatát, a nyugodtságot, a természetközeliséget, az emberek egyszerűségét. És ez most elmondhatatlanul jól esett nekem. (Épp mint A kisváros esetében.)

A másik pedig, hogy időként számomra is érdekes és jelentőségteljes témákban tudott elmélyedni Keller. Ilyen volt például Habersaat úr oktatási módszerének az ismertetése, ami hajaj, túlságosan ismerős húrokat pendített meg bennem. Habersaat úr tudniillik egy olyan tanár volt, aki kizárólag a pénz miatt vállalta Henrik oktatását, viszont egyáltalán nem értett ahhoz, amit tanítani próbált, és a tanításhoz sem értett egy szemernyit sem.

Valamint vallási témákat is érintettük, ami számomra teljesen megdöbbentő volt. Ugyanis viszonylag hosszúnak mondható, klasszikus-olvasási pályafutásom alatt emlékeim szerint még egyszer sem találkoztam olyan könyvvel, amelyben a főszereplő nyíltan megkérdőjelezte volna nemcsak az egyházat, hanem az egész vallást, és tudatosan szembement volna a gyerekkorában ráerőszakolt vallásnak. Ugyan az nem derült ki egyértelműen, hogy Henrik életében hol és minek következtében történt meg a törés (vagy csak én siklottam el felette??), de az tény, hogy mire eljutunk odáig, hogy konfirmálnia (Henrik protestáns, az apja Zwingli nagy tisztelője volt) kell, azt már nyűgnek tekinti, és egyértelműen úgy vélekedik erről a „szertartásról”, mint a korábbi vallási életének a zárómomentumáról.

Továbbá kiemelnék még egy jelenetet. Az iskolai incidens után, a vidéki útja során Henrik megismerkedik egy tanítóval, akinek elmeséli a szóban forgó incidenst töviről hegyire, a tanító pedig egy hihetetlen monológgal próbál neki lelki vigaszt nyújtani. Ez számomra azért volt rendkívül jelentőségteljes, mert az én oktatásomban is bekövetkezett egyfajta törés (habár közel sem olyan, mint Henrikében, de azért számomra felettébb súlyos), és azt hiszem, közel tíz év után most sikerült először másképp tekintenem a saját „balsorsomra”. Ezért pedig nem tudok elég hálás lenni a tanítónak és Kellernek. A tanító egész konkrétan azt mondja, hogy nem szabad dühösen visszagondolni az igazságtalanságra, már csak azért sem, mert mi is részesei voltunk az eseményeknek. De főleg azért nem, mert ez egy jel, hogy letértünk arról a szigorú útról, amely célhoz vezetett volna. Úgy kell tekintenünk az incidensre, mint iránymutatóra, hogy mi a helyes és mi a helytelen, és mindig szigorúan csak a helyes úton kell továbbmennünk. (Mindez persze sokkal szebben meg van fogalmazva a könyvben.)

Ezek lettek volna nagyjából az első benyomásaim a Zöld Henrikről. Jövő héten hozom a második kötet fejleményeit.

Utalás történik Az ifjú Werther szenvedéseire és a Don Quijotéra.

Megismerkedünk Svájc történelmének egy jelentős és érdekes szeletkéjével, tudniillik hogy Napóleon hozta egyenrangúságra az egyes kantonokat, korábban voltak uralkodó és alattvaló kantonok.

Továbbá megismerkedünk a Lancaster oktatási módszerrel. Ezt Joseph Lancaster angol pedagógus fejlesztette ki, és a lényege, hogy a kisebb tanulókat egy tanár felügyelete alatt ugyan, de az idősebb tanulók tanították. Főszereplőnk is egy ilyen iskolában kezdett.

„De már észrevettem, hogy az, aki mindig a szót viszi, sehogy se igazodik ki az olyanon, aki miatta sose juthat szóhoz; s ha kifogy a fecsegésből, se egy pillanatra csend támad, rögtön kész elmarasztalni a hallgatagot.”

„Ez a két képesség a titka minden nevelésnek: az eleven, elpusztíthatatlan fiatalosság – ez ismeri igazán az ifjúságot, és lát a lelkébe; és a biztos egyéni fölény minden kérdésben. Szükség esetén sokszor pótolhatja egyik a másikat, de ha mindkettő hiányzik, akkor az ifjúság bezárt kagyló a tanító kezében, s csak úgy tudja felnyitni, ha összetöri.”

„Éppoly jó ember lehet, aki hisz egy dologban, mint aki nem hisz. Ha kétlem, hogy kétszer kettő négy, akkor az továbbra is négy marad, ám ha elhiszem, avval sincs mit dicsekednem, és senki sem dícséri eszemet.”

„Ha Isten megteremtette a világot, benépesítette gondolkodó lényekkel, aztán áthatolhatatlan fátyolba burkolta magát, a megteremtett emberi nemet pedig hagyta nyomorban és bűnben elzülleni, viszont egyeseknek rendkívüli és csodálatos módon megjelentette magát, sőt megváltót is küldött oly körülmények között, amelyek azután ésszel fel nem foghatók, de minden teremtménye megváltását és üdvösségét az ebben való hittől tette függővé, és mindezt azért cselekedte, hogy megszerezze magának azt az élvezetet, hogy hisznek benne, ő, aki mégis elég biztos lehetett a maga dolgában: úgy ez az egész folyamat oly nyakatekerten kitervelt komédia lenne, amely megfosztana engem Isten létezésében, a világban és önmagamban lelt vigasztól és örömtől.”

„Az olyan ember, aki mindig mindenről lemond, s mindenütt csak hátrál nagy szeretetében, lehet jóságos és ártalmatlan, de ezért senki sem gondol rá hálával, és nem mondja majd: ez hasznomra munkált. Mert erre, mint mondtam, csak az képes, aki előbb a maga hasznát érti kikaparni és érvényesíteni. S ahol az ember ezt bátran, képmutatás nélkül teszi, ott van szerintem egészséges élet, és ha olykor-olykor vadul marakodnak is a haszonért, az az egészség jele.”