Fejlődés(?)regény | Gottfried Keller: Zöld Henrik 2. kötet

Végére értem a Zöld Henrik második kötetének, és bevallom őszintén, fogalmam sincs, mint írhatnék most ebben a bejegyzésben. A könyv nagy tanulságát ugyanis az összefoglalóra tartogatom, anélkül viszont nehéz lenne beszélni az eseményekről.

Azért röviden mégiscsak megpróbálom (és lehet, hogy ez lesz a blog legrövidebb bejegyzése). Tehát az már ugye az első kötetből is egyértelműen kiderül, hogy Henrik festőművész szeretne lenni. És a fő irányvonal gyakorlatilag ez lesz. A kötet elején Henrik új, ezúttal igazi(nak tűnő) mesterre tesz szert. De aztán arra a következtetésre jut, hogy a festővé válásához elengedhetetlen egy nagy utazás. Erre használja fel az apai örökségét, mindent erre az útra tesz fel, de egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő azt tervezte.

Habár elsőként megfelelő társaságba keveredik, de végül mindkét új barátja lemond a művészetről, és biztosabb megélhetés után néz. Henrik ezután furcsa mellékutakra téved (például bejár az egyetem jogi és természettudományi óráira, és szabadidejében is elkezd ezekkel a témákkal foglalkozni), amelyek nem hizlalják a malacperselyét. Egyszóval eladósodik, és végső elkeseredésében elszánja rá magát, hogy ő is lemond az álmáról, hazatér, és hivatali munkát vállal. Gyalog készül megtenni az egy heti utat, mert már arra sincs pénze, hogy postakocsira szálljon. Ekkor azonban váratlan szerencse éri. Összetalálkozik azzal a gróffal, aki korábban a városban felvásárolta az összes képét. Ez a találkozás akár vissza is terelhetné Henriket az álmaihoz, de nem teszi. Habár nem kevés időt eltölt a gróf vendégeként, végül mégis hazatér, és ahogy tervezte, hivatalnok lesz belőle.

Némileg a szerelmi életét is tovább követhetjük, de egyértelműen nem ez lesz a fő csapás. Az első kötetből megismert Annával és Judittal bizonyos, rajta kívül álló okok miatt le kell zárnia a kapcsolatát. Ezt egyébként komoly fordulópontnak tekinti, de később nem lesz különösebb jelentősége. A városban csak egy futó kalandról ad számot. Aztán a gróf úr kastélyában is szemet vet valakire, de nem lesz elég bátor, hogy feltárja a lány előtt az érzéseit. És a szerelmi életének a lezárásából nekem teljesen az jött le, hogy ez egyáltalán nem is volt fontos, holott az első kötetben azért igencsak sokszor felbukkant Anna és Judit.

A két kötet közül egyértelműen ez volt a rosszabbik számomra, ugyanis hosszabb volt az előzőnél, mégis úgy éreztem, hogy összességében kevesebb dolog történt benne. Sok volt számomra a felesleges sztorizás. Volt például egy egész fejezet, amiben csak arról írt, hogy miket álmodott. Vagy egy újabb farsangi mulatságkor apróra leírta a felvonulás résztvevőit, ezt is természetesen hosszú oldalakon át tette. Én ezt már túlzásnak éreztem. Arról nem is beszélve, hogy a harmadik könyv igen nagy részét mások szerelmi életének az ecsetelése teszi ki, amiben Henrik csak mint megfigyelő van jelen.

Összességében ennyit tudok elmondani a második kötetről tárgyilagosan, nem kitérve arra, hogy…….. (folytatása következik).

Újra említésre kerülnek a herrnhutiak, akikkel már Goethe Wilhelm Meisterében találkozhattunk.

 „…a művészek csak abban különböznek a többi embertől, hogy ők rögtön a lényeget látják, s azt a maga teljességében ábrázolják, míg a többi embernek ezt a lényeget előbb fel kell ismernie, és elámulnia rajta, s ezért nem is mester az, akinek megértéséhez egy bizonyos ízlés-irányzatra vagy művészi iskolázottságra van szükség.”

„Tanulja meg, hogy ne hagyja a jussát, ha senkinek nem árt vele, és nem okoz szorongást, még ha csak erkölcsi jussról van is szó, fogadja el a magának dukáló ellenértéket röstelkedés nélkül, aztán azt teheti vele, amit akar.”

„Ha lemondunk valamiről, önszántunkból mondjunk le róla, ne mint a róka a szőlőről.”

„Istennél minden lehetséges, még az is, hogy létezik.”

„…nyomorultul tönkretett az a nemszeretem fölfedezésem is, hogy az igazi szenvedély… megsemmisíti a személyiség szabadságát, és minden lehetőségét annak, hogy ésszel döntsek sorsom felől.”

„…engem is lelkes hangulat szállt meg, hogy mint egyén és rész, ami visszatükrözi az egészet, harcba bocsátkozzam, és e harc közepette tevékeny, derék és életteli egyeddé kovácsolódjam, aki a többiekkel együtt cselekszik és tanácskozik, és azon vitézkedik, hogy elejteni segítse a többség nemes vadját, amely mégsem drágább neki, mint a legyőzött kisebbség, mert a kisebbség is ugyanazon húsból és vérből való, mint a többség.”