Adventkor lassuljunk le... vidéken

Elérkezett az advent, ami szerintem az év egyik legszebb időszaka. És bár nekem sajnos idén sincs időm igazán lelassulni, tekintve, hogy ismét új munkahelyen kezdtem dolgozni… J (ezennel most már komolyan hivatásos álláshalmozó lettem J), de azért javasolni még javasolhatom ezt másoknak. J Szóval szerintem lassuljatok le. Gondoljátok végig, mi történt veletek 2021-ben, vonjátok le a tanulságokat, és ezek alapján tervezzétek 2022-t (már amennyire lehet ezekben a változékony időkben tervezni…). És persze olvassatok, mert az például remekül lelassít.

Emlékeim szerint többször is említettem már, hogy faluról származom. Gyerekként sosem értékeltem a falusi életformát. Bezzeg most sokszor visszasírom! Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarom én itt idealizálni a falusi életet. Mert mind minden másnak, annak is megvannak a hátrányai. És az előnyei is. Az, hogy nem érhetsz el mindent azonnal, türelemre tanít, meg arra, hogy partnerként kezeld a természetet.

Ha pedig valaki velem együtt szívesen térne vissza, vagy ismerkedne meg ezzel az életformával, annak a következő könyveket tudom ajánlani:

A Zöld Henrik főhőse ugyan városban él, de hosszabb időszakokat tölt vidéki rokonainál, ahol egyértelműen kiderül számára, hogy falun élni nem is unalmas, hiszen itt ismerkedik meg az első szerelmével.

George Eliotnak eddig két könyvét olvastam, és mindkettő tökéletesen passzol is ide. A vízimalomban ugyan inkább a szereplők jellemén van a hangsúly, a Bede Ádám viszont tökéletes választás lehet. Van ott szó többek közt földművelésről, állattartásról, sajtkészítésről, és még egy ünnepségre is bekukkanthatunk.

Elisabeth Gaskell Cranfordja pedig egyenesen a vidéki élet esszenciája. Itt a cselekmény teljességgel elhanyagolható, a hangsúly azon van, milyen körülmények között élnek a falusiak, és milyen „nagyon fontos” napi elfoglaltságaik vannak. J

Végezetül pedig, bár nem teljesen illik a sorba, de mindenképp meg kell említenem Thoreau Waldenjét. Itt az író két évi remeteségéről olvashatunk, amikor is magányosan élt egy kunyhóban a Walden tó partján. Ez tehát egy speciális eset, viszont a lelassulást keresőknek tökéletes olvasmány lehet, például részletesen megismerkedhetnek a tó és környékének élővilágával.

A fentebb említett könyvek cselekménye összességében ugyan nem túl szívderítő, de a vidéki élet bemutatásában mind jeleskednek. Szerintem tökéletesen hozzák azt a hangulatot, amire én például kellemesen bizsergető nosztalgiával gondolok mindig. Hogy az emberek szorosabb kapcsolatot tartottak fenn egymással és a természettel is. Nagyra értékelték a természetet, nem pedig csak egy helynek tekintették, ahol élnek. Egyszerűen rá voltak kényszerítve, hogy szimbiózisban éljenek az életterükkel, mégsem tűnt úgy, hogy ők ezt kényszernek érzik. És nem rohantak sehova. Mindennek megvolt a maga ideje. És nem vágytak mindig egyre többre, csak egy egyszerű, békés, nyugodt életre. Ha pedig mi magunk is erre törekszünk, boldogabbak lehetünk.

Mit jelent számodra az advent?

Zöld Henrik - Wilhelm Meister tanulóévei összehasonlítás

 

Egy újabb összehasonlításra szántam el magam. (Ha esetleg kíváncsi lennél, a korábbit megtalálod itt.) Ezúttal Goethe Wilhelm Meisterét vetem össze Keller Zöld Henrikjével. Az összehasonlítás alapját pedig két dolog szolgáltatja. Az első, hogy az okosok szerint mindkét regény fejlődésregény. Ráadásul a Zöld Henriket előszeretettel emlegetik egy lapon a Wilhemmel, többek közt a nagy könyvben is. A másik dolog pedig, hogy mindkét történetben a főhős művészi pályára szeretne lépni.

A fejlődésregényben, ahogy azt már a Wilhelm esetében egyszer írtam, a főszereplőnek az őt ért események hatására bekövetkező lelki és szellemi fejlődését követhetjük nyomon. És amennyiben ragaszkodunk ehhez a meghatározáshoz, úgy szerintem ez egyik szóban forgó könyvre sem egészen igaz. Persze mindkettőben van fejlődés, de ez pusztán biológiai.

A Wilhelmre azért nem igaz, mert ott a végén a főhősünk egy tökéletes világba jut el, ami ugyebár nem lehetséges. Emiatt pedig sokkal inkább sorolható szerintem az utópiák közé. A Zöld Henrikre pedig azért nem, mert ott a végkifejlet szerintem nem egy fejlődés hatására következik be.

Viszont épp ez a két megállapítás visz el minket egy érdekességhez, tudniillik hogy a két könyv első megjelenése közt (Wilhelm Meister tanulóévei 1795 - Zöld Henrik 1854) csupán 59 év telt el. Ez az 59 év viszont éppen elég volt ahhoz, hogy a két író két teljesen ellentétes szemszögből nézze a világot, és egymással szöges ellentétben álló irodalmi irányzatban alkosson.

Míg Goethe a romantikához sorolandó, és ez épp ezen a könyvén egyértelműen látszik is, addig Keller már a realista írók táborát erősíti. És ez gyönyörűen le is szűrhető a könyveikből, mondhatni, iskolapélda lehetne ez a két könyv. (Bár kötve hiszem, hogy bármelyik középiskolás bármelyiket is végigolvasná. És minden tiszteletem azé, aki esetleg igen!)

Goethe egy teljesen elképzelhetetlen és valóságtól elrugaszkodott végkifejletet eszelt ki Wilhelm számára. Mintegy kitartása és a színház iránt való száztíz százalékos elköteleződése jutalmaként Wilhelm bebocsátást nyer egy tökéletes körbe, ahol mindenki a legmesszebbmenőkig művelt, és abszolút ki tudja használni a képességeit, és ennek a két tulajdonságnak a nyomán végtelenül boldog is. Keller ezzel szemben épp azt akarná megmutatni, hogyan tér vissza a főhőse egy álomvilágból (=művész világ) a valóságba azáltal, hogy a festés helyett egy biztos jövedelemmel kecsegtető hivatali munkát vállal.

Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy egyik írónak sem sikerült igazán az, amit feltehetően szerettek volna. Legalábbis számomra mindkét kivitelezés távol állt a jótól. Goethe könyvével addig egészen barátságos volt a viszonyunk, amíg színre nem lépett a tökéletes társadalom. Értettem én, azt hiszem, hogy mi volt ezzel Goethe célja, de annyira nem illet ez a korábbi, jópár száz oldalhoz, hogy én nem tudtam összerakni a kettőt. A könyv első fele (vagy talán kétharmada is megvolt már) annyira realisztikusra sikeredett, hogy nekem egyáltalán nem illett hozzá ez az egyértelműen megvalósíthatatlan eszménykép. Szerintem ki lehetett volna fejezni pontosan ugyanazt, amit Goethe maga is akart, a „boldog véget”, a „megdicsőülést” kevésbé drasztikus módon is.

Keller könyvével pedig ugye az volt a problémám, hogy ő azt akarta megmutatni, hogy a kétes megélhetést biztosító művészet ábrándképe helyett célszerűbb inkább két lábbal a földön állni, azaz valamilyen hivatalt vállalni. Csakhogy Henrik döntése szerintem nem volt igazán megalapozva a tettei által, ugyanis a kezdetektől fogva nem lehetett azt érezni rajta, hogy igazán festő szeretne lenni. És nem azért döntött a hivatalnokság mellett, mert kiderült, hogy tehetségtelen, de még azért sem, mert úgy ítélte meg, hogy túl bizonytalan lenne a helyzete. Talán arra esetleg rájöhetett, hogy ő mégsem való erre a fajta munkára, ahol saját magát kéne ösztönöznie, de ez meg sehol sem derült ki a történetből.

Ha tehát valaki azt kérné tőlem, hogy ajánljak neki fejlődésregényeket, nem valószínű, hogy épp ezt a kettőt ajánlanám. Arra viszont kétségkívül jók, hogy elgondolkodjunk azon a már fentebb is említett aprócska tényen, hogy a két, hasonló témájú, ugyanakkor a témát merőben máshogy feldolgozó könyv között csak 59 év van…

Fejlődés(?)regény | Gottfried Keller: Zöld Henrik összefoglaló

 

Az elmúlt két hétben áttekintettük Gottfried Keller Zöld Henrik című könyvének főbb eseményeit. Most pedig következzen az ilyenkor szokásos összefoglaló véleményem.

Beszéljünk mindjárt elsőnek a könyv címéről, mert én ugyebár emellett egyszerűen nem mehetek el szó nélkül. Kivagyok attól, ha egy könyv címe egy név. Számomra nem létezik ennél semmitmondóbb cím. Ha meglátnék egy hasonló könyvet egy könyvesbolt polcán, holtbiztos, hogy még a fülszövegét sem akarnám elolvasni. Itt mondjuk legalább egy minimális pikantériája van a dolognak, mert izgatottan várhatjuk, mikor derül ki, hogy miért hívják a főhőst éppen Zöld Henriknek. Csak hogy felcsigázzam a kedélyeket, elárulom, hogy tényleg ki fog derülni. De többet ehhez inkább nem is fűznék hozzá, igyekszem túltenni magam ezen a cím dolgon. (Habár a soron következő könyv is épp ilyen lenne, a Bede Ádám. Épp ezért talán nem fog nagy meglepetést okozni, ha elárulom, nem az lesz a következő néhány bejegyzés témája…)

Tegyünk most még egy rövid kitérőt, mielőtt a lényegre térnénk, és tekintsük át gyorsan Henrik szerelmi életét. Erről csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy főleg az első kötetben még bőszen jegyzetelgettem Annáról is Juditról, de a második kötetben egyértelművé vált, hogy a szerelem ebben a történetben csak egy mellékzönge. Teljesen lényegtelen, hogy milyen volt Anna, milyen volt Judit, milyen volt velük Henrik, és ők ketten hogy viszonyultak egymáshoz, mert a történet végére egyáltalán nincsenek befolyással. Ennek nyilván megvannak a maga okai, bizonyos történések elterelték róluk a figyelmet, és kár azzal vesződni, hogy végiggondolnánk, mi lett volna, ha. A tények azt mutatják, hogy abszolút felesleges velük foglalkozni, jöttek és mentek a történetben, üde színfoltok voltak, ahogy egyébként a többi nő is, de ezzel véget is ért a szerepük.

Mert hogy a lényeg itt az a „szakmai” életút, amit Henrik bejár. Ugyebár viszonylag korán eldönti, hogy festőművész szeretne lenni. Miután kicsapják az iskolából, különböző mesterekhez csapódik, akik mondjuk inkább ártanak szegény gyereknek (és a pénztárcájának), mint használnak. Később pedig elszánja magát arra a bizonyos tanulmányútra, ami végül eléggé félresiklik.

De ne szaladjunk ennyire előre, ugorjunk csak vissza azokra a bizonyos mesterekre. Csak nekem tűnt úgy, hogy ez a mi jó Henrikünk mindenhol a munka könnyebbik végét akarja megfogni? Még a legrosszabb mesterektől is lehet valamit tanulni, ha mást nem, azt, hogy milyen az a rossz mester. Mégis nekem az volt az érzésem, hogy Henrik soha semmit nem tanult. Viszont a mesterek felügyelete alatt legalább még festett. Mikor viszont elutazott, az ecsetet bizony messze elkerülte. Ez engem egyrészről mérhetetlenül felbosszantott, másrészről pedig megijesztett.

Milyen helyzetben is volt tulajdonképpen Henrik? Az apja meghalt, amikor Henrik még kisgyerek volt. Az apai örökséget mind eltapsolta az utazására és az ottani életére, az anyjának kölcsönöket kellett felvenni, hogy pénzelni tudja a fiát, aki még arra sem volt képes, hogy egy köszönőlevelet írjon neki. Mindezek mellett pedig még az sem jutott eszébe, hogy teszem azt, fessen egy képet.  Mikor már nem volt bőr a képén, hogy az anyjától kérjen pénzt, akkor is inkább eladta a régi, fiatalon festett képeit, és azok árából élt, amíg tartott. És mikor eladta az utolsó képét, akkor sem arra a következtetésre jutott, hogy a fenébe is, kéne még egyet festeni, hogy azt is eladhassam. Hanem szomorúan és beletörődve a kudarcba úgy döntött, hogy hazakullog. Ebben a történetben én egy szemernyi fejlődést nem fedeztem fel. Sokkal inkább volt ez az ingyenélés művészetének kézikönyve.

A végső döfést pedig ott vitte be a sztori, amikor Henrik összetalálkozott azzal a gróffal, aki korábban a városban megvette az összes képét. A gróf hajlandó volt a képeket még egyszer, ezúttal személyesen Henriknek kifizetni. Sőt, rábírta, hogy újabb képeket fessen, amiket aztán igen előnyösen sikerült eladatnia a városban. Magyarul ez a szerencsétlen flótás végre talált egy mecénást, aki igazán elindíthatta volna a művészi pályán, mert az már akkor is úgy működött, mint manapság, hogy sokkal könnyebb befutni, ha van egy megfelelő ismerősöd. (Bocsánat a keserűségért, de pontosan ezt épp jómagam is tapasztalom.) De nem, ő ekkor már elkönyvelte magát középszerűnek csak azért, mert a meg nem festett képeit nem tudta eladni.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, mi lett volna az író célja ezzel a regénnyel. Henrik ugyanis egy olyan életről mondott le, amit nem is ismert meg, véleményem szerint ugyanis egyáltalán nem indult el a művésszé válás útján. A lehető legkevesebb energiát fektette a festésbe, és mire a sors dobott neki egy mentőövet, addigra pedig dacosan elhatározta, hogy inkább a kényelmes, biztonságos, de unalmas hivatali munkát választja. Vagyis szerintem ennek a könyvnek egyáltalán nem volt tanulsága, mert a végeredmény nem egy fejlődés következménye volt, csupán buta emberi döntéseké. E történet alapján nem azt szűrtem le, hogy Henrik ráébredt a tehetségtelenségére, megbékélt a sorsával, és kihozta a helyzetből a lehető legtöbbet. Sokkal inkább úgy, hogy simán csak lusta volt, és az egyszerűbb utat választotta.

Fejlődés(?)regény | Gottfried Keller: Zöld Henrik 2. kötet

Végére értem a Zöld Henrik második kötetének, és bevallom őszintén, fogalmam sincs, mint írhatnék most ebben a bejegyzésben. A könyv nagy tanulságát ugyanis az összefoglalóra tartogatom, anélkül viszont nehéz lenne beszélni az eseményekről.

Azért röviden mégiscsak megpróbálom (és lehet, hogy ez lesz a blog legrövidebb bejegyzése). Tehát az már ugye az első kötetből is egyértelműen kiderül, hogy Henrik festőművész szeretne lenni. És a fő irányvonal gyakorlatilag ez lesz. A kötet elején Henrik új, ezúttal igazi(nak tűnő) mesterre tesz szert. De aztán arra a következtetésre jut, hogy a festővé válásához elengedhetetlen egy nagy utazás. Erre használja fel az apai örökségét, mindent erre az útra tesz fel, de egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő azt tervezte.

Habár elsőként megfelelő társaságba keveredik, de végül mindkét új barátja lemond a művészetről, és biztosabb megélhetés után néz. Henrik ezután furcsa mellékutakra téved (például bejár az egyetem jogi és természettudományi óráira, és szabadidejében is elkezd ezekkel a témákkal foglalkozni), amelyek nem hizlalják a malacperselyét. Egyszóval eladósodik, és végső elkeseredésében elszánja rá magát, hogy ő is lemond az álmáról, hazatér, és hivatali munkát vállal. Gyalog készül megtenni az egy heti utat, mert már arra sincs pénze, hogy postakocsira szálljon. Ekkor azonban váratlan szerencse éri. Összetalálkozik azzal a gróffal, aki korábban a városban felvásárolta az összes képét. Ez a találkozás akár vissza is terelhetné Henriket az álmaihoz, de nem teszi. Habár nem kevés időt eltölt a gróf vendégeként, végül mégis hazatér, és ahogy tervezte, hivatalnok lesz belőle.

Némileg a szerelmi életét is tovább követhetjük, de egyértelműen nem ez lesz a fő csapás. Az első kötetből megismert Annával és Judittal bizonyos, rajta kívül álló okok miatt le kell zárnia a kapcsolatát. Ezt egyébként komoly fordulópontnak tekinti, de később nem lesz különösebb jelentősége. A városban csak egy futó kalandról ad számot. Aztán a gróf úr kastélyában is szemet vet valakire, de nem lesz elég bátor, hogy feltárja a lány előtt az érzéseit. És a szerelmi életének a lezárásából nekem teljesen az jött le, hogy ez egyáltalán nem is volt fontos, holott az első kötetben azért igencsak sokszor felbukkant Anna és Judit.

A két kötet közül egyértelműen ez volt a rosszabbik számomra, ugyanis hosszabb volt az előzőnél, mégis úgy éreztem, hogy összességében kevesebb dolog történt benne. Sok volt számomra a felesleges sztorizás. Volt például egy egész fejezet, amiben csak arról írt, hogy miket álmodott. Vagy egy újabb farsangi mulatságkor apróra leírta a felvonulás résztvevőit, ezt is természetesen hosszú oldalakon át tette. Én ezt már túlzásnak éreztem. Arról nem is beszélve, hogy a harmadik könyv igen nagy részét mások szerelmi életének az ecsetelése teszi ki, amiben Henrik csak mint megfigyelő van jelen.

Összességében ennyit tudok elmondani a második kötetről tárgyilagosan, nem kitérve arra, hogy…….. (folytatása következik).

Újra említésre kerülnek a herrnhutiak, akikkel már Goethe Wilhelm Meisterében találkozhattunk.

 „…a művészek csak abban különböznek a többi embertől, hogy ők rögtön a lényeget látják, s azt a maga teljességében ábrázolják, míg a többi embernek ezt a lényeget előbb fel kell ismernie, és elámulnia rajta, s ezért nem is mester az, akinek megértéséhez egy bizonyos ízlés-irányzatra vagy művészi iskolázottságra van szükség.”

„Tanulja meg, hogy ne hagyja a jussát, ha senkinek nem árt vele, és nem okoz szorongást, még ha csak erkölcsi jussról van is szó, fogadja el a magának dukáló ellenértéket röstelkedés nélkül, aztán azt teheti vele, amit akar.”

„Ha lemondunk valamiről, önszántunkból mondjunk le róla, ne mint a róka a szőlőről.”

„Istennél minden lehetséges, még az is, hogy létezik.”

„…nyomorultul tönkretett az a nemszeretem fölfedezésem is, hogy az igazi szenvedély… megsemmisíti a személyiség szabadságát, és minden lehetőségét annak, hogy ésszel döntsek sorsom felől.”

„…engem is lelkes hangulat szállt meg, hogy mint egyén és rész, ami visszatükrözi az egészet, harcba bocsátkozzam, és e harc közepette tevékeny, derék és életteli egyeddé kovácsolódjam, aki a többiekkel együtt cselekszik és tanácskozik, és azon vitézkedik, hogy elejteni segítse a többség nemes vadját, amely mégsem drágább neki, mint a legyőzött kisebbség, mert a kisebbség is ugyanazon húsból és vérből való, mint a többség.”

Fejlődés(?)regény | Gottfried Keller: Zöld Henrik 1. kötet

 

Utolsó kiadás: 1963. Európa Kiadó

Tudjátok, hogy a név-címekkel ki lehet kergetni a világból, de olyan optimistán zártam az elmúlt évet, és indítottam az ideit, hogy úgy éreztem, megvan a kellő lelki erőm, hogy megismerkedjek Zöld Henrikkel, mivel hogy ez lett volna egyébként is a soron következő könyv a listán.

A technikai dolgok tisztázása végett le kell írnom, hogy a mű két kötetből áll, a kötetetek további két-két részre vannak osztva, vagyis összesen négy résszel ismerkedhetünk majd meg. Ebből én jelenleg kettőn vagyok túl, és ez a mai bejegyzés szokás szerint csak egy rövid tartalmi összefoglaló lesz, ahogy a jövő heti is, és aztán következik majd egy nagyobb lélegzetvételű összefoglaló.

Sajnos azt kell mondjam, hogy igen nehéz követni ebben a könyvben az idő múlását, tehát nem nagyon tudnám behatárolni, hogy Henrik életének mely pontjáig követhetjük az eseményeket az első kötetben. (A kezdet nyilván a születése. Illetve ez így ebben a formában nem teljesen igaz, mert még előtte megtudjuk, hogy hogyan ismerkednek meg a szülei.)

Valamint, habár nem elrettentésnek szánom ezt a bejegyzést, de ez az igazság, a tartalmat is nehéz összefoglalni, mert… Nem is tudom. Az elején elég zavarosan indul minden. Bár lineárisan haladunk az időben, de elég nagy kihagyásokkal. És főleg olyan eseményeket ismerünk meg, amelyek lehet, hogy Henrik számára komoly jelentőséggel bírnak, de így olvasva teljesen jelentéktelennek érzem őket. A helyzeten pedig az sem segít, hogy egyrészt Keller rendkívül körülményesen, dagályosan ír, másrészt pedig piszok részletesen, és ez a két dolog egyáltalán nem teszi gördülékennyé a szöveget.

Számomra ott indult be igazán a cselekmény, amikor megtörténik az iskolai incidens. Ezt nem szeretném részletezni, mert azzal egy sarkalatos eseményről rántanám le a leplet, mégis meg kell említenem. Egyrészt azért, mert ez az első jelentős esemény, az előtte lévőek szerintem totál érdektelenek. Másrészt pedig azért, mert ezzel egy olyan, nem várt fordulat következik be Henrik életében, amely nélkül szerintem teljesen más irányba mentek volna az események. Illetve ezután kezd kikristályosodni a történet egyik fő irányvonala.

A másik pedig akkor kerül napvilágra, amikor Henrik első ízben látogatja meg a vidéken élő rokonait, és megismerkedik néhány (egész pontosan kettő) igen szemre való fehérnéppel.

És ezzel meg is van egy élet két fő témája: a karrier és a szerelem. Egyelőre ebben a kötetben még csak puhatolózások vannak mindkét irányban. Bár ez főleg szerintem annak köszönhető, hogy a jelentősebb események egyszerűen elvesznek a sok sallang közt.

De azért nem csupa rosszat akarok írni erről a könyvről, határozottan ki kell ugyanis jelentenem, hogy számomra is meglepő módon nagyon is gyorsan tudtam vele haladni. Ez pedig két dolognak volt köszönhető. Az egyik, hogy nemrég huzamosabb időt volt szerencsém eltölteni a szülőfalumban, és a könyvbéli, vidéki jelenetek abszolút visszaidézték a falu hangulatát, a nyugodtságot, a természetközeliséget, az emberek egyszerűségét. És ez most elmondhatatlanul jól esett nekem. (Épp mint A kisváros esetében.)

A másik pedig, hogy időként számomra is érdekes és jelentőségteljes témákban tudott elmélyedni Keller. Ilyen volt például Habersaat úr oktatási módszerének az ismertetése, ami hajaj, túlságosan ismerős húrokat pendített meg bennem. Habersaat úr tudniillik egy olyan tanár volt, aki kizárólag a pénz miatt vállalta Henrik oktatását, viszont egyáltalán nem értett ahhoz, amit tanítani próbált, és a tanításhoz sem értett egy szemernyit sem.

Valamint vallási témákat is érintettük, ami számomra teljesen megdöbbentő volt. Ugyanis viszonylag hosszúnak mondható, klasszikus-olvasási pályafutásom alatt emlékeim szerint még egyszer sem találkoztam olyan könyvvel, amelyben a főszereplő nyíltan megkérdőjelezte volna nemcsak az egyházat, hanem az egész vallást, és tudatosan szembement volna a gyerekkorában ráerőszakolt vallásnak. Ugyan az nem derült ki egyértelműen, hogy Henrik életében hol és minek következtében történt meg a törés (vagy csak én siklottam el felette??), de az tény, hogy mire eljutunk odáig, hogy konfirmálnia (Henrik protestáns, az apja Zwingli nagy tisztelője volt) kell, azt már nyűgnek tekinti, és egyértelműen úgy vélekedik erről a „szertartásról”, mint a korábbi vallási életének a zárómomentumáról.

Továbbá kiemelnék még egy jelenetet. Az iskolai incidens után, a vidéki útja során Henrik megismerkedik egy tanítóval, akinek elmeséli a szóban forgó incidenst töviről hegyire, a tanító pedig egy hihetetlen monológgal próbál neki lelki vigaszt nyújtani. Ez számomra azért volt rendkívül jelentőségteljes, mert az én oktatásomban is bekövetkezett egyfajta törés (habár közel sem olyan, mint Henrikében, de azért számomra felettébb súlyos), és azt hiszem, közel tíz év után most sikerült először másképp tekintenem a saját „balsorsomra”. Ezért pedig nem tudok elég hálás lenni a tanítónak és Kellernek. A tanító egész konkrétan azt mondja, hogy nem szabad dühösen visszagondolni az igazságtalanságra, már csak azért sem, mert mi is részesei voltunk az eseményeknek. De főleg azért nem, mert ez egy jel, hogy letértünk arról a szigorú útról, amely célhoz vezetett volna. Úgy kell tekintenünk az incidensre, mint iránymutatóra, hogy mi a helyes és mi a helytelen, és mindig szigorúan csak a helyes úton kell továbbmennünk. (Mindez persze sokkal szebben meg van fogalmazva a könyvben.)

Ezek lettek volna nagyjából az első benyomásaim a Zöld Henrikről. Jövő héten hozom a második kötet fejleményeit.

Utalás történik Az ifjú Werther szenvedéseire és a Don Quijotéra.

Megismerkedünk Svájc történelmének egy jelentős és érdekes szeletkéjével, tudniillik hogy Napóleon hozta egyenrangúságra az egyes kantonokat, korábban voltak uralkodó és alattvaló kantonok.

Továbbá megismerkedünk a Lancaster oktatási módszerrel. Ezt Joseph Lancaster angol pedagógus fejlesztette ki, és a lényege, hogy a kisebb tanulókat egy tanár felügyelete alatt ugyan, de az idősebb tanulók tanították. Főszereplőnk is egy ilyen iskolában kezdett.

„De már észrevettem, hogy az, aki mindig a szót viszi, sehogy se igazodik ki az olyanon, aki miatta sose juthat szóhoz; s ha kifogy a fecsegésből, se egy pillanatra csend támad, rögtön kész elmarasztalni a hallgatagot.”

„Ez a két képesség a titka minden nevelésnek: az eleven, elpusztíthatatlan fiatalosság – ez ismeri igazán az ifjúságot, és lát a lelkébe; és a biztos egyéni fölény minden kérdésben. Szükség esetén sokszor pótolhatja egyik a másikat, de ha mindkettő hiányzik, akkor az ifjúság bezárt kagyló a tanító kezében, s csak úgy tudja felnyitni, ha összetöri.”

„Éppoly jó ember lehet, aki hisz egy dologban, mint aki nem hisz. Ha kétlem, hogy kétszer kettő négy, akkor az továbbra is négy marad, ám ha elhiszem, avval sincs mit dicsekednem, és senki sem dícséri eszemet.”

„Ha Isten megteremtette a világot, benépesítette gondolkodó lényekkel, aztán áthatolhatatlan fátyolba burkolta magát, a megteremtett emberi nemet pedig hagyta nyomorban és bűnben elzülleni, viszont egyeseknek rendkívüli és csodálatos módon megjelentette magát, sőt megváltót is küldött oly körülmények között, amelyek azután ésszel fel nem foghatók, de minden teremtménye megváltását és üdvösségét az ebben való hittől tette függővé, és mindezt azért cselekedte, hogy megszerezze magának azt az élvezetet, hogy hisznek benne, ő, aki mégis elég biztos lehetett a maga dolgában: úgy ez az egész folyamat oly nyakatekerten kitervelt komédia lenne, amely megfosztana engem Isten létezésében, a világban és önmagamban lelt vigasztól és örömtől.”

„Az olyan ember, aki mindig mindenről lemond, s mindenütt csak hátrál nagy szeretetében, lehet jóságos és ártalmatlan, de ezért senki sem gondol rá hálával, és nem mondja majd: ez hasznomra munkált. Mert erre, mint mondtam, csak az képes, aki előbb a maga hasznát érti kikaparni és érvényesíteni. S ahol az ember ezt bátran, képmutatás nélkül teszi, ott van szerintem egészséges élet, és ha olykor-olykor vadul marakodnak is a haszonért, az az egészség jele.”