J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura összefoglaló

Elérkeztünk tehát az összefoglalóhoz.

Az első és legfontosabb dolog, amivel talán az első kötetnél kezdenem kellett volna, én az Európa Kiadó 2004-es kiadását olvastam. Bár szerintem a borító alapján ki lehet keresni, mert mindegyik kiadásnak más a borítója.

Magát a cselekményt már nem szeretném tovább ecsetelni, ezekről bővebben írtam itt, itt és itt. Azt hiszem, az egyes részekből lehetett érezni, hogy ez a könyv valamiért nem lett a szívem csücske, és ez némi magyarázatra szorul.

Tolkien érdemeit nem lehet elvitatni, kétségtelenül nagyot alkotott, ezt el kell ismernem. Elvégre egy komplett új világot hozott létre földrajzzal, történelemmel, nyelvekkel. És ezt a világot mindenféle egzotikus lényekkel népesítette be: tündékkel, törpökkel, hobbitokkal, entekkel, stb. És valami újról, a mi emberi világunktól ennyire eltérő dolgokról olvasni, ez valahogy alapból felkelti az ember kíváncsiságát.

Tolkien azonban alapvetően tudós ember volt, nyelvész. Ugye kitalált egy mesterséges nyelvet új betűkkel, szavakkal és nyelvtannal. És eköré kerekített egy hosszú-hosszú történetet. És nekem olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy Tolkien elszórakoztatta magát unalmas perceiben ezzel a történettel, de alapvetően nem a nagyközönségnek szánta. Mert nekem valahogy nem voltak egyensúlyban a dolgok ebben a könyvben. Tolkien kikerekítette azokat a témákat, amik őt jobban foglalkoztatták, a többivel nem különösebben foglalkozott. Ez a szereplőknél látszik meg igazán. Sok szereplőt csak olyan szinten ismerünk meg, hogy tudjuk, melyik fajba tartozik. Egyik karaktert, még a legfőbb szereplőket sem éreztem igazán kidolgozottnak.

Azért sikerült kedvenc szereplőt találnom magamnak, igaz, csak a végére kristályosodott ki bennem, hogy ő lesz az. Ez pedig Samu. Én azt hiszem, hogy ő a rejtett kincs ebben a történetben, az olvasó szerintem vele tud a legjobban azonosulni. Mert ő olyan kis egyszerű életet él, egyszerű vágyai vannak. De belecsöppen ezekbe a sorsfordító eseményekbe, és akkor maga is meglepődik, milyen rejtett képességei vannak. Próbálja mindig a dolgok jó oldalát nézni, hűséges, odaadó és kitartó. Egy olyan hős, aki például Aragornnal szemben nem született nagy dolgokra, mégis helytállt az események sűrűjében.

Azért mégis egy mondat a cselekményről. Mennyiféleképpen meg lehet írni a jó és a rossz párharcát! Mert alapvetően ez a könyv is arról szólt. Sőt, mintha minden történet a világon, a romantikus regények és még a saját életünk is erről szólna. Minden-minden visszafejthető ehhez az ősi alapvetéshez.

Összességében tehát emelem a kalapom Tolkien munkássága előtt, kétségtelenül valami zseniálisat hozott létre, de talán még dolgozhatott volna rajta. Épp ezért ezt a könyvet én nem is ajánlanám jó szívvel mindenkinek. Csak az igazán kíváncsiaknak, akik szemet tudnak hunyni a hiányosságai felett.

Összefoglaló 2015

Az év utolsó szerdáján következzen a már tényleg szokásos összefoglaló, évértékelő bejegyzés. JIdén a következő könyveket sikerült elolvasnom a Listáról:

·         Johann Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus

·         Daniel Defoe: Robinson Crusoe

·         Thomas Nashe: A balszerencsés utazó

·         Horace Walpole: Az otrantói várkastély

·         John Cleland: Fanny Hill – Egy örömlány emlékiratai

·         Charlotte Bronte: Jane Eyre

·         Voltaire: Candide vagy az optimizmus

·         Henry Fielding: Tom Jones

·         Daniel Defoe: Moll Flanders

·         Jonathan Swift: Gulliver utazásai

·         Jonathan Swift: Szerény javaslat

·         Johann Wolfgang von Goethe: Az ifjú Werther szenvedései

·         Gárdonyi Géza: Egri csillagok

·         Laurence Sterne: Érzékeny utazás

·         Laurence Sterne: Tristram Shandy úr élete és gondolatai

·         Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

·         Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság

·         Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

·         Stendhal: Vörös és fekete

·         Jane Austen: Értelem és érzelem

·         Edith Wharton: Ethan Frome, avagy egy szerelem csapdája

·         Vu Cseng-en: Nyugati utazás avagy a majomkirály története

·         Jean Jacques Rousseau: Új Héloise

·         Mary Wollstonecraft Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz

·         Edgar Allan Poe: Az Usher-ház pusztulása

·         Edgar Allan Poe: A kút és az inga

Hűű, de jó sok! J

Összesen 26, bár azt hiszem, hogy Simplicissimust már tavaly is számoltam, de ha azt levesszük, akkor is 25. Ami az előző évi tízhez képest jelentős fejlődés. Büszke vagyok magamra.

Az idei felhozatal kissé vegyes, mert ugye amellett, hogy próbáltam többé-kevésbé tartani a sorrendet, egy-két később következő könyv is becsúszott az ötvenes kihívás miatt. (Amit egyébként – bár még van egy nap – nyilvánvalóan nem sikerül teljesítenem, mert még odébb van az ötven. Bár összességében idén sikerült több mint ötven könyvet elolvasnom, de hát nem mindegyik illett a listába. Na mindegy, ez nem ide tartozik.)

Voltak benne régi kedvencek, régi utáltak, régiek új köntösben, új átlagosak, új borzalmasak, és új kedvencek is lettek. Mindenképpen a kifejezetten kellemes felfedezések közé tartozik a Fanny Hill, Az otrantói várkastély és az Új Héloise. De az abszolút új szerelem egyértelműen a Jane Eyre. Én már elég régóta olvasok, sok jó könyvön túl vagyok már, de ez volt az első alkalom, hogy tényleg beleszerettem egy könyves karakterbe, és arra vágytam egész olvasás alatt, bár kilépne a lapok közül Mr. Rochester. (Főleg Michael Fassbenderrel kombinálva. Ugyebár azt már sose fogjuk megtudni, hogy vajon a film nélkül is ennyire magával ragadott volna-e a könyv…)

Szóval így telt a 2015-ös évünk. Szerintem rendkívül izgalmas volt. (Bár így év végére jól megszívattam magam Emillel, de erről már csak jövőre.) És persze még egy jelentős esemény is történt, ugyebár beszereztem, pontosabban megkaptam karácsonyra a bibliámat. Úgyhogy ez egy remek év volt. Én örültem, hogy itt lehettem. És bevallom őszintén, minden egyes befejezett könyvvel egyre inkább érzem, hogy nő bennem a lelkesedés ez iránt a projekt iránt. Remélem, mindenki más is, aki idetévedt, talált valami hasznosat, érdekeset vagy mulatságosat. (A mulatságos mindig hasznos, hiszen jó kedvre derít! J)

A jövő évre nézve rengeteg tervem van. Persze az elsődleges az, hogy szeretném tartani ezt a heti egy bejegyzést, lehetőség szerint továbbra is szerdánként. Bár rengeteg, ettől független tervem is van, ezért lehet, hogy az olvasásokkal nem fogok úgy haladni, de sok többé-kevésbé off-poszt ötletem is van már, néhányból pedig tervezek egy kisebb sorozatot is. Én nagyon élvezem ezt a munkát, tele vagyok lelkesedéssel. És persze örülnék bármiféle, akár negatív visszajelzésnek is, szóval ha bárki erre jár, írjon bátran.

Mindenkinek sikeres, boldog új évet kívánok! Jövőre találkozunk!

 

/A kép forrása: Google./

Vu Cseng-en: Nyugati utazás avagy a majomkirály története összefoglaló

Következzen most a Nyugati utazás összefoglalója. Úgy gondoltam, most az lesz a koncepció, hogy külön szedem a gondolataimat, amelyek a formai és amelyek a tartalmi részekre vonatkoznak, és így fogom pontokba szedni őket. (Hiába, imádok pontozni. J)

Először is, hogy valami komoly blogszerkesztési feladatot is adjak magamnak (igen, nekem ez annak számít), az első és a második kötetről itt és itt tudtok olvasni. Spoiler garantálva.

És akkor most jöjjenek előbb a formai dolgok:

Azt nem tudom megmondani, hogy összesen hány oldalas a mű, mert mint ahogy, azt hiszem, az első kötetről szóló bejegyzésben említettem is, a Terebess-tárból töltöttem le.

Mindenesetre az tuti, hogy két kötet. A két kötet pedig 100 fejezetre oszlik, testvériesen elosztva; 50-50 fejezet van egy-egy kötetben. Ez az információ magáért beszél. Mert szerintem azért ritkán találkozni olyan könyvvel, aminek a szerkesztése ennyire ki van számolva. Tudatosan megkomponált mű ez.

Minden fejezet nyitása egy két soros összefoglaló, hogy miről lesz szó abban a fejezetben.

Bevallom őszintén, a listán kívül nem nagyon (sőt, szerintem soha nem) olvastam távol-keleti műveket, ezért csak azt a néhány listás könyvet vehetem összehasonlítási alapul. Azok alapján viszont azt tudom mondani, hogy bevett szokás volt, hogy egy-egy dolog leírásának érzékletesebbé tételéhez verseket használtak. Sok vers színesíti a történetet, és a könyv végén lévő tanulmány szerint az eredetiben még több van, de a jobb megértés érdekében a fordításból a nagy részét kihagyták. Ez egyrészről hasznos, mert tényleg fura lenne, ha minden második bekezdés után lenne egy vers. Legalábbis nekünk, európai embereknek biztos fura lenne. Másrészről viszont azért valahogy mégiscsak csorbul maga a mű ezzel az eljárással. De hát magával a fordítással is csorbul. (Erről mondjuk a személyes véleményem az, hogy a magyar nyelv más nyelvekkel összehasonlítva sokkal kifejezőbb, úgyhogy egy jó fordító szerintem nagyon is jól át tudja ültetni az eredeti szöveget és annak minden, le nem írt többletjelentését magyarra. – Mondom ezt én, aki néha nem tudok két értelmes mondatot összerakni. De azért nagyon igyekszem, még ha ez nem is mindig látszik.)

Végül, de nem utolsó sorban, amit a formai részeknél még mindenképp meg szeretnék említeni, azok a tipikus távol-keleti nevek, melyek egyre inkább a kedvenceimmé válnak. Egyrészt, mert nagyon kifejezőek, másrészt mert időnként olyan szépek. Gondolok itt például ezekre: Éggel Egyenlő Nagy Szent, Virággyümölcs hegy, Vízfüggöny Barlang, Nyolctilalmas, Arany Kabóca Mester, stb.

Ennyit a formai dolgokról, jöjjön a tartalom.

Az elég egyértelműen kiderül magából a könyvből is, de a végén lévő tanulmányban is olvasható, hogy az író a népi hiedelemvilág mellett a buddhizmusra, a taoizmusra és a konfucianizmusra is épít, és ezek vegyesen jelennek meg a könyvben, ahogyan egykor az életben is. Na most én nem vagyok szakértő. Ezt mégis az alapján jelentem ki, hogy főként a könyv elején rengeteg lábjegyzet található, amely megmagyaráz bizonyos szavakat vagy tetteket, és ezek vegyesen kapcsolódnak a három irányzat közül valamelyikhez. De nem is szeretnék erről bővebben értekezni, mert mint mondtam, nem vagyok szakértő.

A regény állítólag részben valóságos eseményeken alapul, ugyanis egyszer régen tényleg létezett egy ember, aki fogta magát, és elindult Kínából nyugatra, hogy eredetiben tanulmányozhassa a buddhista szent iratokat. Bár azért ebben a könyvben igazából nem Hszüan-cang a főszereplő, hanem Szun Vu-kung.

Beszéljünk tehát most a főhősről. Szun Vu-kung egy kőtojásból született… lény, aki mindenféle tudományra tesz szert, például megtanul felhőbukfencezni, meg alakot váltani. Kitanulja a halhatatlanságot is, aztán meg fogja magát, és kitörli a saját nevét és az egész népét a halottak könyvéből, ahová mindenki be van jegyezve, és meg van adva mindenkinek a halál időpontja. Majd kitalálja, hogy letaszítja a Jáde Császárt a trónjáról, hogy ő lehessen a mennyország helytartója. Egyedül Buddhának sikerül legyőznie ezt a pofátlan, szemtelen, magabiztos, okos és furfangos szerzetet, és bezárja egy hegy alá, hogy ott bűnhődjön, és várja a nyugatra induló szerzetest, aki ki fogja szabadítani.

Egyedül ő az, akinél láthatunk néminemű karakterfejlődést, hiszen miután Hszüan-cang kiszabadítja, simán leléphetne, de állja a szavát, és a kínai barát védelmezője lesz, ami nem könnyű feladat. Eleinte elég forró fejű és lecsapkod mindenkit a bűvös fütykösével (ez egy fegyver! J). Majd a második kötetben jut csak el oda, hogy könyörületességet kezd mutatni, és előbb átgondolja a tetteit, mielőtt ütne.

Valamint egyszer egy érdekes gondolat fogalmazódik meg benne. Ő ugyebár ért a felhőbukfencezés művészetéhez, ami azt jelenti, hogy nagy távolságokat rövid idő alatt tud megtenni. Számtalanszor megjárja az utat Buddhához, mialatt vándorolnak, és egyszer azon kezd el tanakodni, hogy miért nem küldi Buddha nyugatra a könyveket, miért kell nekik ezt a vándorutat megtenniük. (Ugyanis nem tudja Hszüan-cangot csak úgy odarepíteni, mert a kínai barátot a földi teste „lehúzza” a földre.) Én végig azt hittem, hogy ebből a gondolatból majd lesz valami. Majd kisül belőle valami nagy, filozófiai értekezés. De nem lett belőle semmi. Én viszont azóta is elmerengek rajta időnként. Érdekes kérdésnek tartom, amiről lehetne vitatkozni.

A végére pedig jöjjön még néhány apróság:

A könyv elején többször is eszembe jutott az, hogy ez a könyv kicsit olyan, mint egy teremtéstörténet. Mint a Biblia vagy a Kalevala. Az elején sokat megtudunk arról, hogy mi hogy alakult ki, és egyáltalán hogyan működik a világ, hogy alakul a hierarchia az istenek közt. És például a 11. fejezetben teljesen bemutatásra kerül, hogy hogy néz ki az alvilág. Ebből a szempontból is érdekes volt tehát ez a könyv.

Aztán később, amikor elkezdődött a hosszú vándorlás nyugatra, az is eszembe jutott, hogy kicsit olyan ez, mint a magyar népmesék, ahol adott a szegény sorsú főhős, aki különböző próbák teljesítésével a történet végén elnyeri a méltó jutalmat. Bár ha jobban belegondolok, itt inkább a főhős segítője volt az, aki teljesítette a próbákat. Ilyen szempontból ugyanis Hszüan-cang a főhős, a kiválasztott, akinek az a kegy jutott, hogy elzarándokolhat Buddhához. Ő egyébként Buddha egyik korábbi, rossz útra tévelyedett tanítványának, Arany Kabóca Mesternek az újjászületett verziója. Mondjuk az nem derült ki számomra, hogy ez mit befolyásolt. Hacsak azt nem, hogy ezért lett ő a kiválasztott.

Végül pedig mindenképp szeretném megemlíteni azokat a bizonyos lábjegyzeteket, amik az érdekességek tárházát rejtik hiedelmekről és szokásokról. Egyet szeretnék is megosztani veletek: azt, hogy szerelmeskedni, a régi kínaiak úgy fejezték ki, hogy szelet-holdat játszani. Tényleg rengeteg mindent lehet tanulni ezekből a magyarázó jegyzetekből, számomra részben ebben rejlik a távol-keleti művek varázsa.

Ez lett volna az én kis összefoglalóm a Nyugati utazásról. A véleményem pedig… Hosszú volt. Nagyon. Voltak benne érdekes részek. De az utazás kezdetétől fogva a kalandok ismétlődtek, ami unalmassá tette a könyvet. A szereplők sokszor idegesítettek, a majom a pofátlanságával, a disznó az ellenkezésével, a kínai barát meg az akadékoskodásával, és hogy soha nem hitt a majomnak.

Azért nem bántam meg, hogy elolvastam. De nem lett a kedvencem, és hogy nem fogom újraolvasni, az tuti.

Tom Jones - összefoglaló

Már a második kötet közepénél éreztem, hogy ezt a művet teljesen felesleges volt kötetenként elemezgetni, de már mindegy. Így legalább megspórolok egy kis időt, mert a történetével már nem kell foglalkoznom, azt nagyvonalakban bemutattam. Írtam a szerkezetéről is az első kötet kapcsán, ez a másodikban sem változott. Bár a végére sem jöttem rá, mi volt a logika a felosztásban. Talán nincs is benne logika. Szóval akkor miről is írjak most…

Nos, három fontos dolog jutott eszembe: műfaj, lélekbúvárkodás és karakterek. Vegyük sorban.

Az első kötet boncolgatásának rögtön az elején említettem, hogy nem igazán tudtam, hogy ez vajon szerelmes regény vagy kalandregény. Azóta egy kissé kibővítettem a lehetőségeket, mert akár lehet a Simplicissimushoz hasonló pikareszk regény is. De miután utánaolvastam, kiderült, hogy lehet polgári realista regény, valamint az író saját meghatározása szerint prózában megírt polgári eposzparódia. Erről az egész katyvaszról pedig az jutott eszembe, hogy én ezt mennyire utálom. Néha én is szeretek túlbonyolítani dolgokat, de ha olyasmiről van szó, ami sok százezer embert érint, akkor az egyszerűség híve vagyok. Egy könyv műfaja pedig elég sok embert érint. Már a pikareszk regény megjelölést is nehezemre esett anno feldolgozni, a polgári realista regényt pedig alig tudom értelmezni. Lehet, hogy ez egyfajta szegénységi bizonyítvány, és felmerülhetne a kérdés, hogy ha ennyire tudatlan vagyok, minek foglalkozok egyáltalán könyvekkel és olvasással, de tiltakozom. Én ezt egyszerűen csak hülyeségnek tartom, és ennél fogva nem érzek késztetést arra, hogy elmerüljek ennek a világában, és tanulmányozzam a különböző műfajokat. Felesleges. És ami felesleges, az fáj nekem. Ezért ha csak nem kényszerítenek rá, akkor nem teszem. Ugorjunk is a második pontra. (Részemről ez továbbra is egy szerelmes-kalandregény. És ez minden fő információt elárul. Van benne szerelem meg kaland is. Több infó nem szükséges.)

Szintén az első kötetnél említettem, hogy úgy éreztem, az író csak felhasználja az eseményeket azért, hogy lélekbúvárkodhasson. Így a végére talán kiegyeznék egy egyensúlyi helyzetben. A cselekmény is fontos volt, és az elemzés is. Az elemzés, ami néha csak egy fél mondatos megjegyzés volt, máskor egy bekezdésnyi leírás, de szerintem mindig jó helyen volt, és mindig ütött. Egyáltalán nem éreztem túlzó magyarázkodásnak. Az egyetlen negatív dolog, amit felróhatok, hogy túl nyilvánvalóan használta az író a sztereotípiákat, de talán efelett is szemet hunyhatunk, ha tekintetbe vesszük, milyen korai műről is van szó. (Bár összehasonlítva például a Cléves hercegnővel… Na de ne, ebbe inkább ne is menjünk bele. Minden könyvet saját maga alapján ítéljünk meg, ne hasonlítgassuk máshoz. Bár ez az összehasonlítgatás óhatatlanul elkerülhetetlen a személyes kedvencek kiválasztásánál, aminél Cléves hercegnő fennmarad a rostán, Tom Jones viszont kérlelhetetlenül lehullik. De nem a sztereotípiák miatt.)

Végül a karakterekről. Az előbb bíráltam a könyvet a sztereotípiák miatt. Kétségtelen, hogy Tom Jones (ahogy ezt is említettem már korábban) a „szegény embert az ág is húzza” tipikus esete. Még ha jót csinál, az is rosszul sül el. De a személyisége ennek ellenére nagyon is összetett. És nem csak az övé. Nem azt mondom, hogy nincsenek benne fekete-fehér karakterek, mert ott van például Blifil, akit az elejétől fogva lehet utálni, mert egy gusztustalan, mocsok, szemét, dög. Vagy például a fogadósok nagy része, akik kizárólag az anyagi haszonszerzést tartják szem előtt. De a könyv tele van izgalmas emberekkel. Tom még a leglogikátlanabb tetteit is próbálja észérvekkel alátámasztani, és sokszor hiszi magáról, hogy teljesen ártatlan, holott nem az. Sophia lehetne az egyik tisztán fehér karakter a könyvben, a gyermeki engedelmesség mintapéldánya, de a Blifil iránti undora olyasmire készteti, ami megdöbbent. Allworthy uram se az a végtelenül jótét lélek, akinek először hisszük. Bizony hamar kiderül róla, hogy ő is csak egy gyarló ember, aki súlyos hibákat tud elkövetni. És még lehetne folytatni a sort. Egyszóval az események lehet, hogy sztereotípiák alapján működnek, de a karakterek, ők nagyon is emberiek, és ez a fantasztikus ebben a könyvben.

És hogy mégis miért hullana ki a kedvenc rostán? Mostanában belefutottam egy-két ilyen végtelennek tűnő történetbe, és arra jöttem rá, hogy sokkal jobban tetszenek az olyan könyvek, amik inkább rövidek, és nagyobbat csattan bennük a poén. Azt nem lehet felróni ennek a könyvnek, hogy ne lett volna meg minden eseménynek a helye. Minden okkal történt, minden előrevitte a cselekményt. Nekem mégis hosszú volt. Főként azt a részt untam nagyon, ami Jones csatangolásáról szólt Allworthy birtoka és London közt. Nem tudom, miért, de én nagyon nem találtam szórakoztatónak azokat a részeket.

Ezek lettek volna mélyenszántó gondolataim Tom Jonesról. A következőkben pedig visszatérek Defoe-hoz, és reményeim szerint pontosan egy hét múlva jövök a Moll Flandersszel.

A kalandos Simplicissimus - összefoglaló

Két kötet, több mint ezer oldal. Rendkívül furcsa könyv, s bár összességében különböző benyomásaim születtek a két kötetről, ami közös volt, az az, hogy néhol nagyon tetszett, néhol viszont nem (néhol pedig nagyon nem, lásd pl. Kurázsi története). Benyomásaimat egyikről és másikról is külön-külön már leírtam, így most csak azt szeretném összegezni, ami valóban összeköti a két könyvet, és amiért szerintem felkerült a listára.

Az első és legfontosabb, amiről egyébként mindkét kötet kapcsán külön is írtam, a vallás. A reformáció idején járunk, amikor ez az egész téma elég zavaros. Az író nagyon okosan nem foglal állást, nem áll ki egyik felekezet mellett sem, csupán istenfélő életre buzdít. Ahogy ezt tette, az nekem, mint egy nem gyakorló katolikusnak, többnyire tetszetős volt. Bár sokszor kiemelte magát Istent is, pont ugyanannyiszor emelte ki azokat az emberi erényeket, amelyeket napról napra gyakorolnunk kéne. A miértekben ugyan nem értünk egyet, de magam is azt vallom, ha jobban betartanánk például a tízparancsolatot, boldogabban élhetnénk.

Maga az író sem titkolja egyébként, és főként a második kötetben több helyen is olvasható, hogy gyakorlatilag a példás életre való nevelés a célja ezzel a könyvvel. Továbbá, hogy azért ültette át a „példabeszédeit” ilyen szórakoztató történetekbe, mert úgy gondolja, hogy ebben a formában fogékonyabbak rá az emberek. Nos, nálam abszolút elérte vele a célját.

Itt kell megjegyeznem azonban, hogy én azt hittem, a második kötet is Simplicissimusról fog szólni, és arról, hogy a lakatlan szigeten végbement megtérése után hogyan fogja jobb belátásra bírni az embereket, de tévednem kellett. Sőt, azt kell mondjam, teljes mértékben visszasüllyedt korábbi romlott életvitelébe.

A másik kiemelendő téma, a háború. A 30 éves háború idején játszódnak a történetek, főként az első kötet. A könyv végén lévő tanulmány azt írja, hogy ma azért értékelik/jük nagyra ezt a könyvet, mert rengeteg hiteles történelmi adatot tartalmaz. Ennek én nem néztem utána, de az tény, hogy rengeteg eseményt megörökít a háborúból, amelyek a jegyzetek szerint valóban meg is történtek. Ezenkívül többé-kevésbé időrendben követi az eseményeket, de említés szintén szerepelnek benne neves emberek is, hadvezérek és más fontos személyek, illetve helyszínek. Ez tényleg hasznos és dicséretes, de ami számomra még érdekesebb volt, az író saját véleménye a háborúról és a katonákról.

Ahogy az előző kérdésben sem, úgy ebben sem foglal állást az író. Nem az a célja, hogy meggyőzzön az egyik vagy másik oldal igazáról. Csupáncsak leírja, hogy a háború következtében látta, mennyire lepusztul a hazája, hogy szenvednek az emberek, a honfitársai, és hogy mit vált ki az emberekből a sok szörnyűség. És ami felettébb érdekfeszítő és szokatlan, leírja, hogy megkérdőjelezhető a katonák lojalitása, hiszen hol az egyik, hol a másik oldalon harcolnak, akárha zsoldosok lennének.

Összességében a könyvről azt mondanám, a két kötetet valahogy össze kellett volna gyúrni egy egységes egésszé, a sok sallangot pedig kihagyni, már ha valóban a tanítás volt a cél. De miért ne az lett volna, mikor maga az író árulta el nekünk ezt? Erről tehát felesleges tovább beszélni. A kevesebb néha több.

Összefoglaló 2014 + videó + kihívás

Következzen a szokásos (oké, még csak egyszer volt, de jövőre már tényleg szokásos lesz) év végi összegzés. Idén a következő könyveket sikerült elolvasnom a listáról:

·         A bambuszgyűjtő öregember története

·         Vízparti történet 1-2-3

·         Az aranyszamár

·         Celestina

·         Lazarillo de Tormes élete, jó sora és viszontagságai

·         Gargantua és Pantagruel

·         A lusiadák

·         Don Quijote

·         Cléves hercegnő

·         A kalandos Simplicissimus 1.

Ha a Vízparti történet három kötetét külön könyvnek tekintjük (és miért ne tekintenénk annak, hiszen fizikailag három különálló könyvről van szó), akkor ez testvérek közt is tizenkét könyv. Vagyis átlagban havi egy könyv. Ez mondjuk nem olyan rossz, de jövőre mindenképp szeretnék javítani a részidőn. :D

A kedvencem a listából a… jó ég, nem is tudok választani… :D A Lazarillo, A lusiadák és a Cléves hercegnő is tetszett, bár egyik sem hengerelt le. Ezt csak abból látom, hogy így utólag visszatekintve hosszú távon egyik sem hatott rám. Még várom az igazit… :D :D

Még két dolgot szeretnék megemlíteni. Az egyik egy videó, amit valamelyik nap találtam youtube-on, és itt meg is osztom, Simplicissimus kalandjai filmen, németül tudók előnyben. ;)

A másik, barátnőm meginvitált egy olvasós kihívásra:

Kép forrása: Pinterest

Megkérdeztem tőle, ér-e úgy is, ha néhányat az 1001-es listás könyvvel lövök ki. Beleegyezett, úgyhogy hajrá. Szerintem izgalmas évnek nézek elébe. :)

Szépséges-boldogságos új évet kívánok mindekinek!

Vízparti történet - Összefoglaló

Kicsit megkésve, de elérkezett az összefoglaló ideje. Sokáig gondolkodtam, mit is írhatnék erről a három kötetről, mely aspektusát kellene kiemelnem a történetnek, mi lenne az az egység, amivel átfoghatnám ezt a terjengős sztorit.

Mint ahogy azt már korábban kifejtettem, elég hullámzóak voltak az érzéseim, ahogy haladtam előre, és ahogy már oly sokszor, korábbi könyveknél is (lásd pl. Gendzsi regényét), csak a végére állt össze bennem a teljes kép. Most mégsem írhatok erről, mert ennél a könyvnél van valami nagyon-nagyon zavaró dolog, ami nem hagyja, hogy egyszerűen csak összefoglaljam a történteket. Ezt szeretném most kifejteni.

Három kötet, több mint ezer oldal. Ezer oldalon keresztül követhettem hősök összefogását egy nemes cél érdekében. Ha mindezekről lehámozzuk a kulturális különbségeket, eltekintünk a különböző szokásoktól, hagyományoktól, furcsa és érdekes részletekről, amelyek persze mind nagyon fontosak, de ezek figyelmen kívül hagyásával, ez a könyv elénk tárja az emberiség évezredeit a Föld nevű bolygón, napjainkat is szigorúan beleértve.

Mert mi is történik tulajdonképpen a könyvben? Kapunk egy meghatározott paraméterekkel rendelkező társadalmat. Ez már készen van, de azért végiggondolhatjuk nagyjából ennek a kialakulását. Hasonló emberek hasonló szokások szerint élnek. Ráébrednek, hogy összefogva jobban fejlődhetnek, könnyebben vissza tudják verni az ellenséget, jobb és könnyebb életet élhetnek. Összefognak, és bumm, itt van Kína. (De bármelyik másik országról beszélhetnénk.) Aztán ahogy fejlődik a társadalom, mert mindig fejlődik (akár előrefelé, akár vissza), megjelenik a korrupció. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik bármit megtennének a pénzért, és minél több van nekik belőle, annál többet akarnak még, és átgázolnak mindenkin. De mindig lesznek olyan ember is, akiknek az lesz a céljuk, hogy megteremtsék más embereknek is a jólétet. Ők mélyen elítélik a megvesztegethető hivatalnokokat, és ki akarják vonni magukat is és minél több embert a zsarnokok uralma alól. Ezek az emberek összegyűlnek, egyesítik erőiket, próbálkoznak, és már-már úgy látszik, hogy sikereket érnek el. De amióta a korrupció megjelent az emberek közt, azóta kiirthatatlan.

Na, most erre a kérdésre válaszoljon nekem minden ember: Hát nem ez történt folyton a világban, és nem ez történik most is? A jó emberek erőfeszítéseivel példálóznak a rossz emberek, de változás nem történik. Pedig igazán beláthatnák azok, akiknek a kezében a hatalom van, és akik mindenáron több és több pénzre vágynak, hogy jó cselekedetekkel sokkal több pénzre tehetnének szert. És talán még a pénznél is jobb és fontosabb dolgokra. Lehet, hogy én kifizetek neked százezret, mert te megzsaroltál, de ha kedves lennél, egész életemben hálás lennék neked, és amikor csak tehetném, jót cselekednék veled, és ahol csak tehetném, szólnék az érdekedben. Sokan azt hiszik, hogy a kis emberek nem számítanak, pedig igenis számítanak! Mindenki számít, mert mindannyian emberek vagyunk! Az, hogy te esetleg a neved előtt viseled, hogy Sir vagy Lord, vagy bármi mást, csupán arra jogosít fel, hogy nagyobb tisztelettel bánjak veled. De ha te kutyába se veszel engem, akkor már nem rejtőzködhetsz a címed mögé.

Emberek vagyunk, és elsősorban mindenkinek ezt kellene szem előtt tartania. És akkor szerintem egy sokkal jobb és boldogabb világban élhetnénk.

Visszakanyarodva a könyvhöz, félelmetes, hogy annyi évvel ezelőtt, milyen egyetemes dolgokat fogalmaztak meg az írók, valószínűleg tudtukon kívül. Minden hatalmon lévő embernek ajánlanám, hogy olvassa el, és értse meg, hogy mind bukásra vannak ítélve, akik nem jó célokra használják a hatalmukat.

Összefoglaló 2013

Gyors összefoglaló így negyed tizenkettőkor.

Szóval, október közepén indítottam a blogot, szóval eleddig két és fél hónapot éldegélt. Ennyi idő alatt három könyvet sikerült elolvasnom a listáról. Ezek az alábbiak voltak:

Az ezeregy éjszaka meséi – kb. 600 oldal

A három királyság története – kb. 100 oldal

Gendzsi regénye – kb. 1500 oldal

Azaz összesen kb. 2200 oldalt olvastam el a két és fél hónap alatt. Nos, nem így terveztem, de időnként elbénáztam az időt, úgyhogy ennyi jött össze. Mindenesetre nagyon örülök, hogy egyáltalán végre belevágtam ebbe a minden bizonnyal életre szóló kalandba, és kívánom magamnak a 2014-es évre, hogy ne törjön meg az üggyel kapcsolatos lendületem.

Jövőre (amire már csak 44 percet kell várni), terveim szerint A bambuszgyűjtő öregemberrel fogok kezdeni, ugyanis sikerült végre fellelnem. (Egyszerűen csak beírtam gugliba, gondoltam, hátha mond valami okosat, és mondott!) Aztán pedig jön a Vízparti történet, ami a Gendzsi regényéhez hasonlóan nagy falat lesz (ha jól tudom, szintén három kötetes). Egyenlőre azonban úgy tervezem, hogy januárra szabadságot adok magamnak, mert még a nyárról, és karácsonyról is van néhány könyvem, ami ugyan nem tartozik a projekthez, de mindenképp szeretném őket elolvasni.

Még egyszer, kívánok magamnak ehhez a projekthez sok lelkesedést, a blogomnak sok olvasót, mindenki másnak pedig:

B.Ú.É.K. J

Gendzsi regénye - összefoglaló

Talán még belefér az évbe, hogy egy összefoglalót írjak a Gendzsi regényéről. Sokat gondolkoztam, hogyan is foglalhatnám össze azokat a dolgokat, amiket meg akarok osztani ezzel a könyvvel kapcsolatban, de valahogy nem akart összeállni egy egységbe az információk, ezért pontokba szedve, egymástól függetlenül vázolom fel őket.

Először egy kis összefoglalás. A Gendzsi regénye három kötetes mű, kötetenként 2-2 részből áll, és minden rész fejezetekre van osztva. Az első kötet Gendzsi szerelmi életével, fiatalkori kicsapongásaival foglalkozik, a második kötet, Gendzsi családi életével, a harmadik kötet pedig Kaoru és Niu életének egy-egy jelentősebb eseményével. Amint azt a harmadik résznél is kifejtettem, az első két kötet között nyilvánvalóan felfedezhető valami fejlődés, de a harmadik kötet már valahogy nem akart ebbe az egységes képbe beleilleni, legalábbis az események szempontjából.

Nézzük akkor az egyes pontokat, amik nagyjából azt hivatottak felvázolni, miért is érdemes elolvasni ezt a könyvet:

1.      Kiváló karakterek. Habár ez igazán csak a második és a harmadik kötetben jut érvényre, de akkor viszont nagyon hangsúlyosan. Igazán eredeti embereket ismerhetünk meg valódi érzelmekkel és valódi problémákkal. (Bár természetesen figyelembe kell venni, hogy a történetek más korban és más helyen játszódnak.)

2.      Kultúra. Ez a pont sok mindent magában foglal, több dolgot önmagában is szeretnék majd tárgyalni. Ez a nagy témakör azonban azért került fel önmagában is a listára, mert úgy érzem, ez a legfőbb dolog, ami miatt ez a könyv felkerülhetett az 1001-es listára. Japán távoli hely, mások az emberek, mások a szokások, egyszóval teljesen más a kultúrája, és ezt a másságot az időbeli távolság (a könyv nagyjából 1000 körül játszódhat) csak még inkább kihangsúlyozza.

3.      Vallás. Habár önmagában a vallások nem kerülnek bemutatásra, azért így is megtudhatunk pár dolgot. Például azt, hogy több vallásnak is hódoltak a japánok, sőt, kínai vallási szokásokat is átvettek. Igazán fontos szerepet játszott az emberek életében a vallás, például szokás volt, hogy az emberek életük végén, amikor evilági dolgaikat már nagyjából elintézték és lezárták, szerzetesnek/apácának állnak, hogy még itt megalapozhassák következő életük sikerességét. Ezenkívül a karma is fontos szerepet játszott, általában a rossz dolgok történését a sors akaratának tekintették, így valószínűleg könnyebb volt feldolgozni.

4.      Társadalmi rang. Igen, a császárok korában ez még nagyon is fontosnak számított. Olyannyira, hogy számon tartották, ki kivel házasodhat. Természetesen a kalandocskákra ez nem vonatkozott. Ezenkívül a rangosabb emberek (nem csak a császár) ágyasokat is vehettek magukhoz, bár ez sokszor több bonyodalommal járt, mint előnnyel. Például Hacsi herceg, egy császári herceg nem ismerte el lányának Ukifunét, aki így nem élvezhette a származásával járó előnyöket.

5.      Levelezés. Magasabb társadalmi rangban lévő emberek, főként nők általában csak levelezés útján tartották a kapcsolatot még családtagjaikkal is. A levelek írásakor fontos volt az írásmód (bár ezekre vonatkozóan nem kaptunk pontosabb felvilágosítást, nyilván Muraszaki nem gondolta volna, hogy könyvét egyszer nem japán származású emberek is olvasni fogják), a papír minősége, színe, és általában minden levélhez csatoltak valami alkalomhoz illő verset. Szerintem ez egy nagyon szép és érdekes hagyomány. Én szívesen olvasnék erről behatóbban is, például hogy milyen alkalmakhoz milyen színű papír passzolt.

6.      Kulturális események. Habár egyikről sem kaptunk részletes leírást, Muraszaki egy helyütt meg is említi, hogy nem célja ezekről terjengősen beszámolni, azért valamicske információkat mégis csak szerezhettünk. Például hogy rengeteg volt belőlük. Magas rangú tisztviselők is, és természetesen a császári udvar is gyakran rendezett például hangversenyt vagy szavalóversenyt. A kultúra ugyanis roppant fontos szerepet játszott főként a magas rangú emberek életében.

7.      Betegség. Érdekes módon a betegségeknek mindössze két fajtáját ismerhettük meg. Az egyik volt az egyszerű megfázás. A másik pedig a komolyabb betegség, ami minden esetben fura görcsökkel, rohamokkal járt. Kíváncsi lennék, hogy ezt a mai, japán irodalommal foglalkozó tudósok hogyan magyarázzák. Mindenesetre ezt az utóbbi betegséget mindig úgy magyarázták, hogy valamilyen gonosz, ártó szellem költözött az illetőbe, ezért papokat hívtak hozzá, és imádságokat, vallási szertartásokat tartattak a beteg gyógyulása érdekében. (Ilyen megszállottság következtében halt meg például Tamakacura anyja is.) Ezen kívül a terhességet is a kezdeti szakaszban úgy írták le, mint betegséget, az illető fáradékony, sápadt és étvágytalan volt.

8.      Zene. Erről már ugyan tettem említést a kulturális események címszó alatt, de külön is megemlíteném, mert erről igen sokszor szólt leírás. Megismerhettünk különféle hangszereket, hangnemeket és mindenféle zeneműveket, amik a levelezéshez hasonlóan szintén felkeltették az érdeklődésem, és jó lenne ezekről részletesebben is olvasni.

9.      Divat. Ezt egyenesen imádtam. Minden ünnepnek, minden rangnak, minden társadalmi pozíciónak, minden alkalomnak, minden helyzetnek, minden életkornak megvolt a maga ruhája (színe, fazonja). Ez szintén az engem nagyon érdeklő dolgok közé tartozott. De nem akarom ezt itt most tovább fejtegetni, mert nem szereztem teljes körű tudást a témában, és nem szeretnék hülyeségeket írni.

10.  Természet. Korántsem volt meglepő, de nagyon tetszett az emberek természetközelisége. Folyton folyvást mindent a természethez, a természet egy-egy eleméhez hasonlítottak, és külön elfoglaltságnak számított a természet csodálása, például az őszi tájé, a felkelő holdé.

Ezeken kívül bizonyára találnék még rengeteg megemlítenivalót, hiszen mégiscsak 1500 oldalon vagyok túl, de ez a tíz olyan szép kerek szám, hogy úgy döntöttem, itt abba is hagyom. Azt még mindenképpen megemlíteném, hogy a kedvenc szereplőm egyértelműen az írónővel névrokon Muraszaki volt. Ahogy viselte a sorsát, ahogy megvívta a harcait, mind a külsőket, de főleg a belsőket. Egyszóval minden tiszteletem az övé, és az írónőé, aki megalkotta.

Időnként nagyon nehéz volt átrágni magam ezen az 1500 oldalon, mert úgy sejtem, hogy jobb könyvek is várnak rám. De így a végére érve abszolút jogosnak érzem, hogy bekerült a könyvbe, valóban, ha nem is többször, de egyszer mindenképp érdemes elolvasni. Hiába éreztem időnként kínszenvedésnek, hajtott a vágy, és az, hogy ne adjam fel, pláne, hogy még nagyon az elején vagyok a küldetésnek, de így utólag egyértelműen azt tudom mondani, hogy megérte. És bármennyire is szidtam időnként, most mégis csak azt tudom mondani, hogy összességében elvarázsolt.