Már a második kötet közepénél éreztem, hogy ezt a művet teljesen felesleges volt kötetenként elemezgetni, de már mindegy. Így legalább megspórolok egy kis időt, mert a történetével már nem kell foglalkoznom, azt nagyvonalakban bemutattam. Írtam a szerkezetéről is az első kötet kapcsán, ez a másodikban sem változott. Bár a végére sem jöttem rá, mi volt a logika a felosztásban. Talán nincs is benne logika. Szóval akkor miről is írjak most…
Nos, három fontos dolog jutott eszembe: műfaj, lélekbúvárkodás és karakterek. Vegyük sorban.
Az első kötet boncolgatásának rögtön az elején említettem, hogy nem igazán tudtam, hogy ez vajon szerelmes regény vagy kalandregény. Azóta egy kissé kibővítettem a lehetőségeket, mert akár lehet a Simplicissimushoz hasonló pikareszk regény is. De miután utánaolvastam, kiderült, hogy lehet polgári realista regény, valamint az író saját meghatározása szerint prózában megírt polgári eposzparódia. Erről az egész katyvaszról pedig az jutott eszembe, hogy én ezt mennyire utálom. Néha én is szeretek túlbonyolítani dolgokat, de ha olyasmiről van szó, ami sok százezer embert érint, akkor az egyszerűség híve vagyok. Egy könyv műfaja pedig elég sok embert érint. Már a pikareszk regény megjelölést is nehezemre esett anno feldolgozni, a polgári realista regényt pedig alig tudom értelmezni. Lehet, hogy ez egyfajta szegénységi bizonyítvány, és felmerülhetne a kérdés, hogy ha ennyire tudatlan vagyok, minek foglalkozok egyáltalán könyvekkel és olvasással, de tiltakozom. Én ezt egyszerűen csak hülyeségnek tartom, és ennél fogva nem érzek késztetést arra, hogy elmerüljek ennek a világában, és tanulmányozzam a különböző műfajokat. Felesleges. És ami felesleges, az fáj nekem. Ezért ha csak nem kényszerítenek rá, akkor nem teszem. Ugorjunk is a második pontra. (Részemről ez továbbra is egy szerelmes-kalandregény. És ez minden fő információt elárul. Van benne szerelem meg kaland is. Több infó nem szükséges.)
Szintén az első kötetnél említettem, hogy úgy éreztem, az író csak felhasználja az eseményeket azért, hogy lélekbúvárkodhasson. Így a végére talán kiegyeznék egy egyensúlyi helyzetben. A cselekmény is fontos volt, és az elemzés is. Az elemzés, ami néha csak egy fél mondatos megjegyzés volt, máskor egy bekezdésnyi leírás, de szerintem mindig jó helyen volt, és mindig ütött. Egyáltalán nem éreztem túlzó magyarázkodásnak. Az egyetlen negatív dolog, amit felróhatok, hogy túl nyilvánvalóan használta az író a sztereotípiákat, de talán efelett is szemet hunyhatunk, ha tekintetbe vesszük, milyen korai műről is van szó. (Bár összehasonlítva például a Cléves hercegnővel… Na de ne, ebbe inkább ne is menjünk bele. Minden könyvet saját maga alapján ítéljünk meg, ne hasonlítgassuk máshoz. Bár ez az összehasonlítgatás óhatatlanul elkerülhetetlen a személyes kedvencek kiválasztásánál, aminél Cléves hercegnő fennmarad a rostán, Tom Jones viszont kérlelhetetlenül lehullik. De nem a sztereotípiák miatt.)
Végül a karakterekről. Az előbb bíráltam a könyvet a sztereotípiák miatt. Kétségtelen, hogy Tom Jones (ahogy ezt is említettem már korábban) a „szegény embert az ág is húzza” tipikus esete. Még ha jót csinál, az is rosszul sül el. De a személyisége ennek ellenére nagyon is összetett. És nem csak az övé. Nem azt mondom, hogy nincsenek benne fekete-fehér karakterek, mert ott van például Blifil, akit az elejétől fogva lehet utálni, mert egy gusztustalan, mocsok, szemét, dög. Vagy például a fogadósok nagy része, akik kizárólag az anyagi haszonszerzést tartják szem előtt. De a könyv tele van izgalmas emberekkel. Tom még a leglogikátlanabb tetteit is próbálja észérvekkel alátámasztani, és sokszor hiszi magáról, hogy teljesen ártatlan, holott nem az. Sophia lehetne az egyik tisztán fehér karakter a könyvben, a gyermeki engedelmesség mintapéldánya, de a Blifil iránti undora olyasmire készteti, ami megdöbbent. Allworthy uram se az a végtelenül jótét lélek, akinek először hisszük. Bizony hamar kiderül róla, hogy ő is csak egy gyarló ember, aki súlyos hibákat tud elkövetni. És még lehetne folytatni a sort. Egyszóval az események lehet, hogy sztereotípiák alapján működnek, de a karakterek, ők nagyon is emberiek, és ez a fantasztikus ebben a könyvben.
És hogy mégis miért hullana ki a kedvenc rostán? Mostanában belefutottam egy-két ilyen végtelennek tűnő történetbe, és arra jöttem rá, hogy sokkal jobban tetszenek az olyan könyvek, amik inkább rövidek, és nagyobbat csattan bennük a poén. Azt nem lehet felróni ennek a könyvnek, hogy ne lett volna meg minden eseménynek a helye. Minden okkal történt, minden előrevitte a cselekményt. Nekem mégis hosszú volt. Főként azt a részt untam nagyon, ami Jones csatangolásáról szólt Allworthy birtoka és London közt. Nem tudom, miért, de én nagyon nem találtam szórakoztatónak azokat a részeket.
Ezek lettek volna mélyenszántó gondolataim Tom Jonesról. A következőkben pedig visszatérek Defoe-hoz, és reményeim szerint pontosan egy hét múlva jövök a Moll Flandersszel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése