Szenvedő gyerekeink

Idén két nagyszabású társadalomkritikát is volt szerencsém elolvasni (A Jarndyce-örökösök és a Hiúság vására). Mindkettő célja a XIX. századi Brit Birodalom társadalmának bemutatása volt. És az adott témában kijelenthetjük, hogy mindkét író nagyot alkotott az említett művekkel. (Legalábbis terjedelemben mindenképp! J J)

Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész és teológus mondta egyszer, hogy egy társadalom erkölcsei abban mutatkoznak meg, hogy hogyan bánnak a gyerekekkel. Ezért arra gondoltam, szemügyre veszem én magam is ezt a bizonyos társadalmat, az imént említett aspektusból nézve.

Nagyon sok könyvben vannak gyerek szereplők ilyen-olyan társadalmi rangban, de én most kifejezetten azokra a könyvekre szeretnék fókuszálni, amelyeknek gyerekek a főszereplői. Ugyanis meglepő következtetésekre juthatunk, ha kicsit közelebbről megszemléljük ezeket a történeteket.

Az alábbi könyveket olvastam a projekt kapcsán, melyeknek egy gyerek a főszereplője:

Copperfield Dávid

Joseph Andrews

Tom Jones

Twist Olivér

Lazarillo (Spanyolország)

Huckleberry Finn (Amerika)

Illetve volt még egy NOHUN könyv is, amely abszolút ide illik, ez pedig a felettébb különleges című A vízibabák.

Nem fogom természetesen újra összefoglalni a könyvek tartalmát, ezt nagyjából mindegyiknél megtettem az egyes bejegyzések kapcsán. (A listában az egyes címekre kattintva már olvashatjátok is.) De ha megfigyeljük, eléggé egy síkon mozognak ezek a történetek. Ezek a gyerekek sosem gazdagok, sosincs nyugodt életük, sőt, hellyel-közzel igencsak vérlázító dolgok történnek velük. Ezeknek a gyerekeknek nem hull az ölükbe jómód, taníttatás, nyugodt élet, szerető szülők. Ezek a gyerekek sokszor fáznak, éheznek, küszködniük kell az életben maradásért és az előrejutásért, ami néha azt is jelenti, hogy ténylegesen dolgozniuk kell. És sokkalta rosszabb helyzetben vannak, mint a felnőttek, ugyanis senki sem veszi őket komolyan, elvégre még csak gyerekek.

Teljesen lényegtelennek tartom, hogy miért kerültek rossz helyzetbe ezek a gyerekek, mert ami itt fontos, hogy egyáltalán nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülniük. Valakinek valahol a rendszerben észre kellett volna vennie, hogy itt baj van, és tenni valamit. És a megoldást egyáltalán nem az árvaházak jelentik, mert azokba is bekukkanthattuk egyik-másik könyvben, és ami ott zajlik, az egyértelműen nem megoldás.

Ha megnézzük ezeknek a gyerekeknek a sorsát, habár a könyvek kivétel nélkül minden esetben pozitív eseményekkel záródnak, azért a főszereplők közben igen sokat szenvednek. Vagyis Bonhoeffer szerint a XIX. századi Brit Birodalom (és ahogy a könyvekből látjuk, más országok) társadalmának is igencsak szégyellnie kellene magát.

Tisztában vagyok vele, hogy a probléma nagyon összetett, és a különféle élethelyzetek egyáltalán nem adnak módot az összehasonlításra. De a végeredményt tekintve a társadalom csúfos kudarcot vallott, mert ezeket a gyerekeket hagyták elkallódni, lesüllyedni olyan szintekre, ahová egy gyereknek sem szabadna kerülnie.

Persze most mutogathatunk ujjal ebből a csodálatos XXI. századból, hogy háhh, nem volt értéke a gyereknek, és szégyen-gyalázat, meg fujjoghatunk is. De egyrészt ha megnézzük a könyvek közti időtávokat, akkor láthatjuk, hogy a probléma elég sokáig fennállt. Másrészt pedig ezek a könyvek a mai napig fennmaradtak, és meglehetősen népszerűek, ami szerintem valahol megint csak azt mutatja, hogy a problémára máig nem sikerült megoldást találni. Sajnos azt kell mondjam, ezek a történetek ma sem állnak távol a valóságtól abban a tekintetben, hogy ma is vannak gyerekek méltatlan helyzetben. Sőt, én inkább azt mondanám, hogy csak romlott a helyzet, mert az én meglátásom az, hogy manapság még kevésbé veszik emberszámba a gyerekeket, mint a XIX. században. De kérlek, cáfoljatok meg.

Most, hogy végére értem a gondolatmenetemnek, látom, hogy meglehetősen negatív hangulatúra sikeredett ez a bejegyzés, de végül is nem egy vidám témáról van szó. A legpozitívabb következtetés, amit le tudok vonni, hogy mindenkinek alaposan át kell gondolnia a gyerekvállalás témáját az életében, felelősségteljesen kell döntenie, és szeretnie kell a gyerekeit. És ezzel persze még mindig nem lenne minden probléma megoldva, de sokat javíthatnánk a helyzeten.

A témához egyébként mindenképp ajánlanám még Swifttől a Szerény javaslat című rövid kis irományt... (A linkre kattintva az én bejegyzésemhez juttok, de abban megtaláljátok a linket magához a műhöz.)

Tom Jones - összefoglaló

Már a második kötet közepénél éreztem, hogy ezt a művet teljesen felesleges volt kötetenként elemezgetni, de már mindegy. Így legalább megspórolok egy kis időt, mert a történetével már nem kell foglalkoznom, azt nagyvonalakban bemutattam. Írtam a szerkezetéről is az első kötet kapcsán, ez a másodikban sem változott. Bár a végére sem jöttem rá, mi volt a logika a felosztásban. Talán nincs is benne logika. Szóval akkor miről is írjak most…

Nos, három fontos dolog jutott eszembe: műfaj, lélekbúvárkodás és karakterek. Vegyük sorban.

Az első kötet boncolgatásának rögtön az elején említettem, hogy nem igazán tudtam, hogy ez vajon szerelmes regény vagy kalandregény. Azóta egy kissé kibővítettem a lehetőségeket, mert akár lehet a Simplicissimushoz hasonló pikareszk regény is. De miután utánaolvastam, kiderült, hogy lehet polgári realista regény, valamint az író saját meghatározása szerint prózában megírt polgári eposzparódia. Erről az egész katyvaszról pedig az jutott eszembe, hogy én ezt mennyire utálom. Néha én is szeretek túlbonyolítani dolgokat, de ha olyasmiről van szó, ami sok százezer embert érint, akkor az egyszerűség híve vagyok. Egy könyv műfaja pedig elég sok embert érint. Már a pikareszk regény megjelölést is nehezemre esett anno feldolgozni, a polgári realista regényt pedig alig tudom értelmezni. Lehet, hogy ez egyfajta szegénységi bizonyítvány, és felmerülhetne a kérdés, hogy ha ennyire tudatlan vagyok, minek foglalkozok egyáltalán könyvekkel és olvasással, de tiltakozom. Én ezt egyszerűen csak hülyeségnek tartom, és ennél fogva nem érzek késztetést arra, hogy elmerüljek ennek a világában, és tanulmányozzam a különböző műfajokat. Felesleges. És ami felesleges, az fáj nekem. Ezért ha csak nem kényszerítenek rá, akkor nem teszem. Ugorjunk is a második pontra. (Részemről ez továbbra is egy szerelmes-kalandregény. És ez minden fő információt elárul. Van benne szerelem meg kaland is. Több infó nem szükséges.)

Szintén az első kötetnél említettem, hogy úgy éreztem, az író csak felhasználja az eseményeket azért, hogy lélekbúvárkodhasson. Így a végére talán kiegyeznék egy egyensúlyi helyzetben. A cselekmény is fontos volt, és az elemzés is. Az elemzés, ami néha csak egy fél mondatos megjegyzés volt, máskor egy bekezdésnyi leírás, de szerintem mindig jó helyen volt, és mindig ütött. Egyáltalán nem éreztem túlzó magyarázkodásnak. Az egyetlen negatív dolog, amit felróhatok, hogy túl nyilvánvalóan használta az író a sztereotípiákat, de talán efelett is szemet hunyhatunk, ha tekintetbe vesszük, milyen korai műről is van szó. (Bár összehasonlítva például a Cléves hercegnővel… Na de ne, ebbe inkább ne is menjünk bele. Minden könyvet saját maga alapján ítéljünk meg, ne hasonlítgassuk máshoz. Bár ez az összehasonlítgatás óhatatlanul elkerülhetetlen a személyes kedvencek kiválasztásánál, aminél Cléves hercegnő fennmarad a rostán, Tom Jones viszont kérlelhetetlenül lehullik. De nem a sztereotípiák miatt.)

Végül a karakterekről. Az előbb bíráltam a könyvet a sztereotípiák miatt. Kétségtelen, hogy Tom Jones (ahogy ezt is említettem már korábban) a „szegény embert az ág is húzza” tipikus esete. Még ha jót csinál, az is rosszul sül el. De a személyisége ennek ellenére nagyon is összetett. És nem csak az övé. Nem azt mondom, hogy nincsenek benne fekete-fehér karakterek, mert ott van például Blifil, akit az elejétől fogva lehet utálni, mert egy gusztustalan, mocsok, szemét, dög. Vagy például a fogadósok nagy része, akik kizárólag az anyagi haszonszerzést tartják szem előtt. De a könyv tele van izgalmas emberekkel. Tom még a leglogikátlanabb tetteit is próbálja észérvekkel alátámasztani, és sokszor hiszi magáról, hogy teljesen ártatlan, holott nem az. Sophia lehetne az egyik tisztán fehér karakter a könyvben, a gyermeki engedelmesség mintapéldánya, de a Blifil iránti undora olyasmire készteti, ami megdöbbent. Allworthy uram se az a végtelenül jótét lélek, akinek először hisszük. Bizony hamar kiderül róla, hogy ő is csak egy gyarló ember, aki súlyos hibákat tud elkövetni. És még lehetne folytatni a sort. Egyszóval az események lehet, hogy sztereotípiák alapján működnek, de a karakterek, ők nagyon is emberiek, és ez a fantasztikus ebben a könyvben.

És hogy mégis miért hullana ki a kedvenc rostán? Mostanában belefutottam egy-két ilyen végtelennek tűnő történetbe, és arra jöttem rá, hogy sokkal jobban tetszenek az olyan könyvek, amik inkább rövidek, és nagyobbat csattan bennük a poén. Azt nem lehet felróni ennek a könyvnek, hogy ne lett volna meg minden eseménynek a helye. Minden okkal történt, minden előrevitte a cselekményt. Nekem mégis hosszú volt. Főként azt a részt untam nagyon, ami Jones csatangolásáról szólt Allworthy birtoka és London közt. Nem tudom, miért, de én nagyon nem találtam szórakoztatónak azokat a részeket.

Ezek lettek volna mélyenszántó gondolataim Tom Jonesról. A következőkben pedig visszatérek Defoe-hoz, és reményeim szerint pontosan egy hét múlva jövök a Moll Flandersszel.

Henry Fielding: Tom Jones 2. kötet

Ha emlékeim nem csalnak, ott hagytuk abba a történetet az előző kötetben, hogy főhősünk, Thomas Jones nincstelen csavargóvá vált. Ez folytatódik a második kötetben is. Végigkísérhetjük kalandos utazását egészen addig, hogy elérkezik Londonig. Ott aztán még különösebb dolgok történnek meg vele. Többé-kevésbé Sophia iránti szerelme vezérli a tetteit, de azért kijut neki a szerencsétlenségből, s már-már úgy tűnik, hogy végleg elveszett, sohasem lehet boldog. De akkor természetesen kiderülnek a turpisságok, mindenki rájön az igazságra (Többek közt kiderül például az is, hogy kik Tom szülei. Elég kézenfekvő a megoldás, most valahogy mégsem jöttem rá.), s a szereplők többsége boldogan él, amíg meg nem hal.

Sok mást nem tudok mondani, ami kifejezetten erre a kötetre lett volna jellemző. Kicsit pont fordítottja volt az első kötetnek: ennek az eleje volt kínszenvedés, míg Tom meg nem érkezett a fővárosba. Ott aztán már ténylegesen a végkifejlet felé indultak meg az események, és még onnan is bőven sok minden történt, de az legalább már tényleg kapcsolódott a fő történetszálhoz, és a szereplők is állandósultak.

Továbbra is olvasásra ajánlom minden könyv első fejezetét, amelyekben az író az írásról, a kritikusokról és más effélékről elmélkedik, mert mind nagyon szórakoztató, és nagyon igaz. Továbbá kiemelnék még egy apró mellékszálat, ami nekem nagyon tetszett, nagyon megható volt, méghozzá Tom egyik újdonsült, londoni barátjának Nightingale-nek a szerelmi történetét, és házasságát Nancy-vel. Csuda édes egy páros!

Mást most nem tudok írni, az általános gondolataimat és a nagy végigazságokat (legalábbis a saját igazságaimat) pedig majd az összefoglalóban szeretném megosztani.

„Annyi bizonyos: a tolvaj hozzá képest ártatlan; legtöbbször a gyilkos sem versenyezhet bűnével, hiszen a rágalom kegyetlenebb fegyver, mint a kard, mert a vele ejtett sebek mindig gyógyíthatatlanok.”

„De nemcsak azért olyan förtelmes vétek a rágalmazás, mert annyi szörnyű bajt okoz, és eszközei annyira gyalázatosak: más körülmények még csak súlyosbítják szörnyű voltát; hiszen legtöbbször nem bosszú a rúgója, és hasznot is csak ritkán ígér, legfeljebb annyiban: a sötétlelkű, ördögi természetű embereknek kéjt okoz az a gondolat, hogy másokat romlásba és pusztulásba dönthetnek.”

„Bevallom, a magam részéről egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a férfi szándékai tisztességesek. Így szokták ugyanis mondani, ha házasság útján rabolják el egy nő vagyonát.”

„…mennyire visszariasztja az egyszerű embereket a bűntől, ha annak gyűlöletes voltát a magas rangúakban szemléltetjük előttük.”

„…a magas rangú emberek gyakran túlbecsülik magukat. Azt hiszik, hogy csak ők az igazi rafinált gazfickók, pedig a legegyszerűbb emberek sem estek a fejük lágyára! Hányszor, de hányszor lefőzik az előkelőket!”

„Túlságosan finom szálakból volt szőve a lelke ahhoz, semhogy elviselhesse a gondolatot: bármennyire mentik is a körülmények, mégiscsak hazudott.”

„Ilyen az ember: a legvilágosabb okfejtésre is süketek maradunk, ha olyan szenvedélyünk ellen érvel valaki, amely uralkodik rajtunk.”

„…sem a történelem, sem a mondák nem emlékeznek meg egyetlen esetről sem, hogy a józan ész segítségével és érveinek erejével bárki diadalt aratott volna a megrögzött kapzsiságon.”

„ – Ugyan már – mondta a nagybácsi -, a becsület az csak emberi csinálmány, és minthogy az ember maga teremtette magának, hát úgy irányíthatja, úgy kormányozhatja, ahogy neki tetszik.”

„A végsőkig finomult plátói szerelem, amelynek semmi köze a testhez, a tisztán és tökéletesen szellemi természetű, egyedül az emberiség női felének sajátja.”

„Az igaz barát kitartása és hűsége oly mérhetetlen vigasz a bajban, hogy ha az átmeneti és orvosolható, akkor busás kárpótlást jelent.”

„A nők a maguk finomságában el sem tudják képzelni, mily durvák vagyunk mi, férfiak, és hogy van egyfajta könnyű szerelem, amelynek semmi köze a szívhez.”

És mielőtt búcsúznék, ezúton szeretnék mindenkinek, aki erre téved, boldog nyuszit kívánni! :) (A kép egy saját alkotásom részlete.)

Henry Fielding: Tom Jones 1. kötet

Henry Fielding megajándékozott bennünket két kötetnyi… nem is tudom…, szerelmeskalandregénnyel. Még csak az elsőt sikerült kivégeznem, amelynek mondjuk 80%-a volt szerelmes, és 20%-a kaland. Technikailag durván 500 oldal, könyvekre (azaz egy fizikai könyvön belül nagyobb egységekre) osztva, a könyvek pedig fejezetekre. Ez az első kötet kilenc könyvet tartalmazott. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet a szisztéma, amiért szükség volt erre a felosztásra, de erre még nem jöttem rá. Illetve túl sok szisztémát találtam. Úgyhogy ezt egyelőre még nem fejtegetném nagyon, várjuk ki a végét.

Ami a történetet illeti, a 80%-a fenomenális. Főhősünket, Tom Jonest még csecsemőkorában megismerjük, ő ugyanis egy törvénytelen gyerek, aki roppant szerencsés módon egy földesúr házába kerül rögtön a születése után. Ott nevelkedik fel együtt a földesúr nővérének gyermekével. Jó pajtások lesznek, bár az hamar kiderül, hogy a személyiségük teljesen más. A törvényes gyerek, Blifil ifiúr ugyanis genetikailag hordozza magában a gazdagok minden rossz tulajdonságát. (Sztereotípiák, tádám…) Szóval ő a gonosz, aki időnként próbálja kitúrni szegény Tom Jonest a helyéről. Tomról pedig az a mondás jut eszembe, hogy szegény embert még az ág is húzza. Vagyis hiába próbál ő mindent jól csinálni, valahogy rosszul sülnek el a dolgok. De egészen addig kitart a szerencséje, amíg bele nem szerelmesedik a szomszéd földesúr lányába. Ezt a lányt azonban Blifil is kiszemelte magának. Na nem a szépségéért, hanem inkább az örökségéért. És mivel az ő társadalmi helyzete jobban passzol a lányéhoz, Sophiáéhoz, ezért a szülők meg is írják a házassági szerződést. Sajnos vagy szerencsére azonban Sophia viszonozza Tom érzéseit, de ebből kifolyólag Tomnak repülnie kell, fogadott apja gyakorlatilag kitagadja csak azért, mert szerelmes. (Próbálok nem fennakadni ezen, hiszen még mindig csak ezerhétszáz-akármennyit írunk.)

Egészen eddig a pontig nagyon-nagyon szerettem ezt a könyvet. De ezután valami olyan mértékű szerencsétlenkedés következik, amire valahogy én most nem vagyok vevő. Tomból gyakorlatilag útonálló lesz. Elhagyja a cuccait, ide-oda csapódik a nagyvilágban. Történnek vele váratlan és hihetetlen dolgok, de egyelőre még nem igazán látom, hogy mi fog kisülni ebből a nagy összevisszaságból. Éppen ezért nem is szeretném leszólni ezt a művet, hiszen a nagyobb része tetszett, és még hátravan egy teljes kötet újabb 500 oldallal.

Nézzük meg most tehát azt, hogy miért is tetszett. Először is azért, mert fogalmam sem volt, mire számítsak ettől a könyvtől. Nem kerestem rá előtte a neten, és semmilyen előismerettel nem rendelkeztem róla. A címe sem mond túl sokat, hiszen csak egy név, amiből mondjuk sejtettem, hogy akkor valószínűleg ő lesz a főszereplő, de ez nem árult el semmit arról, hogy mégis milyen lesz a sztori. Ebből kifolyólag minden egyes fejezet újabb és újabb meglepetéseket tartogatott.

Aztán már az első oldalakon megdöbbentett az emberismeretével. De ez az emberismeret eltért a korábbiaktól (már a listán lévő korábbiaktól). Fielding nem csak leírta a megfigyeléseit az emberek viselkedésével kapcsolatban, és próbált összefüggésbe hozni dolgokat, hanem elemezte is az egyes tulajdonságokat és eseményeket. Ez pedig egyrészt újszerűen hatott, és felüdített. Másrészt ismét megállapíthattam, hogy nincs új a nap alatt. (Oké, így visszagondolva már a Simplicissimusban is megjelentek ilyesfajta elemezgetések, de ebben a műben ez sokkal töményebb. Mintha ennek már nem az események megörökítése lenne a célja, hanem csak felhasználja az eseményeket az elemzés érdekében.)

Az is nagyon tetszett, hogy érdekesen lett megszerkesztve a könyv. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos, vagy az volt-e egyáltalán, de mindenesetre szerintem nagyon találó volt. Sokszor előfordult ugyanis olyan, hogy egy-egy fejezet elsőre teljesen jelentéktelennek tűnő eseményeket mutatott be. De később ezek az események mind szerves részei lettek a cselekménynek. Néha az elején bosszankodtam is, mikor ilyen részhez értem, de aztán felcsillant a szemem, mikor rájöttem, hogy mégsem volt teljesen céltalan megemlíteni ezt vagy azt. Így egy idő után már folyton kombináltam, hogy vajon ebből vagy abból mi fog kisülni.

Nagyjából ezek voltak azok a dolgok, meg persze maga a történet is, amik az első kötetben nagyon tetszettek. De még mielőtt jönnének az idézetek, szeretnék néhány konkrét fejezetet olvasásra ajánlani.

o   Minden könyv első fejezetét. Ezek ugyanis nem kapcsolódnak szorosan a történethez, hanem egyfajta bevezetők, amelyben az író az írásról ír. Ez mondjuk főleg azoknak lehet érdekes, akiket egyébként is érdekel az írás.

o   3. könyv 3. fejezet, amelyben egy filozófus, valamint Jones és Blifil urak házi tanítója arról vitatkoznak, hogy létezhet-e becsület függetlenül a vallástól.

o   5. könyv 12. fejezet, amelyben van két bekezdés a háborúról, és hogy hogyan kellene megvívni azokat. Rendkívül érdekes elgondolás.

Végül még két apró megjegyzés az idézetek előtt. Először is egy magyar vonatkozás: a 267. oldalon Mária Terézia seregeit emlegetik. (Fenemód tájékozottak voltak akkoriban az emberek, pedig még nem is volt internet.) Valamint a 422. oldalon felbukkan egy korábbi könyv a listáról, a Robinson Crusoe.

„…az irgalmasság nem egyéb, mint a vétkesek megbüntetése.”

„De nincs vakabb annál a túlbuzgóságnál, amely az igazságosság híveit a bűnösök ellen hajtja.”

„A … kellemetlen félszegséget persze könnyen ki lehet kúrálni, ha valaki már egészen fiatalon nagyvárosba megy nevelkedni…”

„Joggal tekinthetjük a világot egy hatalmas gépezetnek, amelyben az óriási kerekeket parányi s csupán a legélesebb szemnek látható kerekecskék hozzák először mozgásba.”

„Őszintén szólva semmi sem tévesebb, mint az az általánosan elfogadott vélemény, hogy akik részegségükben rosszindulatúak és összeférhetetlenek – józanon igen derék emberek. Az igazság az, hogy a szesz nem változtatja ellenkezőjére az ember természetét, és nem is teremt a semmiből olyan szenvedélyeket, amelyek azelőtt nem éltek már bennük. Mindössze a józan ész fegyelmét szünteti meg, és így olyan vonásokat leplez le az emberekben, amelyeket józan állapotban ügyesen el tudnak titkolni.”

„Az igazság az, hogy éppen a legbölcsebb embereknek van a legtöbb esélyük arra, hogy minden földi jót megszerezzenek maguknak, mert a mértékletesség, amelyre a bölcsesség tanít meg bennünket, a legbiztosabb út az ésszerű vagyongyűjtéshez; egyedül ez tesz tehát képessé arra, hogy sokféle gyönyört megízleljünk. A bölcs ember mindenfajta étvágyát és mindenfajta szenvedélyét kielégíti, az ostoba viszont egy miatt az összes többit odadobja.”

„A derék és jószívű embereknek bizony jól meg kellene gondolniuk, hogy eltaszítsanak-e valakit, aki rájuk szorul, mert ez azzal a következménnyel jár, hogy mindenki eltaszítja a szerencsétlent.”

„Elég gyakori…, hogy az emberek egyedül a félelemnek tudnak be bizonyos cselekedeteket, pedig nagyrészt szeretetből származnak.”

„…nem tudom, hogy van ez, de annyi bizonyos, hogy azok az emberek, akik az előkelőkből élnek, sokkal arcátlanabbak a közönséges halandókkal, mintha maguk is a felső tízezerhez tartoznának.”

„Az érdek valóban igazi csodaszer, …, pillanatok alatt eljut a testnek abba a részébe, ahol hatnia kell, legyen az a nyelv, a kéz vagy bármely más szerv, és alig történik meg, hogy ne hozza meg azonnal a kívánt hatást.”