Ha emlékeim nem csalnak, ott hagytuk abba a történetet az előző kötetben, hogy főhősünk, Thomas Jones nincstelen csavargóvá vált. Ez folytatódik a második kötetben is. Végigkísérhetjük kalandos utazását egészen addig, hogy elérkezik Londonig. Ott aztán még különösebb dolgok történnek meg vele. Többé-kevésbé Sophia iránti szerelme vezérli a tetteit, de azért kijut neki a szerencsétlenségből, s már-már úgy tűnik, hogy végleg elveszett, sohasem lehet boldog. De akkor természetesen kiderülnek a turpisságok, mindenki rájön az igazságra (Többek közt kiderül például az is, hogy kik Tom szülei. Elég kézenfekvő a megoldás, most valahogy mégsem jöttem rá.), s a szereplők többsége boldogan él, amíg meg nem hal.
Sok mást nem tudok mondani, ami kifejezetten erre a kötetre lett volna jellemző. Kicsit pont fordítottja volt az első kötetnek: ennek az eleje volt kínszenvedés, míg Tom meg nem érkezett a fővárosba. Ott aztán már ténylegesen a végkifejlet felé indultak meg az események, és még onnan is bőven sok minden történt, de az legalább már tényleg kapcsolódott a fő történetszálhoz, és a szereplők is állandósultak.
Továbbra is olvasásra ajánlom minden könyv első fejezetét, amelyekben az író az írásról, a kritikusokról és más effélékről elmélkedik, mert mind nagyon szórakoztató, és nagyon igaz. Továbbá kiemelnék még egy apró mellékszálat, ami nekem nagyon tetszett, nagyon megható volt, méghozzá Tom egyik újdonsült, londoni barátjának Nightingale-nek a szerelmi történetét, és házasságát Nancy-vel. Csuda édes egy páros!
Mást most nem tudok írni, az általános gondolataimat és a nagy végigazságokat (legalábbis a saját igazságaimat) pedig majd az összefoglalóban szeretném megosztani.
„Annyi bizonyos: a tolvaj hozzá képest ártatlan; legtöbbször a gyilkos sem versenyezhet bűnével, hiszen a rágalom kegyetlenebb fegyver, mint a kard, mert a vele ejtett sebek mindig gyógyíthatatlanok.”
„De nemcsak azért olyan förtelmes vétek a rágalmazás, mert annyi szörnyű bajt okoz, és eszközei annyira gyalázatosak: más körülmények még csak súlyosbítják szörnyű voltát; hiszen legtöbbször nem bosszú a rúgója, és hasznot is csak ritkán ígér, legfeljebb annyiban: a sötétlelkű, ördögi természetű embereknek kéjt okoz az a gondolat, hogy másokat romlásba és pusztulásba dönthetnek.”
„Bevallom, a magam részéről egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a férfi szándékai tisztességesek. Így szokták ugyanis mondani, ha házasság útján rabolják el egy nő vagyonát.”
„…mennyire visszariasztja az egyszerű embereket a bűntől, ha annak gyűlöletes voltát a magas rangúakban szemléltetjük előttük.”
„…a magas rangú emberek gyakran túlbecsülik magukat. Azt hiszik, hogy csak ők az igazi rafinált gazfickók, pedig a legegyszerűbb emberek sem estek a fejük lágyára! Hányszor, de hányszor lefőzik az előkelőket!”
„Túlságosan finom szálakból volt szőve a lelke ahhoz, semhogy elviselhesse a gondolatot: bármennyire mentik is a körülmények, mégiscsak hazudott.”
„Ilyen az ember: a legvilágosabb okfejtésre is süketek maradunk, ha olyan szenvedélyünk ellen érvel valaki, amely uralkodik rajtunk.”
„…sem a történelem, sem a mondák nem emlékeznek meg egyetlen esetről sem, hogy a józan ész segítségével és érveinek erejével bárki diadalt aratott volna a megrögzött kapzsiságon.”
„ – Ugyan már – mondta a nagybácsi -, a becsület az csak emberi csinálmány, és minthogy az ember maga teremtette magának, hát úgy irányíthatja, úgy kormányozhatja, ahogy neki tetszik.”
„A végsőkig finomult plátói szerelem, amelynek semmi köze a testhez, a tisztán és tökéletesen szellemi természetű, egyedül az emberiség női felének sajátja.”
„Az igaz barát kitartása és hűsége oly mérhetetlen vigasz a bajban, hogy ha az átmeneti és orvosolható, akkor busás kárpótlást jelent.”
„A nők a maguk finomságában el sem tudják képzelni, mily durvák vagyunk mi, férfiak, és hogy van egyfajta könnyű szerelem, amelynek semmi köze a szívhez.”
És mielőtt búcsúznék, ezúton szeretnék mindenkinek, aki erre téved, boldog nyuszit kívánni! :) (A kép egy saját alkotásom részlete.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése