Akkor és most 2 | Heinrich von Kleist: Kohlhaas Mihály

A következő Akkor és most páciens az általam sokat emlegetett és nagyon szeretett Kohlhaas Mihály volt.

Természetesen az eredeti bejegyzést is hozzá olvastam, azt itt éritek el. Abban elég jól össze is foglaltam ennek a rövidke műnek a tartalmát, úgyhogy ezzel most nem is szeretnék foglalkozni.

Bármennyire is tetszik ennek a könyvnek a témája, már az első olvasáskor is éreztem, és most másodjára pedig csak még inkább, hogy Kohlhaas nem az a tipikus pozitív főhős. Mert bizony ő tesz olyan dolgokat, amelyek elítélendőek. Persze ha nagyon akarnám, meg tudnám magyarázni, hogy miért teszi ezeket. De nem akarom, mert bármennyire is az igazság pártján igyekszem állni, jelen esetben az az igazság, hogy Kohlhaas is követ el igazságtalanságokat. Szóval nem kell őt mentegetni.

Ugyanakkor az ő igazságtalanságaitól eltekintve még mindig nagyon tetszett a kitartása és a megingathatatlansága. Tetszett, hogy az esetek többségében mégis csak igyekezett saját magát is alávetni az igazságszolgáltatásnak, ahogy például az utolsó jelenetben is láthatjuk.

Úgy érzem, hogy a helyzetet figyelembe véve ki lehet jelenteni, hogy Kohlhaas mindent, sőt, még többet is megtett, hogy a helyes úton tartsa az ügyét. És mit kapott cserébe? Folyamatos eltussolást, pusztán azért, mert ő nem várúr. Mert ő nem valaki, és nem voltak rokonai sem magas beosztásban. Csoda, hogy ép ésszel kibírta a könyv végéig.

Ezúttal azonban még valami feltűnt Kohlhaasszal kapcsolatban, ami csak megerősítette bennem a rokon érzéseket. Mégpedig az, hogy nem volt ő túlzottan szószátyár ember. Alapból sem beszélnek sokat ebben a rövidke történetben, inkább leírásokból értesülünk az eseményekről. De azon ritka alkalmakkor, amikor Kohlhaas megszólal, akkor viszont tuti, hogy valami lényegeset mond, és ráadásul elég ütős megfogalmazásban (lásd pl. a két idézetet a régebbi bejegyzésben).

Egyszóval mind a főszereplő, mind az ügye, a könyv fő témája tagadhatatlanul nagyon közel állnak hozzám. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy ezt a történetet nem csak többszörösen összetett, néhol szinte már végtelennek tűnő mondatai miatt lehet nehéz olvasni. Azt hiszem, hogy ilyen fajta végletességgel, mint amit ez a történet bemutat, nehéz lehet olyan valakinek azonosulnia, aki maga is nem ilyen. Ez bizony lehet bosszantó. És ez nekem csak azért most tűnik fel, mert én biza ilyen makacs vagyok, mint ez a jóember Kohlhaas.

Persze én nagyon szeretném, ha minden ember kicsit ilyen lenne, és kiállna (ki merne állni) a maga jogos igazáért. Talán ellentmondásnak tűnhet, de én egyenesen azt hiszem, hogy akkor békésebb és barátságosabb lenne a világ. Túlságosan megengedők vagyunk, és beletörődünk sok dologba, amibe pedig nem kellene.  Erre én azt mondom, hogy szorítsuk össze a fogunkat, álljunk a sarkunkra, és legyünk egy kicsit mind Kohlhaas Mihályok. Nem az a fajta Kohlhaas, aki városokat gyújt fel, mert lássuk be, az nem a helyes lépés. Hanem az a másik, aki akárhányszor képes újratárgyaltatni az ügyét, nem pusztán az igazságtételért, hanem azért, hogy példát statuáljon, hogy egy embert sem lehet eltaposni, tűnjön bármily kicsinek és jelentéktelennek.