Mértékletesség a jó könyv sava-borsa | Joseph von Eichendorff: Egy mihaszna életéből

Legutóbbi kiadás: 1968

Nem emlékszem rá pontosan, hogy hány éve, de szerintem legalább három biztos van már, mióta Eichendorff eme műve a Bookline-os értesítőlistámon csücsült. Én meg csak vártam, és vártam türelemmel, és a türelem most rózsa helyett bizony könyvet termett. 😊 990 Forintért sikerült megvennem ezt a mindössze 143 oldalas könyvet, ami, mint fentebb láthatjátok, utoljára 1968-ban(!) lett kiadva.

A főszereplőnknek érdekes módon nem tudjuk meg a nevét, csupán annyit tudunk meg róla már a címből is, hogy egy mihaszna. Ezt rögtön az első oldalon az apja is hangoztatja, és elküldi őt a háztól, hogy henyéljen most már a más pénzén. Így kezdődik meg a mihasznánk rövidke kalandozása. Isteni szerencse, hogy emberünk optimista, így gyakorlatilag csupa jó dolgok történnek vele. Szinte még ki sem ért a falujából, amikor már munkához jut Bécsben, majd kisvártatva előléptetik. Beleszeret egy grófnőbe, de úgy érzi, szerelme viszonzatlan, ezért újból útra kel, ezúttal Itália felé. Utazása és római tartózkodása is elég izgalmasra sikeredik, onnan pedig már egyenesen robog a happy end felé.

Láthatjátok, hogy nincs egy őrült nagy sztorija a könyvnek. Nincs benne túl sok nagy izgalom, váratlan fordulat, különös csavar. Egy egészen egyszerű, mondhatni falusi sztori ez, mint amilyen a főszereplője is. De jól esett olvasni. Néha jó úgy kiszakadni a valóságból, hogy nem kell még egy fiktív karaktert is félteni. Ez a regény a maga 143 oldalával olyan, mint egy kellemes kis futkosás egy virágokkal tűzdelt, friss, harmatos réten. Az ember egy kicsit kipirul, egy kicsit liheg, de legfőképp mosolyog, és azt érzi, hogy ez most jó. És tényleg az. És néha nagyon kell az ilyen.

Ez a könyv nem akarta megmondani a tutit, nem akart emléket állítani, nem akart okoskodni. Csak kellemesen kikapcsolni, és ezt szerintem száz százalékig teljesítette is. És nem csak a történettel magával, hanem a rövidségével is, mert Eichendorff kiváló érzékkel találta el, hogy hol kell ennek a sztorinak véget vetni. Ha ez a könyv háromszáz oldalas lett volna, biztos, hogy a 168. oldalon eluntam volna már magam, és kínszenvedés lett volna befejezni. Ennyi éppen elég volt belőle, de ennyi kellett is.

Nyilvánvalóan nem ez az évszázad könyve, de ettől még ez egy nem rossz könyv. Szórakoztat, kikapcsol, és iskolapéldája a mértékletességnek. Nem csak a hosszával, hanem például a tájleírásaival is, amikkel ez a szöveg is tele van tűzdelve, de Eichendorff itt sem esett túlzásba. (Nem úgy, mint Victor Hugo…)

„…ha az embert a tarantella meg találja marni, hát egyenest táncra perdül, még hogyha sohasem tanult táncolni életében, akkor is.” Ennek az idézetnek a magyarázatát lásd ebben a bejegyzésemben.

Fontosnak tartod a mértékletességet?

„A szerelem – ebben az összes tudósok egy nézeten vannak – legmerészebb vonása az emberi szívnek. Egyetlen tüzes pillantással lesújtja rang és méltóság fellegvárait, szűk néki a világ, és rövid az öröklét.”