Amikor sokat akar a szarka... 1. | Charles Dickens: Szép remények

Múlt héten áttekintettük Charles Dickens Szép remények című művének „rövid” történetét. Ahogy abban a bejegyzésben is írtam, az egy igen erősen lerövidített tartalom volt, mert több mint ötszáz oldalon elég sok minden történik. Néhány jelentős eseményt is kihagytam, tényleg csak a legfontosabbakat szerettem volna összefoglalni.

Most pedig következzenek az én meglátásaim, gondolataim, érzéseim a könyv kapcsán. Valamint itt néhány további részletet is fel fogok tárni a cselekményre és a szereplőkre vonatkozóan.

Elsőként mindenképp szeretnék megemlékezni a könyv beszerzésének körülményeiről. Hosszú évek óta mindenféle antikvárium értesítőlistáján rajta voltam, hogy ha bekerült egy példány, azonnal szóljanak. És alig hittem el, mikor azt láttam éveken át, hogy tízezer forint alatt nem lehet kapni ezt a könyvet. (De gyakran elértük a húszezer forintot is.) Számomra ez azért volt furcsa, mert Dickens engem eddig egyáltalán nem nyűgözött le, távolról sem lett a kedvenc íróm. De persze tudom, hogy rengetegen nagyon szeretik. De akkor is, húszezer forint egyetlen példányért? Bevallom őszintén, nevetségesnek tartottam.

Szerencsére az Európa Kiadó, aki amúgy is előszeretettel nyúl klasszikusokhoz, úgy döntött, hogy újból kiadja. Gyönyörű könyvet sikerült összehozniuk, a borító valami meseszép. Fel is tettem gyorsan a karácsonyi kívánságlistámra, és a barátnőm pedig éppen ezt választotta a szóban forgó listáról. Úgyhogy karácsony után, ahogy a Jó feleségeket befejeztem, neki is ugrottam.

A következő, amit szeretnék megemlíteni, hogy bár a könyv borítója csodálatos, sajnos a szerkesztéssel akadtak problémáim. Amikor csak egy-két elütésről van szó, afelett simán átsiklok, de itt sajnos többről volt szó. Főleg az elején, az első száz oldal során szinte minden második oldalon találtam egyet. Ettől mondjuk én nem dőlök a kardomba, és nem jelentem ki, hogy innentől kezdve nem fogok az Európa Kiadótól olvasni. Csupán kíváncsi lennék, hogy ez minek az eredménye. Mert mostanában egyre több kiadónál és egyre több könyvnél tapasztalom ugyanezt.

Na de most már térjünk át a történetre. Illetve még egy icipici megjegyzés előtte. Eddig Dickenstől a következő könyveket olvastam: Twist Olivér, Copperfield Dávid, Örökösök; valamint a Karácsonyi éneket, ami nem szerepel a listán. Ezen könyvek után pedig arra a megállapításra jutottam, hogy Dickens stílusa egyszerűen túl száraz nekem. A Szép reményekben egy picit már lágyabb hangot ütött meg. Voltak gyönyörű leírásai, és néhol már egy-egy poént is sikerült elsütnie. De még mindig távol áll Dickens attól, hogy szeressem. És mivel nincs is több könyve a listán, nem valószínű, hogy további próbákat fogok tenni vele. (Pedig a Két város regénye is nem olyan rég jelent meg, és az is annyira gyönyörű.)

A cím remek választás volt, kiválóan összefoglalja a történet lényegét. A szegény sorból származó fiú a gazdagok csillogó világába kerülve rögvest szép reményeket kezd táplálni. Ezek a szép remények aztán egy darabon elkísérik, a kifejezés ténylegesen meg is jelenik a történetben, több helyen is. Végül pedig köddé válnak, mivel bizonyosság sosem támasztotta alá őket.

Lássuk most a szereplőket. A főszereplő ugyebár a szegény sorból származó fiú, Pip, de távolról sem ő a legjobb karakter a könyvben. Ő a kiváló példája annak, mikor sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, ebből a szempontból tehát végül is ő is egy jó szereplő. Gyermekként korát meghazudtoló meglátásai vannak az életről, ám mint oly sok más embert, őt is elvakítja a gazdagság, a csillogás, a pompa. Kicsit persze érthető az a folyamat, amin átmegy. Mert ki ne viselné nehezen, ha éppen származása miatt, amiről nem tehet, alázzák meg? Szerelme Estella iránt megint csak érthető, és nekem tetszett is az egész könyvön átívelő kitartása, még ha Estella nem is érdemelte meg ezt a rajongást, és sok fájdalmas pillanatot okozott Pipnek. Joe-tól való elfordulását is meg tudtam érteni, bár egyáltalán nem helyeseltem. Amit viszont nem nagyon tudtam elfogadni, az az, hogy miért kellett rövid úton adósságba vernie magát? Persze értem én, hogy az előkelő életnek vannak bizonyos kötelező kellékei, de attól még szerintem lehetett volna spórolni. Pláne úgy, hogy tulajdonképpen itt nem egy örökségről volt szó, amit rögtön és egyben megkapott, hiszen aki ráhagyta a pénzét, még javában élt.

Pipen kívül viszont jó néhány valóban fantasztikus és meglepő karakter színesítette ezt a történetet. Kezdjük mindjárt az egyszerű, néhol már együgyű(nek tűnő) Joe-val, Pip nevelőapjával, aki a maga egyszerűségében látta a dolgokat, de épp ez volt benne a zseniális. Hogy ő nem csak egy tudatlan kovács volt, hanem azért nagyon is értette az élet nagy összefüggéseit. És tudta, mi fán terem a boldogság, vagy legalábbis a saját boldogsága.

Aztán ott volt Havisham kisasszony, akinek kezdetben nagyon tetszett a hozzáállása a saját családjához. Eleinte azon is jól szórakoztam, hogyan tanítgatta Estellát a férfiszívek összetörésére. Aztán persze vele együtt kellett ráeszmélnem, hogy valójában ő maga térítette a legrosszabb útra Estellát, és ezzel garantált neki egy boldogtalan és szörnyűséges életet. Fájdalmas felismerni, néha mennyire meghatározza egy-egy múltbeli esemény az egész életünket, és ezáltal akár másokét is.

Nagyon tetszett még Herbert is. Az első pillanattól, ahogy Pip és ő találkoztak, még ismeretlenül, Havisham kisasszony házának udvarán, és összeverekedtek, de csak amolyan barátságos jelleggel, tudtam, hogy ennek a fiúnak még jelentősége lesz a történetben. És hát lett is, mert ő lett Pip első számú és leghűségesebb barátja és bizalmasa. De még nála is többre értékeltem Wemmicket. Az volt az érzésem, hogy ő valamivel idősebb Pipnél, és jóval bölcsebb. Egyáltalán nem éreztem, hogy ők ketten ugyanazokhoz a körökhöz tartoznának, de egy véletlen folytán megismerkedtek, közelebbi kapcsolatba kerültek, és egy nagyon igazi barátság bontakozott ki kettejük közt. De Wemmick egy nagyon különös figura volt. Megosztotta magát a munkája és a privát élete közt. Látványosan máshogy viselkedett az irodában és az otthonában, és ez nagyon tetszett. Felnéztem rá, egyenesen csodáltam. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a problémával, hogy hazaérve nehezen tudom letenni, elengedni a munkahelyi dolgokat. És annyira irigyeltem Wemmicket, hogy ő ezt így külön tudja választani.

Még rengeteg mondanivalóm lenne erről a könyvről, de már most kezd elég hosszúra nyúlni ez a bejegyzés, ezért úgy döntöttem, ketté bontom. Jövő héten szerdán tehát folytatjuk a Szép remények boncolgatását.

Hogyan tudnád két szóban összefoglalni a jelenlegi élethelyzeted?