Isten szolgái 2. | José Maria Eca de Queirós: Amaro atya bűne

Már megnéztük az Amaro atya bűne című regénynek a tartalmát, múlt héten pedig elkezdtük elemezgetni. Most folytassuk a könyv egyik legfontosabb aspektusával, a szerelemmel, elvégre ez teszi ki a cselekmény 98%-át.

Az Amaro és Amélia közti kapcsolat meglehetősen lassan épül fel. Ennek három oka volt. Egyrészt mindketten tudatában voltak annak, hogy ennek a kapcsolatnak igazából nincs jövője. Másrészt mindketten féltek a botránytól. Harmadrészt pedig azzal is tisztában voltak, hogy ez a kapcsolat nem egészséges.

Az elején Amaro tényleg komolyan küzdött a kísértés ellen. Olyan erős volt benne a vágy, hogy leküzdje a bűnös érzelmeit, hogy még arra is képes volt, hogy elköltözzön Joaneira asszony házából. Ám a sors olyan véletleneket dobott eléjük, amelyeket egyszerűen lehetetlen volt kihagynia két olyan embernek, akik annyira epekedtek egymás után, mint Amaro és Amélia.

A hosszú felvezetés után azonban nagyon gyorsan kialakul a „kapcsolat”, ami, valljuk be, igazából csak a szexről szól. És pontosan úgy is alakul, mint egy kapcsolat, aminek a szex az alapja. Az elején minden csodálatos, de aztán hamar mélyrepülésbe kezd a dolog, és elkezdi mind a két fél nyűgnek érezni a találkozókat. És mivel az 1800-as években vagyunk, tudható, hogy mi lesz a sok, védekezés nélküli szex eredménye.

Amélia terhességének és szülésének eltitkolása és lebonyolítása egy külön komédia. A tragédia ezesetben az volt, hogy Amélia mennyire nem volt tisztában a saját helyzetével. De, mint ahogy már említettem az előző bejegyzésben, azért nem csak őt kell ezért szerintem hibáztatni, hanem az anyját is. Akinek talán egy kicsit kevesebbet kellett volna Dias kanonokot boldogítania, és helyette egyszer-egyszer mondhatott volna egy pár keresetlen szót a férfi-női kapcsolatokról a lányának.

Amélia kálváriája sajnos és szerencsére tragédiával végződik. Itt egy újabb halál, amit igazából furcsa módon újból a happy endekhez sorolhatunk. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy semmi jót nem tartogatott volna az élet Améliának. Még akkor sem, ha végül Joao Eduardo mégis hajlandó lett volna elvenni feleségül, mert erre ugye a végén voltak célzások.

Amaro viszont boldogan élt tovább, ezt teljesen egyértelműen látjuk az utolsó fejezetben. Ám ez a történet az ő bűnéről szól, és itt szeretnék visszakanyarodni a könyv címéhez. Mert ha jobban a történet mélyére nézünk, akkor láthatjuk, hogy ez a bűn nem csak az Améliával való kapcsolatára utal. Én két további aspektust véltem felfedezni. De elképzelhető, hogy van még több is. Ha valaki felfedez még többet, ne tartsa magában, szívesen olvasnék más véleményeket is ezzel kapcsolatban.

Tehát a bűnök. Az első persze a legnyilvánvalóbb, amit már említettem, a bűnös viszonya a nővel. És itt azért nem nevezném meg Améliát, mert legalább még egy nőről értesülünk, akivel kapcsolata volt. A második a felelősség nem vállalása. Bár itt azért annyiban rezeg a léc, hogy végülis Amaro mindenféle „mentő” ötleteket kitalált, hogyan oldják meg ezt a terhesség dolgot. Csak éppen úgy akarta ezt a helyzetet megoldani, hogy ő is jól jöjjön ki belőle. Illetve inkább úgy, hogy ő mindenképp jól jöjjön ki belőle. Ebbe pedig nyilvánvalóan nem fért bele az, hogy vállalja a gyermekét. A harmadik pedig az a másik súlyos probléma, ami ugyan csak a háttérben, a cselekmény 2%-ában jelenik meg, de azért a szemfülesek kiszúrhatják. Ez pedig nem más, mint annak a vakbuzgó, már-már bálványimádó, babonás hitnek az erősítése, amely akkoriban a jelek szerint eléggé elterjedt volt Portugáliában. Maga Amaro is többször emlegeti, hogy milyen kár, hogy a papok már nem élhetnek az inkvizíció eszközeivel, hogy a „helyes” útra tereljék az embereket, a bűnösöket pedig érdemeik szerint megbüntessék. Ugyanakkor mégis úgy uralkodtak ebben a könyvben a papok az emberek felett, ahogyan csak nem szégyellték. És nem, egy szemernyi szégyen sem volt bennük.

Az persze megint egy más kérdés, és több oldalnyi bejegyzésben lehetne értekezni róla, hogy mivel Amaro nem igazán volt elhivatott pap, mennyire várhattuk volna el tőle, hogy tegyen valamit ez ellen a súlyos probléma ellen. Azt azonban minden hiányossága ellenére elvárhattuk volna tőle szerintem, hogy legalább ne erősítse az emberi hülyeséget.

A könyv ebbeli aspektusát, és hogy mennyire súlyos probléma volt ez akkoriban, remekül megvilágítja az utolsó oldalakon egy lisszaboni gróf megszólalása, aki így beszélt Amaróhoz és Diashoz:

„Nem hízelgésképpen mondom, de amíg hazánkban olyan becsületre méltó papok élnek, mint tisztelendőségtek, mindaddig Portugália megőrzi előkelő helyét Európában.”

Azt kell mondjam, távolról sem ez volt a legszórakoztatóbb könyv, amit a listáról olvastam. Elég hamar ki lehet találni, hogy miről fog szólni ez a könyv, és ezügyben nem is érik komolyabb meglepetések az embert. Ebben az esetben sokkal izgalmasabbnak találtam azt, amit csak úgy mellékesen közvetít a regény – azt a hatalmas nagy képmutatást és nevetséges, vakbuzgó hitet, amiben élnek az emberek, és hogy ezt a papok mennyire készségesen ki is használják. Talán jobb lett volna, ha de Queirós inkább erre koncentrál, és a szerelmi szálat, csak mint mellékes, kiegészítő eseményt fűzi bele a történetbe.

Volt egy fantasztikus idézet a nőkről rögtön a könyv elején:

„Miféle lény lehet az, akit a teológia egyszer a kegyelem királynőjeként oltárra emel, máskor pedig ijesztő jelzőkkel megátkoz? Mekkora hatalma lehet, ha a vele való találkozástól a szentek egész légióit eksztatikus szenvedély ragadja el, s a menny mélységei tárulnak fel ilyenkor előttük – máskor meg borzalmas zokogással, s a gyűlölet kiáltásaival szöknek el előle, az egyetemes ellenség elől; s hogy ne lássák többé, a kolostorok mély magányába rejteznek; hogy meghaljanak, mert egyszer szerették!”

Megtudjuk, hogy Lisszabonban van Camoesről elnevezett tér, és még egy szobra is van az írónak. Ő írta A lusiadákat.

Könnyen meg tudsz bocsátani másoknak?