Listafrissítés 2025

 

Mivel legtöbbször elfelejtem a kis listáimat, amikor épp egy könyvet olvasok, ezért úgy döntöttem, kellene ebből a listafrissítésből egy hagyományt csinálni így az év elejére. Tudom, ez most már épp átcsúszott februárra, de ezzel már nem tudok mit tenni. Inkább nézzük meg a listáimat, és azt, hogy a tavalyi évi olvasmányokból kerül-e fel valami rájuk.

Kedvenceim

Bár voltak azért kiemelkedő olvasmányaim a tavalyi évben is, kedvenc igazán egyik sem lett. Mégis hoznék ide egy könyvet, mert úgy érzem, szükség van a kedvencek listán egy George Eliotra. És mivel legutóbb abban állapodtam meg magammal, hogy bár nekem nem Kései boldogság a legkedvesebb könyvem tőle, mégis azt ajánlanám másoknak Eliottól, ezért ezt felbiggyesztem az örök kedvenclistára.

Gonosz csapatom

A Távol a világ zajától Boldwoodja, a „hősszerelmes”, a hajthatatlan és fáradhatatlan kérő egyértelműen helyet kapott a gonoszok közt. Ő a cukormázba csomagolt démon, aki szép szavak és gesztusok mögé rejti őrültségét. Komolyan féltem tőle, bár a gonosz oldalának felébresztése csak egy sajnálatos véletlenen múlt.

Továbbá felkerül még erre a listára a Ben-Húrból Irasz, Boldizsár napkeleti bölcs lánya. Egy modern regényben az ő alakja talán nem is tűnt volna fel, ám ebben a régmúltba visszahelyezett cselekményben érdekes volt egy olyan nő ténykedését figyelni, aki egy férfiak uralta világban próbál a maga módján érvényesülni.

Kedvenc papjaim

Ez a ligám rögtön az előző év elején bővült, akkor olvastam ugyanis az Amaro atya bűnét. Már a cím alapján is jó esélyekkel indult Amaro. És nem is kellett csalódnom benne, már ami a beválogatást illeti.

Amaro annyiban hasonlít egy kicsit Victor Hugo Frollójára, hogy tudja, hogy amit tesz, az nem teljesen kóser. De mivel mások is hasonló dolgokat csinálnak, félreteszi az erkölcsi aggályait. Sajnos mivel akkoriban nem működött a felvilágosítás, még a fiúk esetében sem, ezért mikor teherbe ejt egy lányt, csak áll széttárt karral a világ előtt, hogy hát ő ezt nem érti, hogy történhetett. Aztán meg nagyon „férfiasan” oldja meg a problémát.

Erős nők klubja

2024-ben sajnos nem sikerült kimondottan érdekes és említésre méltó női karakterekkel találkoznom.

Ajándéklista

Új gazdára várnak a tavalyi évről az Érzelmek iskolája és A puszta Lear királya.

Így bővültek tehát a már meglévő listáim a 2024-es évről. A következő bejegyzésben pedig egy új listát fogok indítani egy olyan témával kapcsolatban, ami számomra nagyon fontos.

Szoktál újévi fogadalmakat tenni? Van valami újévi rituáléd?

Isten szolgái 2. | José Maria Eca de Queirós: Amaro atya bűne

Már megnéztük az Amaro atya bűne című regénynek a tartalmát, múlt héten pedig elkezdtük elemezgetni. Most folytassuk a könyv egyik legfontosabb aspektusával, a szerelemmel, elvégre ez teszi ki a cselekmény 98%-át.

Az Amaro és Amélia közti kapcsolat meglehetősen lassan épül fel. Ennek három oka volt. Egyrészt mindketten tudatában voltak annak, hogy ennek a kapcsolatnak igazából nincs jövője. Másrészt mindketten féltek a botránytól. Harmadrészt pedig azzal is tisztában voltak, hogy ez a kapcsolat nem egészséges.

Az elején Amaro tényleg komolyan küzdött a kísértés ellen. Olyan erős volt benne a vágy, hogy leküzdje a bűnös érzelmeit, hogy még arra is képes volt, hogy elköltözzön Joaneira asszony házából. Ám a sors olyan véletleneket dobott eléjük, amelyeket egyszerűen lehetetlen volt kihagynia két olyan embernek, akik annyira epekedtek egymás után, mint Amaro és Amélia.

A hosszú felvezetés után azonban nagyon gyorsan kialakul a „kapcsolat”, ami, valljuk be, igazából csak a szexről szól. És pontosan úgy is alakul, mint egy kapcsolat, aminek a szex az alapja. Az elején minden csodálatos, de aztán hamar mélyrepülésbe kezd a dolog, és elkezdi mind a két fél nyűgnek érezni a találkozókat. És mivel az 1800-as években vagyunk, tudható, hogy mi lesz a sok, védekezés nélküli szex eredménye.

Amélia terhességének és szülésének eltitkolása és lebonyolítása egy külön komédia. A tragédia ezesetben az volt, hogy Amélia mennyire nem volt tisztában a saját helyzetével. De, mint ahogy már említettem az előző bejegyzésben, azért nem csak őt kell ezért szerintem hibáztatni, hanem az anyját is. Akinek talán egy kicsit kevesebbet kellett volna Dias kanonokot boldogítania, és helyette egyszer-egyszer mondhatott volna egy pár keresetlen szót a férfi-női kapcsolatokról a lányának.

Amélia kálváriája sajnos és szerencsére tragédiával végződik. Itt egy újabb halál, amit igazából furcsa módon újból a happy endekhez sorolhatunk. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy semmi jót nem tartogatott volna az élet Améliának. Még akkor sem, ha végül Joao Eduardo mégis hajlandó lett volna elvenni feleségül, mert erre ugye a végén voltak célzások.

Amaro viszont boldogan élt tovább, ezt teljesen egyértelműen látjuk az utolsó fejezetben. Ám ez a történet az ő bűnéről szól, és itt szeretnék visszakanyarodni a könyv címéhez. Mert ha jobban a történet mélyére nézünk, akkor láthatjuk, hogy ez a bűn nem csak az Améliával való kapcsolatára utal. Én két további aspektust véltem felfedezni. De elképzelhető, hogy van még több is. Ha valaki felfedez még többet, ne tartsa magában, szívesen olvasnék más véleményeket is ezzel kapcsolatban.

Tehát a bűnök. Az első persze a legnyilvánvalóbb, amit már említettem, a bűnös viszonya a nővel. És itt azért nem nevezném meg Améliát, mert legalább még egy nőről értesülünk, akivel kapcsolata volt. A második a felelősség nem vállalása. Bár itt azért annyiban rezeg a léc, hogy végülis Amaro mindenféle „mentő” ötleteket kitalált, hogyan oldják meg ezt a terhesség dolgot. Csak éppen úgy akarta ezt a helyzetet megoldani, hogy ő is jól jöjjön ki belőle. Illetve inkább úgy, hogy ő mindenképp jól jöjjön ki belőle. Ebbe pedig nyilvánvalóan nem fért bele az, hogy vállalja a gyermekét. A harmadik pedig az a másik súlyos probléma, ami ugyan csak a háttérben, a cselekmény 2%-ában jelenik meg, de azért a szemfülesek kiszúrhatják. Ez pedig nem más, mint annak a vakbuzgó, már-már bálványimádó, babonás hitnek az erősítése, amely akkoriban a jelek szerint eléggé elterjedt volt Portugáliában. Maga Amaro is többször emlegeti, hogy milyen kár, hogy a papok már nem élhetnek az inkvizíció eszközeivel, hogy a „helyes” útra tereljék az embereket, a bűnösöket pedig érdemeik szerint megbüntessék. Ugyanakkor mégis úgy uralkodtak ebben a könyvben a papok az emberek felett, ahogyan csak nem szégyellték. És nem, egy szemernyi szégyen sem volt bennük.

Az persze megint egy más kérdés, és több oldalnyi bejegyzésben lehetne értekezni róla, hogy mivel Amaro nem igazán volt elhivatott pap, mennyire várhattuk volna el tőle, hogy tegyen valamit ez ellen a súlyos probléma ellen. Azt azonban minden hiányossága ellenére elvárhattuk volna tőle szerintem, hogy legalább ne erősítse az emberi hülyeséget.

A könyv ebbeli aspektusát, és hogy mennyire súlyos probléma volt ez akkoriban, remekül megvilágítja az utolsó oldalakon egy lisszaboni gróf megszólalása, aki így beszélt Amaróhoz és Diashoz:

„Nem hízelgésképpen mondom, de amíg hazánkban olyan becsületre méltó papok élnek, mint tisztelendőségtek, mindaddig Portugália megőrzi előkelő helyét Európában.”

Azt kell mondjam, távolról sem ez volt a legszórakoztatóbb könyv, amit a listáról olvastam. Elég hamar ki lehet találni, hogy miről fog szólni ez a könyv, és ezügyben nem is érik komolyabb meglepetések az embert. Ebben az esetben sokkal izgalmasabbnak találtam azt, amit csak úgy mellékesen közvetít a regény – azt a hatalmas nagy képmutatást és nevetséges, vakbuzgó hitet, amiben élnek az emberek, és hogy ezt a papok mennyire készségesen ki is használják. Talán jobb lett volna, ha de Queirós inkább erre koncentrál, és a szerelmi szálat, csak mint mellékes, kiegészítő eseményt fűzi bele a történetbe.

Volt egy fantasztikus idézet a nőkről rögtön a könyv elején:

„Miféle lény lehet az, akit a teológia egyszer a kegyelem királynőjeként oltárra emel, máskor pedig ijesztő jelzőkkel megátkoz? Mekkora hatalma lehet, ha a vele való találkozástól a szentek egész légióit eksztatikus szenvedély ragadja el, s a menny mélységei tárulnak fel ilyenkor előttük – máskor meg borzalmas zokogással, s a gyűlölet kiáltásaival szöknek el előle, az egyetemes ellenség elől; s hogy ne lássák többé, a kolostorok mély magányába rejteznek; hogy meghaljanak, mert egyszer szerették!”

Megtudjuk, hogy Lisszabonban van Camoesről elnevezett tér, és még egy szobra is van az írónak. Ő írta A lusiadákat.

Könnyen meg tudsz bocsátani másoknak?

Isten szolgái 1. | José Maria Eca de Queirós: Amaro atya bűne

Nem is tudom, hol kezdjem el ennek a könyvnek az értékelését, annyi gondolat kering a fejemben. De talán kezdjük mindjárt az elején. 😊

Kétségtelenül a portugál irodalom egyik remekművéről van szó. Bár ezt a címet talán nem is volt olyan nehéz kiérdemelnie, legalábbis itthon, tekintve, hogy nem sok portugál mű került lefordításra a XIX. századból.

Ha már az elejénél tartunk, folytathatnánk rögvest a címmel, de a cím kielemzéséhez szükség van az egész történet ismeretére, ezért erre később fogok visszatérni.

Térjünk át először is a szereplőkre. A főszereplőnk nyilvánvalóan Amaro, és rajta kívül még megemlítettem négy másik karaktert is már a tartalmi összegzőben. De rajtuk kívül még rengeteg mindenkivel megismerkedünk, és kinek több, kinek kevesebb szerepe lesz a történetben, de csak elenyésző részüknél éreztem azt, hogy akár ki is lehetett volna őt hagyni.

Sokáig gondolkodtam, hogy felvegyem-e Amarót a kedvenc gonosz papjaim listájára, de végül úgy döntöttem, hogy nem teszem, és ebben a legnagyobb szerepet a múltja játszotta. Megtudjuk ugyanis rögtön a történet elején, hogy ő igazából sosem akart pap lenni. Egy szegény család gyermeke volt, és bár az a „szerencse” érte, hogy gazdagok közt nevelkedhetett, a grófnő, akinek a családjában élt, érthető módon papi pályára szánta, ezzel biztosítva a gyerek jövőjét. És bár a történet egy részében voltak kétségei Amarónak arra nézve, hogy amit tesz, az nem helyes, elég hamar úgy döntött, hogy ezeket a kétségeket ő teljesen figyelmen kívül hagyja, elvégre nem saját szándékából lett pap.

Améliával kapcsolatban a legfontosabb, amit ki szeretnék emelni, az szintén a neveltetése. És ez a történet is tökéletes megmutatja, mivel jár az, ha a szexuális életet tabuként kezeljük. (Egy másik érdekes történet erről az Adam Bede.) Persze azért lehet őt hibáztatni, hogy éppen egy pappal kezdett viszonyba, hiszen azzal tisztában volt, hogy Amaro sosem lehet a férje. Más vonatkozásban viszont Amélia a színtiszta áldozat, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy amit tesz, annak milyen súlyos következményei lehetnek rá nézve. Persze hallott pletykákat másokról, akik hasonló szituációba kerültek, mint ő, de nem hiszem, hogy ő az ok-okozatokat magában összerakta volna.

És attól az anyától kellene várnunk a megfelelő nevelést, aki maga is egy pap szeretője?

Rajtuk kívül a szereplők nagy része a vakbuzgó hitet volt hivatott bemutatni. Ebből a sorból számomra csupán két mellékszereplő, Gouveia doktor és Ferrao apát lógott ki. Gouveia volt az abszolút ellenpólusa az összes többi, vallásos szereplőnek. Ő képviselte a tudományt, és ezáltal bizonyos fokig magát a tudást is. Mert például amíg a saját anyja nem vette észre, hogy Amélia fülig belezúgott Amaróba, addig Gouveia nem csak a szerelem tényét állapította meg, hanem azt is, hogy kire irányul. És még figyelmeztette is Joaneira asszonyt, hogy jobb lenne már férjhez adni a lányt, Joaneira asszony számára ez talán csak egy homályos célzás volt a lánya életkorára. Egyszóval a doktornak tűpontos meglátásai voltak az élet minden területén. Alapvetően szerintem nem volt neki baja a vallással, csak, hogy úgy mondjam, átlátott a szitán. Meglátta, hogy az a fajta vallásosság, amit Leiriában gyakorolnak, inkább már tévútra, mintsem a helyes útra tereli az embereket.

Ferrao apát volt valószínűleg hivatott képviselni a hithű papságot ebben a történetben. De számomra inkább olyan értelemben történt meg ez, hogy ő volt az, aki talán kezdettől fogva tudta, milyen munkát akar végezni az életében, szerette is a munkáját, és el is végezte, ahogy kell. És ő éppenséggel pap akart lenni. És nem úgy értem ezt, hogy számára a pap-ság, mint olyan, csak egy munka volt. Sokkal inkább úgy, hogy a pap-ság volt az élete. Viszont nem esett át a ló túloldalára, mint Leiria lakosságának 99%-a. Nem volt vakbuzgó és már-már babonás. Két lábbal állt a földön, és ugyanúgy meglátta az élet nagy igazságait, mint Gouveia doktor.

Ennyit mára, az értékelés a jövő héten folytatódik.

Fontos része az életednek a vallás?

José Maria Eca de Queirós: Amaro atya bűne

Mindig nagyon izgatott vagyok, amikor egy nem túl felkapott országról olvashatok. Mert hát lássuk be, eléggé angol központúak vagyunk. Szóval izgatott voltam emiatt a könyv miatt. Lássuk először a tartalmát.

Előrebocsátom, a könyv tele van különféle megnevezésekkel a papokra vonatkozóan, úgy mint kanonok, apát, páter, atya, plébános, vikárius stb. Ezeknek, bevallom őszintén, nem néztem utána, tehát a következőkben én mindenkit egyszerűen csak papnak vagy atyának fogok titulálni, és a nevükkel fogom megkülönböztetni őket.

Tehát, amikor Leiriában megüresedik egy papi állás, azt csakhamar Amaro atya fogja betölteni. Ez az indító jelenetünk, ám rögtön ezután megismerkedünk egy picit az előzményekkel. Megismerjük Amaro atya múltját, amit azért fontos tudni, hogy megértsük, egy fikarcnyi papi elhivatottság sincs benne.

Dias atya rögtön beajánlja egy „jóravaló” családhoz, akikhez Amaro egy kissé vonakodva, de beköltözik. Joaneira asszony a lányával, Améliával lakik egy házban, és bár valaha jómódú család voltak – a férjéről, úgy emlékszem, nem tudunk meg semmit –, most szobát kell kiadniuk, és egyéb bevételi forrásokhoz kell folyamodniuk, hogy meglegyen a mindennapi betevőjük. Mindkét hölgy nagy megbecsülésnek örvend a város papjai körében.

Amélia múltjáról is megtudunk ezt-azt, de ebből a legfontosabb az lesz, hogy egy Joao Eduardo nevű hivatali írnoknak többé-kevésbé már elígérkezett. Tehát a történet elején még nincs meg a hivatalos eljegyzés, de később az is megtörténik, és a fiatalok több-kevesebb örömmel készülnek az esküvőre.

Ám mindeközben két jelentős dolog történik. Az egyik, hogy Amaro és Amélia kölcsönösen beleszeretnek egymásba. Eleinte persze titkolják és küzdenek is ellene bőszen. De a sors olyan véletlen szituációkba sodorja őket, amik csak növelik a vágyukat egymás iránt, és végül szabadjára engedik a „gonoszt”.

A másik pedig, hogy Joao Eduardonak előbb-utóbb feltűnik ez a „kapcsolat”, pedig akkor még egyébként éppen semmi különös nem történt Amaro és Amélia közt. És a fiatalember féltékenységében ír egy csúnya, lejárató cikket a papságról, és konkrétan a leiriai papokról, ráadásul ezt a cikket, ugyan névtelenül, de meg is jelenteti.

Az egyik pap persze rögtön nyomozásba kezd, hogy ki áll a cikk mögött, és nagy nehezen ki is deríti. Ez persze kapóra jön Amarónak, mert így lebeszélheti a lányt a házasságról (mert hogy ő is elég féltékeny típus). Amélia persze boldogan tesz eleget ennek a kötelezettségnek, elvégre mégsem mehet hozzá egy hitetlenhez. És egyúttal bele is veti magát a mi jó Amarónk ágyába.

Nos, mind ismerjük a korabeli felvilágosító órákat és védekezési módszereket, tehát gyakorlatilag tudható, hogy mi lesz a dolog végkimenetele. Amíg lehet, roppant agyafúrt módon kiélvezik a helyzetüket, aztán amikor balul üt ki a dolog, a férfi persze megpróbál nagylelkűnek mutatkozni, de annál jobban félti a kis életét.

Nem szeretném konkrétan elárulni, hogy hogy végződik a könyv, csak annyit, hogy totális katasztrófával az egyik oldalról, és hát… végeredményben kevésbé katasztrofálisan a másik oldalról. Ez tipikusan az a történet, ahol, ha lehet is szó boldogságról, csak az egyik fél fog boldogan élni, míg meg nem hal. A részletek pedig következnek jövő héten egy, a szokottnál is spoileresebb bejegyzésben. 😊

„Ki gondolhatja komolyan, hogy egy erőteljes ifjú vérét le lehet csillapítani csupán azáltal, hogy egy öreg püspök kimondja felette az igét: „Szűz maradsz!” S hogy a megszeppent szemináriumi növendék számára a reszketve kimondott egyetlen latin szó – accedo – elégséges lesz, hogy örökre visszafojtsa benne a test csodálatos lázongásait?! Ugyan, ki találta ki ezt?”

„…az egészség szárnyakon szökik el az embertől, és gyalog tér vissza.”

„Mert ha valaki mellének tejével életben maraszt egy gyermeket, az bizony szomorú sorsot készít a csöppség számára: robotot és könnyet.”

„Ó, mindannyian Kharon ladikjának utasai vagyunk.”

Az egyértelmű történeteket szereted, vagy elvársz némi rejtélyt, csavart, váratlan fordulatot egy regényben?

Válogatott társaság, avagy kedvenc papjaim

Utoljára frissítve: 2025.02.12.

Bármilyen jellegű könyveket is olvas az ember élete során, bizonyos mennyiség után felfedez ismétlődő karaktereket. Ezek lehetnek akár olyan alap karakterek is, mint a főszereplő, az antihős, a főszereplő legjobb barátja/barátnője. De lehetnek ennél elvetemültebb kategóriákba esők is. Ilyenből gyűjtöttem én most össze egy (kis) csokorral.

Le kell szögeznem rögtön az elején, nem célom senkit sem megbotránkoztatni ezzel a bejegyzéssel. Tény, hogy mindenkinek más az ízlése, mást szeret, más tetszik neki, más szórakoztatja. Nem hiszem, hogy itt különösebben keresni kellene a miérteket. Persze én magamban azért elmélázom, hogy miért bosszantanak és szórakoztatnak egyszerre azok az egyházi személyek, akik messze letértek a saját maguk által kijelölt ösvényről.

Ezeket a karaktereket én természetszerűen a negatív karakterek közé sorolom. De ki mondta, hogy egy negatív karaktert nem lehet szeretni? Sok esetben bizony éppen ők teszik igazán érdekessé az adott könyvet. Így hát jöjjön most az én válogatott, titkos társaságom:

Elsőként következzen a bejegyzés apropóját adó pap, akinek, úgy emlékszem, nem tudjuk meg a nevét, Paulo Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből. A könyv témája már eleve hátborzongató, egy falu közösségének ki kell választania egy lakót, és meg kell ölnie annak érdekében, hogy a falu „megmeneküljön”. Alapesetben milyen szerepe kellene, hogy legyen egy papnak ilyen szituációban? Nem neki kellene jó útra térítenie az eltévedt báránykáit, akik komolyan fontolóra veszik ezt a gyilkosságot? Ehelyett mit tesz azonban a szóban forgó szereplő? Kihasználja a helyzetet, hogy beteljesítse élete küldetését, és megmutassa, hogy ő egy szent, aki mindent megtesz a közösségéért, és ezáltal bebizonyítsa, hogy a földkerekség legjobb papja. Ezt pedig úgy éri el, hogy egyrészt úgy forgatja ki a Biblia szavait, ahogy épp szükség van rájuk a cél elérése érdekében, azaz nemes áldozatnak állítja be a gyilkosságot. Másrészt pedig látszólag felajánlja saját magát áldozatnak, de úgy alakítja az eseményeket, hogy az emberek rájöjjenek, ő nem töltheti be ezt a szerepet.

A következő, klasszikusan ideillő alak Dimmesdale atya Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című könyvéből. Ő ugyebár a szerelem bűnébe esik, de azt kell mondjam, ez a kisebbik bűne. Gyáván, fülét-farkát behúzva nézi végig ugyanis, ahogy a „szerelmét” meghurcolják, nem igazán siet Hester segítségére a bajban.

Nem egy túl erős karakter, elvégre nem ő a könyv főszereplője, de egyértelműen a legizgalmasabb karakter volt Don Abbondio Alessandro Manzoni A jegyesek című könyvéből. Ő volt az a pap, aki nem akarta összeadni a történet elején a két főszereplőt, ugyanis az a gazdag úr, aki magának akarta megszerezni Luciát, megfenyegette. Don Abbondio, amíg csak szerepelt a történetben, folyton félretette a hivatása diktálta kötelességeket, és gyakorlatilag gyarló módon végig a saját bőrét mentette.

Nagy kedvencem Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jából Frolló atya, aki azért érdekesebb egy kicsit a többieknél, mert ő teljesen tisztában van vele, hogy pap létére rossz úton jár. Érdekes volt végigkövetni az ő saját, belső vívódásait.  Ennek ellenére nem tudott lemondani Esmeraldáról, és ez a tiltott vágya taszította végül romlásba.

Matthew Lewis egy egész könyvet szentelt egy vallásos ember eltévelyedésének, ez a könyv pedig nem más, mint A szerzetes, amelyben Ambrosió atya életébe nyerhetünk bepillantást. Kezdetben ő a vallásos élet mintapéldánya. Egészen addig, míg kapcsolatba nem kerül a való világgal. Akkor aztán igazán megtudja, mi is az a bűn. A sors iróniája, hogy az egyik jó cselekedetével is bűnt követ el, vagyis hozzájárul egy bűntett elkövetéséhez.

Felvételt nyert ebbe a titkos körömbe Amaro atya is, az Amaro atya bűne című regényből. Amaro annyiban hasonlít egy kicsit Victor Hugo Frollójára, hogy tudja, hogy amit tesz, az nem teljesen kóser. De mivel mások is hasonló dolgokat csinálnak, félreteszi az erkölcsi aggályait. Sajnos mivel akkoriban nem működött a felvilágosítás, még a fiúk esetében sem, ezért mikor teherbe ejt egy lányt, csak áll széttárt karral a világ előtt, hogy hát ő ezt nem érti, hogy történhetett. Aztán meg nagyon „férfiasan” oldja meg a problémát.

Ők lennének tehát válogatott kis csapatom tagjai eddig a pillanatig.

Végezetül mégis csak egy rövidke, zárójeles elmélkedés arról, hogy miért is kedvelem és nem kedvelem én őket. Talán mert a lelkem titkon vágyik arra, hogy legyen valami tisztán jó ebben a velejéig romlott világban. De persze nincs, ez a fentebbiekből is eléggé nyilvánvaló. Vagy éppen emiatt fel kéne dolgoznom már végre, hogy az emberek csak emberek, hivatástól függetlenül? Azt hiszem, míg ezt kiderítem, meg fogok még írni pár bejegyzést… J

Számotokra vannak olyan furcsa karakterek, akiket kifejezetten kedveltek? Ha igen, ne habozzatok megosztani akár kommentben, akár privát üzenetben, nagyon kíváncsi vagyok rá!