Ismételten belekontárkodok a politikába | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

Ma még egyszer Dosztojevszkij általam utolsónak olvasott regényéről, Az ördöngősökről lesz szó. Van ugyanis még egy aspektusa a könyvnek, amit csak futólag érintettem, de ki szeretnék térni rá. Ez pedig nem más, mint a politika. (A könyvről írt korábbi bejegyzéseimet itt és itt éred el.)

Ugyan nekem nem igen kenyerem a politika, ahogy erre már itt például kitértem. Viszont ez tényleg egy olyan mű, ahol muszáj erről beszélni. Kezdjük is mindjárt azzal, hogy a regénynek állítólag van valóságalapja. Ezt a nagy könyv is megemlíti egyébként.

A regény egyik fő momentuma Satov meggyilkolása, amely egy az egyben megfeleltethető egy valóban megtörtént gyilkossággal. Ez volt a Nyecsajev-ügy. Nyecsajev, a regénybeli Péter, aki egy titkos anarchista társaság vezetője, megöli a társaság egyik tagját, miután árulással vádolta. És ezzel a gyilkossággal kívánja a csoportot is „erősíteni”, méghozzá úgy, hogy mindenkit bűnrészessé tesz.

A politikával szoros összefüggésben életrajzi elemek is megjelennek a regényben. Dosztojevszkij ugyanis tagja volt egy szélsőséges politikai nézeteket valló társaságnak, amely nyomdát akart alapítani, hogy ott nyomtathassa ki saját röpiratait. Ez a motívum is egy az egyben benne volt a regényben.

De ha nem akarunk ennyire belemenni a dolgokba, már csak azt is érdekes lehet megfigyelni, mennyi -izmussal ismerkedhetünk meg a kötetben. A teljesség igénye nélkül íme egy felsorolás: anarchizmus, nihilizmus, szocializmus, liberalizmus, ateizmus, despotizmus, proudhonizmus. A XIX. század végén járunk ugyebár, amikor egész Európa lázban égett, minden téren nagy változások történtek, és többen úgy vélték, hogy az ő -izmusuk fogja itt megváltani a világot. De megjelenik a munkásmozgalomhoz szorosan kapcsolódó Internacionálé (avagy Nemzetközi Munkásszövetség) is, amivel már találkozhattunk a Germinalban.

Még tovább egyszerűsítve a dolgot, az még számomra is leszűrhető volt a regényből, hogy a politika szintjén az egyik fő motívum a régi rend megdöntése. És az tulajdonképpen szinte mindegy is, hogy mit jelent ez a régi rend. A lényeg, hogy többeknek más elképzelései vannak arról, hogy hogyan számolható fel a leghatékonyabban ez a régi rend, és hogyan kellene az új rendnek kinéznie. Ehhez kapcsolódóan szeretnék néhány idézetet kiemelni a könyvből, amelyeket én érdekesnek találtam:

„Egy nép sem rendezkedett be a tudomány és észszerűség alapján; soha sem volt erre példa, legfölebb csak elvétve, ostobaságból. A szocializmus már az ő lényegénél fogva okvetetlenül ateizmus, mert mindjárt első sorban azt hangoztatja, hogy ő ateisztikus szervezet s a tudomány és észszerüség alapján akar fölépülni. Az ész és tudomány a népek életében mindig, most is, az idők kezdetén is csak másodrangu, szolgálattevő szerepet vitt; igy is lesz az az idők végéig.”

„De egy vagy két nemzedéknek a megromlása most föltétlenül szükséges; arra van szükségünk, hogy az ember átváltozzék hallatlanul hitvánnyá, ocsmány, gyáva, kegyetlenkedő, önző állattá.”

Von Lembke (aki tulajdonképpen a régi rendet képviseli) a következőket mondja egyszer Péternek: „Nagy a mi felelősségünk s mink ép úgy a köznek szolgálunk, mint önök. Mi csak összetartjuk azt, amit önök szétráznak s a mi nélkülünk széthullna jobbra, balra. Mi nem vagyunk az önök ellenségei, világért sem, mi azt mondjuk önöknek: menjetek előre, haladhatok, még romboljatok is, t. i. azt, ami elavult és megujitásra szorult; de mikor szükség van rá, mi önöket kellő korlátok között is tartjuk s ezzel megmentjük önöket önmaguktól, mert mi nélkülünk önök csak megbontanák Oroszországot, megfosztanák őt a tekintélyétől, a mi feladatunk pedig épen abban áll, hogy ezt a tekintélyt fentartsuk. Értse meg, hogy nekünk és önöknek egymásra kölcsönösen szükségünk van.”

És végül íme két, Péter által felvázolt út a változáshoz: „…azt kérdezem én önöktől: mi a jobb: a lassu út-e, szociális regények irása, irodai meghatározása az emberiség sorsának ezer esztendőre, míg a despozitmus nyugodtan nyelegeti azt a sültet, mely az önök szájába repül s amelyet önök a szájok mellett mellett elszalasztanak, vagy pedig az, ha gyors tevésre határozzák el magukat, bármi legyen is az, csak ha fölszabaditja az önök megkötött kezeit és módot ad az emberiségnek, hogy maga rendezkedjék be a társadalmában, még pedig tényleg, nem csak papiroson?”

A regényből egyértelműen kiderül, hogy Péter a lehető legradikálisabb utat választja, és nem érdekli, hogy ennek hány ártatlan ember esik áldozatul. Pontosan ez az, ami a radikális eszmék egyik legnagyobb problémája szerintem. Hogy nem veszi figyelembe az eseményeknek az egyik legmeghatározóbb tényezőjét, magát az embert.

Úgy hiszem, hogy erre jött rá Dosztojevszkij is, miután elkapták a már fentebb említett radikális csoport tagjaként, bebörtönözték, és – az utolsó pillanatban megúszva a halálbüntetést – kényszermunkára ítélték. És talán éppen ezt a tudást, ezt a felismerést szerette volna ezzel a regénnyel átadni a világnak. Hogy a radikalizmus hosszú távon sosem lesz célravezető, mert figyelmen kívül hagyja az emberi természetet.

És akkor abba már nem is mennék bele, pedig szerintem ez is fontos aspektusa ennek a témának, hogy igen erősen figyelembe kell vennünk itt Péter személyes indíttatását is. És ez szerintem általánosságban igaz mindenféle radikális csoport vezetőjére.

Bármilyen meggyőzően tudnak is beszélni ezek a vezetők, bármilyen kecsegtetően is hangzanak a gyors megoldások egy nagy problémára, érdemes higgadtan átgondolni a dolgokat, nehogy úgy járjunk, mint szegény Satov. (Épp ezért végtelenül furcsa nekem, milyen hamar kirekeszti a világ magából a csendes embereket, a hangosakat pedig, mondjanak bármilyen ostobaságot, élteti. De ez a gondolatmenet azért már igen messzire vezetne a regénytől, úgyhogy itt be is fejezem. 😊)

Van olyan ember a közvetlen környezetedben, akit kívülállónak tartasz? Ha igen, miért tartod annak?