A nagy amerikai regény??? 1. | Herman Melville: Moby Dick

 

Utolsó kiadás: 2012, Holnap

Extra spoiler-veszély!!

Nagyon-nagyon vártam már a találkozást Herman Melville-lel, és végre túl vagyok rajta. Végre, mert akik követnek Instagramon, azok tudhatják, hogy igen hosszúra nyúlt ez a találkozás. Ebből és a címben megjelenő kérdőjelből pedig, azt hiszem, már lehet is sejteni a végkifejletet. De azért előtte van még miről beszélni.

Az első találkozásom Moby Dickkel és Ahabbal tulajdonképpen még a Tom és Jerry meséhez köthető. Abban volt ugyanis egy olyan rész, amiben egy féllábú tengerész egy nagy, fehér bálnát üldöz. Akkor még persze nem tudtam, hogy itt a Moby Dickről van szó. Később aztán azt olvastam a könyvről, hogy kiválóan bemutatja, milyen veszélyes az, mikor valaki makacsul, eltántoríthatatlanul és elvakultan tör egy értelmetlen cél felé. Gondoltam, ez kell nekem, mert bizonyos dolgokban én is makacs, eltántoríthatatlan és elvakult vagyok, talán ez a történet majd helyre teszi a világlátásom.

Szintén az Instagramról lehet tudni, hogy már az egy komoly küzdelem volt, mire sikerült beszereznem ezt a könyvet. A legtöbb kiadás ugyanis rövidített verzió. Én viszont makacsul, eltántoríthatatlanul és elvakultan ragaszkodtam ahhoz, hogy az eredeti, vágatlan, teljes művet olvassam. Nos, hosszú hadakozás után sikerült megkaparintanom egy példányt. De hogy nekem sikerült-e legyőznöm Moby Dicket, vagy ő győzött le engem, ezzel kapcsolatban még nem jutottam dűlőre saját magammal.

Az kétségtelen, hogy elolvastam mind a 671 oldalt. Mondjuk jó sok időbe telt, de elolvastam. A könyv mentségére azért itt meg kell jegyeznem, hogy a sebesség-korlátozásban nagyban szerepet játszott az is, hogy újra elkezdtem dolgozni, ráadásul nem is akárhogy. De erről ennyit, mert ez már egy másik blog témája lenne…

Az elején minden szépen indult egyébként, már ahogy az lenni szokott általában, ugyebár. J De nem csak az újdonság varázsa és a kíváncsiság miatt. Hanem például olyan apróság miatt is, mint hogy Melville a könyvet Nathaniel Hawthorne-nak ajánlja, akit itt a blogon már ismerünk. Szeretem az ilyen apró kapcsolódási pontokat. (Hawthorne-nal egyébként itt és itt találkozhattatok nálam.) Aztán meg tényleg nagyon lelkizősen kezdődik a történet. A mesélőnk egy bizonyos Ishmael, aki az első száz oldalon rengeteg mindenről filozofálgat. Rendkívül éleslátónak bizonyul, sokszor úgy éreztem, hogy nagyon fején találta a szöget.

Aztán úgy a 150. oldal környékén végre tengerre is szállunk, és elhajózunk… a pokolba. Már bocsánat a kifejezésért, de sajnos ezt éreztem. Mert kérem szépen, ha én a bálnavadászatról szeretnék egy korabeli tudósítást olvasni, akkor ennek a könyvnek körülbelül ötszáz oldala a lehető legtökéletesebb forrás, amit az ember csak találhat. Regénynek viszont csapnivaló. Ugyanis nem történik benne semmi. Csak hajózunk, fogunk pár bálnát, részletesen megismerjük a bálnafeldolgozás csínját-bínját, néha találkozunk más hajókkal, és infót cserélünk, és ennyi. Ennyi a Moby Dick cselekménye. Ja, meg persze a vége, amikor Ishmaelt kivéve mindenki meghal, mert A bálna tönkreteszi a hajót.

Egyszerűen súlytalannak éreztem ezt a könyvet. Szerintem semmi érdemleges nem történt benne. Nem ismertük meg mélységeiben a szereplőket, főleg a legjelentősebb Ahabot. Éppen ezért én nem is éreztem át, hogy ő annyira eszelős és megszállott lenne. Ahogy az sem jött át érzelmi szinten, hogy az ő eszelőssége taszítaná a halálba az embereit. Mellesleg egyetlen embert kivéve senki még csak meg sem próbálta megállítani, szóval annyira nem is kellett eszelősnek lennie.

Ennyi volt számomra a Moby Dick története. De azért még van mondanivalóm róla, úgyhogy innen folytatjuk a jövő héten.

Mennyire tartod magad makacsnak?

Unalmas az átlagos? | Nathaniel Hawthorne: A hétormú ház

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt találjátok.

Nathaniel Hawthorne-nak volt még egy könyve a listán A skarlát betűn kívül, ez pedig a ma terítéken lévő A hétormú ház.

A címet ez esetben nagyon találónak érzem. Nem pusztán kijelöli ugyanis a könyv fő helyszínét, de a szóban forgó ház gyakorlatilag szinte főszereplőként kezelhető.

Hawthorne-nak van egy nagyon markáns stílusa, ami egyértelműen felfedezhető és elkülöníthető mindenki másétól. Legfőbb védjegye véleményem szerint, hogy gyönyörű leírásokat tud alkotni. És amikor azt mondom, hogy gyönyörű, azt úgy is értem, hogy valóban csodálatos! Olyan, mint egy fotóművész, a legjobbkor tudja elkapni az adott pillanatot, és kétségkívül fenomenális és nagyon találó hasonlatokat tud alkotni. Kettőt ki is emelnék, amelyek nagyon megfogtak ebben a könyvben: az életet egy vonatúthoz hasonlítja, a házat pedig egy hangszerhez.

Míg A skarlát betű esetén, úgy érzem, el tudtam tekinteni a sok-sok negatívumtól, talán főleg azért is, mert nagyon akartam szeretni azt a történetet, itt már erősen megkérdőjeleződött bennem, hogy a szép leírásokért érdemes-e az embernek átrágni magát ezen a könyvön. És bár többnyire jól szórakoztam olvasás közben, és magamat is meglepve nagyon pörgettem a lapokat, összességében mégis azt kell mondanom, ez egy felejthető mű.

Ebben a könyvben sem történik effektíve sok minden, ezért a cselekményről egyáltalán nem akarok írni. Pusztán abban a vonatkozásban, hogy miért rémített meg, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ez egy felejthető mű. Úgy érzem ugyanis, hogy egyfajta elvárás lett a szokatlanság, a felháborító dolgok, a polgárpukkasztás a könyvekben. A hétköznapi sztorik pedig untatnak?

Itt igazából egy családi drámáról van szó, bármennyire is szeretné elhitetni velünk az író rögtön az első oldalakon, hogy ez egy romantikus történet lesz. De semmi különös nem történik. Persze sok mindent megpróbál eltitkolni Hawthorne, de szerintem a legtöbb dolog elsőre is tök egyértelmű. Lehetne tehát családregénynek titulálni a könyvet, de ahhoz szerintem indokolatlanul rövid, nincs igazán időnk elmélyedni az eseményekben.

Viszont tényleg magamat is megleptem, milyen gyorsan sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Ennek pusztán az volt az oka, hogy minden kételynél vártam valami nagy durranást. Hogy talán majd ez vagy az fog kiderülni, és onnantól kezdve majd milyen izgalmas lesz a végkifejlet. Most le fogok lőni egy poént: volt egy pillanat, amikor arra számítottam, hogy a románc, amelyet Hawthorne a könyv elején emleget, két testvér közt fog szövődni, de persze nem ez történt. Az égvilágon semmi, de semmi izgalmas nem történt ebben a könyvben. Egyszerűen csak egyesek rosszkor voltak rossz helyen, és pechjük volt, mások pedig épp fordítva, a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodtak, és szerencséjük volt. És ennyi. Bár végig nagyon sejtelmes atmoszférája volt a könyvnek, az egyetlen, ami kiderült, hogy itt szó sincs semmiféle nagy titokról.

Amikor befejeztem az olvasást, megrémültem. A modern könyvek tényleg annyira „sznobbá” tettek volna, hogy egy egyszerű történet már nem is tud nyújtani semmit? Feltétlenül szükség van más világokra vagy épp a világűrre, ismeretlen lényekre és megbotránkoztató helyzetekre?

Végül arra jutottam, alapvetően nincs baj az egyszerű sztorikkal. Jelen esetben, azt hiszem, sokkal inkább az írás módja az, amely nem volt túlságosan célravezető. Hawthorne az egész sztorit alárendelte azoknak a gyönyörű képeknek, amelyeket alkotott. Sajnos azonban a történet maga A skarlát betűvel ellentétben itt nem volt elég a szórakoztatáshoz. Legalábbis abban a formában, ahogy az író tálalta, biztosan nem. Most először éreztem igazán azt egy könyv esetében, hogy jót tett volna neki, ha alaposabban át lett volna gondolva és tudatosan meg lett volna szerkesztve. Lehetett volna benne több kétely és talán néhány ártatlan utalás, amit akár kétféleképpen is lehetett volna értelmezni. Akkor valószínűleg nem lett volna akkora csalódás, mikor az ember a végén rájön, hogy valójában az ég világon semmi nem derült ki a könyv végére, mert már mindent majdnem teljes bizonysággal tudni lehetett az elején is.

Összességében tehát én azt mondanám, hogy aki Hawthorne munkásságával akar ismerkedni, az kezdje A skarlát betűvel, és ha az igazán tetszett neki, csak akkor vágjon bele ebbe a könyvbe. Ezen kívül talán ajánlhatnám még azoknak, akik ebben a rohanó világban nyugalomra, lelassulásra vágynak. Ez a könyv meg fogja mutatni, mennyire túl van pörögve az agy. Minden más esetben szerintem időpocsékolás.

Utalás történik a Rasselasra.

Találkoztam egy roppant érdekes szóval, a guttaperkával (/guttapercha), ami egy gumiszerű anyag, melyet a hasonló nevű fából nyernek.

Utalás történik egy bizonyos Fatörzs Király meséjére. Ha bárki tudja, hogy miről van itt szó, ne habozzon jelentkezni, mert nagyon érdekel!

 

„Az élet márvány és sár.”

„…a szárnyas remény is ólommá változik bizonytalan kimenetelű vállalkozás előestéjén, mely pedig döntő fontosságú.”

„Szerintem az életben az a legfurcsább, hogy minden kialakult forma képlékenynek mutatkozik, mihelyt kezünkbe kerül.”

„Milyen gyógyító erő van abban, hogy el kell végeznünk valamit.”

„A világ az elégedetlen embereknek köszönheti előrehaladását.”

„Mi ad akkora súlyt a gonoszságnak, hogy egy hüvelykujjnyi belőle maga felé billenti a mérleget, akármi is tornyosul a másik serpenyőben!”

Tanári segédlet A skarlát betűhöz

A teacher’s guide vagy más néven tanári segédlet sorozatunk következő részében A skarlát betűvel foglalkozunk.

Ez a rész most kicsit más lesz az előzőekhez képest, de remélem, hasznos és/vagy szórakoztató lesz.

Az eredeti segédlet (melyet itt találtok) itt nem tárgyal konkrétumokat, inkább több feladatot hoz, melynek során a diákok felfedezhetik a könyv egyes, jelentősebb aspektusait. Éppen ezért csak néhány főbb pontot fogok kiemelni, amin érdekes elgondolkodni. Az egyébként, hogy ennyire mélyen belevonják a diákokat egy-egy könyv tanulmányozásába, még mindig felvillanyoz. Nem értem, miért nem lehet ezt itthon is bevezetni…

1.      Műfaj
Maga Hawthorne emeli ki, hogy ez egy romantikus regény, ami azért volt fontos, mert ez a műfaji meghatározás lehetővé tette számára egyrészt, hogy elkalandozzon a valóságtól. Kénytelen is volt erősen a képzeletére hagyatkozni, hiszen csak néhány feljegyzésből dolgozhatott, ami a „valós eseményeket” illeti. (Azért tettem idézőjelbe, mert azért koránt sem lehetünk biztosak benne, hogy a bevezetőben olvasottak tényleg megtörténtek-e. Bár valószínűsíthető, mert Hawthorne rövidített életrajzában olvastam, hogy két évig valóban a bostoni vámhivatalnál dolgozott.) Másrészt szintén ez tette lehetővé, hogy például a végkifejletet illetően több féle verziót is felvázoljon.

Szintén a romantikára jellemző, ami itt is megjelenik, hogy bepillanthatunk az emberi lélek rejtelmeibe. Illetve többször is fókuszba kerül az ember és a természet kapcsolata.

 

2.      Fontos témák

Ugyebár minden könyvnek vannak ilyen alapvető, univerzális témái, amiről lehet elmélkedni. A segédlet jelen esetben három ilyen fontos témát emel ki. Az első az elidegenítés. Ezt, azt hiszem, nem kell magyarázni, hiszen elég nyilvánvaló. Hawthorne maga is többször kihangsúlyozza, hogyan bánnak az emberek Hesterrel és a lányával.

A második a látszat és a valóság témaköre. Itt már több mindenre lehet gondolni. Akár Dimmesdale, akár Chillingworth életére, de még az egész közösségre is, akik ugyan kitaszítják maguk közül Hestert, mégis igényt tartanak a munkájára.

A harmadik pedig a társadalmi szabályok megszegése, mely témáról szintén mindhárom főszereplő tekintetében lehet elmélkedni.

 

3.      Szimbolika

Ez a történet tele van szimbólumokkal. Rögtön a legfőbb ugye az a bizonyos skarlát betű, amiről órák hosszat lehetne beszélgetni. Hogy mi volt az eredeti jelentése, mi lett a későbbi jelentése, hogyan, mikor és miért változott meg. A segédlet pedig ehhez egy plusz érdekességet is felvet. Mégpedig azt, hogy a nagy A betű Amerikát is szimbolizálja, hiszen az ország a forradalom „bűnében” született, mégis virágzó ország lett, ahogyan Gyöngy is tisztességes asszony lett.

Mindig érdekes ilyesmikről olvasni, hiszen mi, nem amerikai állampolgárok, ezt így szerintem végig sem gondoljuk (legalábbis én nem gondoltam végig), mert ez minket nem érint ilyen vonatkozásban. De ha belegondolunk, tényleg így van. Bár persze lehet, hogy ez csak utólagos belemagyarázás.

De persze ezen kívül számtalan szimbólum megtalálható még a könyvben, kezdve Gyöngy nevével, ruházatával, Hester ruhái, az erdő és a patak, a rózsák a börtön előtt, stb.

 

4.      Irónia

Ahhoz képest, hogy milyen komoly, fájdalmas, keserédes történetet dolgoz fel a könyv, tömve van iróniával. Bennem ezek sem tudatosultak olvasás közben, de így utólag ezeket is érdekes volt felfedezni. A teljesség igénye nélkül csak néhány:

Chillingworth végül sokkal rosszabbul jár, mint Hester.

Gyöngy kezdettől fogva úrinőnek van öltöztetve, és később azzá is válik.

Gyöngy neve vidámságot és tisztaságot jelent.

A skarlát betű végül tiszteletet hoz Hester számára.

 

5.      Puritanizmus

Folyton folyvást visszatérünk a puritanizmushoz. Ami egy részről érthető, hiszen az amerikaiaknak, mivel nemzeti regényük, nyilván fontos az, hogy ismerjék az országuk múltját. Ismételten csak azt tudom mondani, amit, azt hiszem, már az eredeti bejegyzésben is említettem, én magam nem éreztem, hogy a kornak és a helynek ebben a történetben akkora jelentősége lenne. De komolyan mondom, ez a segédlet csak még jobban felkeltette az érdeklődésem az amerikai puritanizmus iránt. Szívesen olvasnék még róla…

Nos, ennyi lett volna mára. Remélem, mindenki talál benne legalább egy fél gondolatnyi érdekességet.

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

Nathaniel Hawthorne könyve régóta bolygatja a fantáziám, ugyanis ez nagymamám kedvenc története. És mivel még mindig szükségem van némi regenerálódásra Szodoma után, így gondoltam, jöhet ez.

Nagyok voltak az elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban, és bevallom őszintén, kicsit csalódtam. Pontosan úgy jártam ezzel a könyvvel, int tavaly Máraival. Viszonylag kevés volt a cselekmény, ami egyáltalán nem lett volna baj. Viszont iszonyatosan sok volt a leírás. Túl sok. És többnyire nem láttam értelmét. És ez volt a legfőbb baj.

Kezdetnek például rögtön ott volt az az aránytalanul hosszú előszó, amiben az író elmeséli, hogyan jutott tudomására a történet, amit be fog mutatni. De Ádámtól és Évától kezdi el. És a legbosszantóbb, hogy semmi pluszt nem adott hozzá sem a történethez, sem semmihez. A korról és a helyről sem tudtam meg sokkal többet.

A sztoriról most egyáltalán nem akarok írni, mert kevés dolog történik a könyvben. És azt a keveset is elég hamar ki lehet találni, mert az írónak nem erőssége a titkolózás. Persze sokáig nem kerülnek kimondásra bizonyos dolgok, de szerintem elég egyértelműek.

Két dologról azonban feltétlenül szót akarok ejteni. Az egyik az amerikai puritánság, ugyanis az ő körükben játszódik a történet. Nekem azonban fogalmam sem volt róla, hogy kik is ők. De jól utánanéztem. A puritanizmus, mint vallási irányvonal, még Angliában alakult ki a XVI. század közepén. A kálvinistákhoz hasonlóan meg akarták tisztítani az egyházat. De az anglikán egyházzal szemben a vallási vezetést ki akarták vonni a politikai vezetés alól. Valamint nagyon szigorú erkölcsök szerint éltek. (Forrás: Magyar Katolikus Lexikon) Később lehet, hogy azért is hajóztak át sokan Amerikába, mert az anglikán egyházzal szemben tehetetlenek voltak.

Egyébként a szigorú erkölcsösségben kívül másért én nem találtam fontosnak tudni, hogy kik is voltak ők. A sztori szempontjából nem volt több jelentősége.

A másik dolog pedig, amire feltétlenül ki szeretnék térni, az az egyik főszereplő, Arthur Dimmesdale. Mindig mindenki (én is) az erős karakterekről áradozik, de most először a gyenge karakter volt az, aki szemet szúrt. De nem azért, mert gyenge karakter volt. Hanem mert úgy volt gyenge, hogy közben pap volt. Nincs annál undorítóbb, mint amikor egy egyházi személy bukik el. És itt most nem az első „kis” botlására gondolok elsősorban. Hanem a bukására. Rendkívül feldühített. Pontosan az ilyen ember nem érdemli meg, hogy bárki is kiálljon mellette.

De pont azért, mert ennyire fel tudott bosszantani, ő egy briliánsan megírt gyenge karakter.

Egyébként volt pár jelenet, aminél határozottan elpityeredtem, szóval egy olvasást mindenképpen megér. De én azért nagy erkölcsi tanulságokat nem vontam le belőle. Amit a nép csinált Hesterrel, azt már kicsit elavultnak éreztem. Sajnos manapság túl sok skarlát betűt lehetne kiosztani, és épp ezért rövid úton hitelét vesztené. Azt azonban készséggel elhiszem, hogy adott korban ez így megtörténhetett. Amit pedig Chillingworth doktor csinált, az nem volt sem meglepő, sem érdekes.

S hogy miért lehet a listán? Mert a bosszantóan hosszú leírásai ellenére Hawthorne-nak néha nagyon is sikerült elkapnia a pillanatot. Már-már annyira csodásan, ahogy én még soha korábban nem olvastam. És az is kétségtelenül az előnyei közé sorolható, hogy gyönyörűen lett megfogalmazva. Értékesen, ez a leghelyesebb szó rá. Ez tipikusan egy olyan klasszikus, amiből igazán lehet tanulni. És ez persze nálunk a fordító érdeme is, azt azért ne felejtsük el.

„Hiszen a legmulandóbbak éppen azok a jellemvonások, amelyek egy emberi lélek szépségeit megadják. A természet az emberromot nem ruházza fel új szépséggel, mint ahogy a ledőlt falakat repkénnyel és virággal díszíti.”

„Akinek szíve és esze van, annak minden testi nyavalyája is szorosan összefügg belső élete bajaival.”

„Hiszen a szerelem akár újonnan születik, akár halottaiból ébred, mindig napsugarat hoz, csordultig telíti ragyogásával a szívet, úgyhogy kiárad a külső világra is.”

„A legérdekesebb kérdések közé tartozik, nem azonos-e gyökerében a szerelem és a gyűlölet? Hiszen mind a kettőhöz két szív legmeghittebb kapcsolata és ismerete kell.”