Szenvedő gyerekeink

Idén két nagyszabású társadalomkritikát is volt szerencsém elolvasni (A Jarndyce-örökösök és a Hiúság vására). Mindkettő célja a XIX. századi Brit Birodalom társadalmának bemutatása volt. És az adott témában kijelenthetjük, hogy mindkét író nagyot alkotott az említett művekkel. (Legalábbis terjedelemben mindenképp! J J)

Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész és teológus mondta egyszer, hogy egy társadalom erkölcsei abban mutatkoznak meg, hogy hogyan bánnak a gyerekekkel. Ezért arra gondoltam, szemügyre veszem én magam is ezt a bizonyos társadalmat, az imént említett aspektusból nézve.

Nagyon sok könyvben vannak gyerek szereplők ilyen-olyan társadalmi rangban, de én most kifejezetten azokra a könyvekre szeretnék fókuszálni, amelyeknek gyerekek a főszereplői. Ugyanis meglepő következtetésekre juthatunk, ha kicsit közelebbről megszemléljük ezeket a történeteket.

Az alábbi könyveket olvastam a projekt kapcsán, melyeknek egy gyerek a főszereplője:

Copperfield Dávid

Joseph Andrews

Tom Jones

Twist Olivér

Lazarillo (Spanyolország)

Huckleberry Finn (Amerika)

Illetve volt még egy NOHUN könyv is, amely abszolút ide illik, ez pedig a felettébb különleges című A vízibabák.

Nem fogom természetesen újra összefoglalni a könyvek tartalmát, ezt nagyjából mindegyiknél megtettem az egyes bejegyzések kapcsán. (A listában az egyes címekre kattintva már olvashatjátok is.) De ha megfigyeljük, eléggé egy síkon mozognak ezek a történetek. Ezek a gyerekek sosem gazdagok, sosincs nyugodt életük, sőt, hellyel-közzel igencsak vérlázító dolgok történnek velük. Ezeknek a gyerekeknek nem hull az ölükbe jómód, taníttatás, nyugodt élet, szerető szülők. Ezek a gyerekek sokszor fáznak, éheznek, küszködniük kell az életben maradásért és az előrejutásért, ami néha azt is jelenti, hogy ténylegesen dolgozniuk kell. És sokkalta rosszabb helyzetben vannak, mint a felnőttek, ugyanis senki sem veszi őket komolyan, elvégre még csak gyerekek.

Teljesen lényegtelennek tartom, hogy miért kerültek rossz helyzetbe ezek a gyerekek, mert ami itt fontos, hogy egyáltalán nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülniük. Valakinek valahol a rendszerben észre kellett volna vennie, hogy itt baj van, és tenni valamit. És a megoldást egyáltalán nem az árvaházak jelentik, mert azokba is bekukkanthattuk egyik-másik könyvben, és ami ott zajlik, az egyértelműen nem megoldás.

Ha megnézzük ezeknek a gyerekeknek a sorsát, habár a könyvek kivétel nélkül minden esetben pozitív eseményekkel záródnak, azért a főszereplők közben igen sokat szenvednek. Vagyis Bonhoeffer szerint a XIX. századi Brit Birodalom (és ahogy a könyvekből látjuk, más országok) társadalmának is igencsak szégyellnie kellene magát.

Tisztában vagyok vele, hogy a probléma nagyon összetett, és a különféle élethelyzetek egyáltalán nem adnak módot az összehasonlításra. De a végeredményt tekintve a társadalom csúfos kudarcot vallott, mert ezeket a gyerekeket hagyták elkallódni, lesüllyedni olyan szintekre, ahová egy gyereknek sem szabadna kerülnie.

Persze most mutogathatunk ujjal ebből a csodálatos XXI. századból, hogy háhh, nem volt értéke a gyereknek, és szégyen-gyalázat, meg fujjoghatunk is. De egyrészt ha megnézzük a könyvek közti időtávokat, akkor láthatjuk, hogy a probléma elég sokáig fennállt. Másrészt pedig ezek a könyvek a mai napig fennmaradtak, és meglehetősen népszerűek, ami szerintem valahol megint csak azt mutatja, hogy a problémára máig nem sikerült megoldást találni. Sajnos azt kell mondjam, ezek a történetek ma sem állnak távol a valóságtól abban a tekintetben, hogy ma is vannak gyerekek méltatlan helyzetben. Sőt, én inkább azt mondanám, hogy csak romlott a helyzet, mert az én meglátásom az, hogy manapság még kevésbé veszik emberszámba a gyerekeket, mint a XIX. században. De kérlek, cáfoljatok meg.

Most, hogy végére értem a gondolatmenetemnek, látom, hogy meglehetősen negatív hangulatúra sikeredett ez a bejegyzés, de végül is nem egy vidám témáról van szó. A legpozitívabb következtetés, amit le tudok vonni, hogy mindenkinek alaposan át kell gondolnia a gyerekvállalás témáját az életében, felelősségteljesen kell döntenie, és szeretnie kell a gyerekeit. És ezzel persze még mindig nem lenne minden probléma megoldva, de sokat javíthatnánk a helyzeten.

A témához egyébként mindenképp ajánlanám még Swifttől a Szerény javaslat című rövid kis irományt... (A linkre kattintva az én bejegyzésemhez juttok, de abban megtaláljátok a linket magához a műhöz.)

Diego Hurtado de Mendoza: Lazarillo de Tormes élete, jó sora és viszontagságai

Rendkívül érdekes helyen bukkantam rá erre a könyvre, mégpedig a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Kíváncsiságból beütöttem pár könyvcímet a soron lévők közül, és ez az egy megvolt. Határtalan volt a boldogságom. Bár nem szeretek gépen olvasni, mégis örültem, mert ez a könyv sincs meg nálunk a könyvtárban, így viszont ingyen és bérmentve hozzájutottam.

Kissé alábbhagyott a boldogságom, mikor a letöltés után megnyitottam a pdf fájlt, és láttam, hogy mindösszesen 35 oldalról van szó. Rögtön nyomozásba kezdtem, gondolván, biztos csak valami kivonatról van szó, vagy rosszul töltöttem le, és lemaradt az utolsó 834 oldal. De nem. A MEK szerint ez a könyv összesen 35 A4-es oldalból áll. Neki is ugrottam azon nyomban.

A következő érdekesség, ami feltűnt, hogy a szerző, Diego Hurtado de Mendoza neve mellett egy kérdőjel állt. Mivel ez a példány nem tartalmazott semmiféle tanulmányt, feltételeztem, a kérdőjel arra utal, hogy az író személye kérdéses. (Logikus, nem? J) Szintén az előbb említett okból kifolyólag csupán az intuíciómra hagyatkozhatok a mű megítélése során. (Mint ahogy az egyébként is a célom, de azért egy hozzáfűzött tanulmány elég nagy befolyással bír.)

Az első benyomásom az volt, már rögtön az előszó után, hogy ezt valamiféle előkelő személynek írták, mintegy bemutatkozásképpen. Sőt, tovább mentem, egyenesen a királyra vagy a pápára gondoltam. Hogy bemutatkozás, abban biztosak lehetünk, mert egyes szám első személyben íródott, vagyis maga Lazarillo az elbeszélő, és időnként megszólítja azt a személyt, akinek írta, de nincs konkrét utalás rá, hogy ez a titokzatos személyiség ki is lenne.

Az előszót leszámítva a könyv hét fejezetből áll. Mindegyikben betekintést nyerhetünk Lazarillo életének egy-egy állomásába. Kezdve a születésétől az első szolgálatba állásán keresztül az előkelő pozícióba kerüléséig és megházasodásáig. Azért is éreztem inkább beszámolónak, mint regénynek, mert a házasságnál véget ér, és egyértelműen azt fejezi ki, ez az a pontja az életemnek, ahol most tartok.

A hét fejezet alatt Lazarillo több helyen is szolgál, és elmeséli, hogy fukar gazdáival szemben milyen leleményes trükköket eszelt ki, hogy jól lakhasson. Ezeket én nem is akarom elmesélni, hiszen igazán nem hosszú ez a könyv, aki kíváncsi rá, járjon utána maga. De egy történetet azért mégiscsak kiemelnék.

A könyv az 1500-as évek első felében játszódik, erre találunk utalást az utolsó oldal lábjegyzetében. Ez ugye már az újkor kezdete, vagyis a sötét középkort éppen lezártuk. Ezért nem is feltűnő, hogy még mennyire meghatározó az emberek életében a vallás, konkrétan a kereszténység. Főhősünk egy búcsúcédulákat árusító személyhez csapódik, aki, hát hogy is mondjam, nem éppen tisztességes módon akarja rásózni az emberekre az amúgy sem tisztességes portékáját. Ez nekünk, XXI. századi embereknek annyira nem is érdekes. Azt viszont érdekes lett volna megtudni, vajon mit gondolt a főhős, amikor rájött, hogy az isteni kinyilatkoztatás valójában egy előre megbeszélt csel volt. Sajnos ez nem került kifejtésre. Volt azonban egy rész, amikor a becsületről és a látszat fenntartásáról elmélkedett a főhős, és ott, még ha csak egy mondatban is, de kifejtette véleményét, miszerint még Istenért sem áldoznának fel annyi mindent az emberek, mint azért, hogy fenntartsák a látszatot, hogy mennyire jómódúak. Ennek a meglátása számomra újfent érdekes volt az adott kort tekintve.

(Ha másra nem is, arra mindenképp jók ezeknek a könyveknek az elolvasása, hogy egyre inkább ráébredek, a középkori és a mai emberek közt nem is volt olyan nagy a különbség…)

Ezeken kívül mindenképp szeretném még kiemelni az előszót, amely szintén egyes szám első személyben íródott, és amelyben a szerző kiemeli, hogy alapvetően nem csak azért írja ezt a könyvet, hogy mások tanulhassanak az ő példájából, hanem egyszerűen csak hogy szórakoztassa a népet. És igazából ez még évszázadokkal a megírása után is sikerül. Igen, ez a könyv tényleg szórakoztat, és fájlaltam is, hogy ilyen rövidre sikeredett. Szórakoztató, helyenként vicces történetek voltak beleszőve, és igazából nem lehetett komolyan venni a főszereplő időnként feltörő kínlódását, mert túl gyorsan zajlottak vele az események. Én szívesen olvastam volna még tovább.

„…nincs olyan könyv, még a legrosszabb se, hogy valami jót ne rejtene; különösképpen mivel minden ízlés más és más, és ha az egyik nem emészt meg valamit, a másik bomlik érte.”

„…az írás nem gyerekjáték, és ha már nekiül az ember, jutalmat is vár érte. Nem pénzt, hanem hogy lássák, olvassák a művét és dicsérjék is, ha van miért.”

„Mily sokan futhatnak a világon mások elől, mert nem látják önmagokat!”