NOHUN az 1800-as évek előtt

Dobpergés --- elérkeztünk az első mérföldkőhöz a NOHUN sorozaton belül. Először arra gondoltam, hogy akkor csinálok majd egy összefoglalót, ha megnéztünk már ötven könyvet. De mikor a következő delikvenst kerestem, láttam, hogy már megnéztük az összes le nem fordított könyvet, ami az 1800-as évek előtt jelent meg. És ez remek alap egy kis áttekintéshez. (Az 1800-as évek előtt megjelent, lefordított könyvekről itt olvashattok egy kis összegzést.)

Nézzünk először néhány statisztikai adatot:

• Az első NOHUN bejegyzés 2018. júliusában került fel a blogra.

• Összesen 19 könyvet néztünk meg eddig a sorozat keretein belül.

• 3 olyan könyv volt ezek között, amelyeknek az írójától olvastunk magyarul is. Ők Cervantes, Swift (bár ő csak társszerző volt a NOHUN könyvben) és Smollett.

• A könyvek témái elég sokszínűek voltak. A három dobogós a női sors (6 könyv), a rabszolgaság (3 könyv) és a lovagi élet (2 könyv).

Általában véve azt tudom elmondani, hogy bár elég sok téma képviseltette magát, azért a legtöbbhöz hasonlót magyarul is lehet találni, vagyis nem feltétlenül lenne szükségszerű a fordítás. Ugyanakkor kétségtelenül voltak olyan témák, amelyek első blikkre is felettébb érdekesnek és megdöbbentőnek tűntek. Ilyen volt például a boldogság kereséséről szóló Rasselas, vagy az érzelmes férfit bemutató Érző lélek. Ezen kívül pedig volt két olyan téma, amivel engem mindig le lehet kenyerezni. Az egyik az igazság és igazságszolgáltatás témaköre a Caleb Williams kalandjaiban, illetve az Új-Spanyolország fölfedezésének történetében tárgyalt gyarmatosítás.

Habár a könyvek többségéhez azt írtam, hogy szívesen elolvasnám, így visszatekintve azt mondanám, ez a fenti négy lenne az, ami igazán érdekelne. Sőt, ha egyre kellene leszűkíteni a kört, azt is nyugodt szívvel meg tudnám tenni (túl sok könyv, túl kevés idő…), és ebben az esetben egyértelműen az Új-Spanyolország fölfedezésének történetére szavaznék, az nagyon izgatja a fantáziám. Mert még ha nem is tekinthetjük száz százalékosan megbízható és hiteles történelmi adattárnak, valamennyi valóságalapja biztosan van, ha más nem, egy ember nézőpontja, és ilyesmivel megismerkedni szerintem szuper lehet.

Én a magam részéről továbbra is nagyon izgalmasnak találom ezt a kis projektet, úgyhogy folytatás mindenképpen várható. J

A sorozat tagjairól az írásaimat megtaláljátok a Sorozatok fül alatt, vagy a lustábbak itt. J

#hallgasdhétfőn 7. | Miguel de Cervantes: Don Quijote

Az elmúlt 13(!) hétben Cervantes Don Quijote című regénye ihlette zenéket hallgattunk. Úgy gondolom, ezt a történetet különösebben nem szükséges bemutatnom. (Akit mégis érdekelné, az itt találja a könyvről szóló bejegyzésem.)

Az elmúlt idő, tizenhárom hét, és a darabok műfaji sokfélesége jól mutatja az eredeti mű töretlen népszerűségét gyakorlatilag napjainkig. Az alábbi dalokat hallgattuk meg:

Mendelssohn: The marriage of Camacho

Richard Strauss: Don Quixote, Op. 35

Francisco Asenjo Barbieri: Ovillejo (Don Quijote)

Maurice Ravel: Don Quichotte á Dulcinée for Voice and Piano

Gara Garayev: Don Quixote

Elvis: The Impossible Dream (Man of La Mancha című musical egyik betétdala Elvis előadásában)

Kenny Wheeler: Windmill Tilter

Gordon Lightfoot: Don Quixote

Toad the Wet Sprocket: Windmills

Cherry Poppin’ Daddies: Don Quixote

Coldplay: Don Quixote

Eliane Elias: Man of La Mancha

Neoton Familia: Don Quijote

Ezen kívül még számtalan más feldolgozás is született. Ha mindet meg akarnánk hallgatni, könnyen lehet, hogy mást sem hallgatnánk életünk végéig. Hogy miért épp ezeket választottam ki? Igyekeztem különféle korokat és műfajokat felsorakoztatni, hogy minél színesebb legyen a paletta. És kár lenne tagadni, a saját ízlésem is befolyásolta a dolgot. Mégis, ha kedvencet kellene választani, azt hiszem, ez esetben a Toad the Wet Sprocket Windmills című számát mondanám (bár szoros volt a verseny Kenny Wheeler jazz albumával).

NO HUN #4 Miguel de Cervantes: Persiles és Sigismunda hőstettei

A NOHUN sorozat következő részében Miguel de Cervantes Persiles és Sigismunda hőstettei című könyvére vetünk egy pillantást.

Cervantesnek ugye egy ismertebb könyve, a Don Quijote is szerepel az 1001-es listán, amit én már el is olvastam. Ez a másik könyve sokkal inkább játszódik a való világban. Itt nem szélmalmok és más, kitalált ellenségek ellen harcolnak a főhősök, hanem valós veszélyekkel kell szembenézniük.

A történet szerint Persiles és Sigismunda egy szerelmespár, akik úgy döntenek, hogy elzarándokolnak Rómába, és aztán ott házasodnak majd össze. És mivel a középkorban nem volt divat a nőknek csak úgy a vőlegényeikkel (azaz gyakorlatilag idegen férfiakkal) utazgatni, ezért kitalálják, hogy az út során testvérpárnak adják ki magukat, és még a nevüket is megváltoztatják. A könyv az út során átélt kalandjaikat gyűjtötte egybe. Maga az út, és minden kaland célja, hogy a szerelmüket erősítse.

A főszereplők mindketten az általános irodalmi hős képét vetítik elénk, akik dacolnak a sorsukkal, eltántoríthatatlanul küzdenek a céljaikért, és végül elnyerik jutalmukat. Ebből én arra következtetek, hogy valószínűleg happy enddel zárulhat a könyv. J

A Persiles és Sigismunda hőstettei érdekessége, hogy ez Cervantes utolsó könyve. Annyira utolsó, hogy csak néhány nappal a halála előtt sikerült befejeznie, megjelenni pedig már csak a halála után jelent meg.


Nekem elég érdekesnek tűnik az alaptörténet, úgyhogy ezt a könyvet szívesen olvasnám magyarul.

Forrás: http://www.museocasanataldecervantes.org/the-trials-of-persiles-and-sigismunda/

Miguel de Cervantes: Don Quijote

Végre elérkeztünk egy (számomra) igazi klasszikushoz. Úgy értem, ki ne ismerné a szélmalmokkal harcoló Don Quijotét. Szerintem kevés ilyen ember van. És azok sem lehetnek túl sokan, akik még nem olvasták a könyvet vagy nem látták esetleg a belőle készült filmet/rajzfilmet. Nos, most, hogy már én is túl vagyok az elolvasásán, beszéljünk egy kicsit a csalódásról.

Ezt a könyvet én annyira, de annyira vártam, de már az első oldalaktól csalódás volt. Az egész világ szereti Don Quijotét, a Búsképű lovagot, és ebből én egyenesen következtettem arra, hogy ez egy remek könyv lesz. De már mindent értek. Amikor valaki azt mondja, hogy szereti Don Quijotét, akkor tényleg úgy érti, hogy szereti őt. A karaktert. És nem a könyvet.

Nem akarok most a történetről írni, egyébként sincs nagy sztorija. Ami mégis klasszikussá, halhatatlanná emeli ezt a művet, az a háttérben vívott szomorú harc. Don Quijote napjaink fiatalsága, aki harcol az álmaiért, lehetetlennek tűnő ábrándokért, de végül bekebelezi őt a rendszer, és végül ő maga ismeri el, hogy élete nagy tettei eredménytelenek voltak. Lehet ezzel a véleménnyel vitatkozni. Az is lehet, hogy holnap, amikor nem bal lábbal kelek fel, már én magam is vitatkoznék vele. De sokszor érzem úgy, hogy itthon sok kicsi Don Quijote él, akik negyven éves korukra belátják, hogy nem érdemes szélmalmok ellen harcolni. Pedig nincs annál fontosabb, mint hogy az ember higgyen valamiben, legyen az akármilyen őrültség.

A másik fontos dolog. Lehet, hogy Don Quijote korában már idejétmúltnak, sőt, hátráltatónak számított a lovagság intézménye, de ő éppen a pozitív dolgokat akarta megmenteni belőle. A tisztességet, a becsületességet, a szavahihetőséget, a kitartást és a hűséget. Amiért manapság is lovagnak hívunk valakit. És nem lenne-e szükség ma is rájuk? Hogy még többen legyenek? Ma, amikor a világhálót elöntik a társkereső oldalak, és applikációkat hoznak létre azért, hogy megismerhessük a szomszédainkat, nem lenne jobb, ha korunk egyik Don Quijotéja becsöngetne hozzánk, és meghívna egy kávéra? Senki ne merészelje azt mondani, hogy nem! Emberek vagyunk, és szükségünk van más, hús-vér emberekre. Ha ezt újra felfedeznénk, és egy kicsit újra lovagokká válnánk, szerintem boldogabbak lehetnénk.

Don Quijote mellett azért természetesen feltétlenül meg kell említenünk hű fegyverhordozóját, Sancho Panzát, aki egy rendkívül összetett karakter. Néha azt éreztem, hogy elfogadja az ura hóbortjait, néha kinyilvánította, hogy mégiscsak két lábbal áll a földön. De a legjobb az volt benne, hogy a maga egyszerűségével mindig rátapintott a dolgok lényegére. (Ezt hívják úgy, hogy józan paraszti ész. Ebből is híján van már az emberiség.) Mindenképpen ő volt a kedvencem ebben a könyvben, mert érdekes volt figyelni, hogyan változik a hozzáállása, hogyan oldja meg a maga paraszti módján a problémáit. Minden letisztult, fekete-fehér karakter közt ő volt ebben a könyvben a legemberibb.

Végszóként pedig csak annyit írnék, hogy minden negatív, rossz, szerencsétlen dolog ellenére az egyetlen dolog, ami akkor is és ma is fény az éjszakában, ami töretlenül él a világban, mindig volt, mindig van és mindig lesz, a legkeményebb erő, az elpusztíthatatlan valóság, a szerelem (nem, nem Dulcineára gondolok, hanem az esküvős fejezetre ;)).

„Ha valaki énekel, a bánat akkor útra kel.”

„Ha már valakinek a keze így meg van kötve, attól nem lehet rossz néven venni, ha a nyelvén lazít egy kicsit.”

„A visszavonulás nem menekvés!”

„Az, akit távolléted kardhegye szíven szúrt, és akit megsebzett a szerelem, jó egészséget kíván Néked, rendkívül kellemetes Dulcinea del Toboso.” (Levelében így szólítja meg Don Quijote szeretett hölgyét.)

„(Mondd meg nekem, te vipera, mit gondolsz, ki hódította meg azt a birodalmat, ki vágta le az óriás fejét, ki emelt téged márkivá …,) ha nem Dulcinea hatalma, aki az én karomat választotta e dicső tettek végrehajtásának eszközéül? Ő küzd bennem, ha küzdök, és ő győz bennem, ha győzedelmeskedem. Én benne élek, és tőle nyerem az életemet.”

„Isten önökkel, kedves uraim, íme, a kulcsok, nyissák ki a kaput, és adják vissza régi szabadságomat, hadd találjam meg régi életemet újra, és hadd támadjak fel mostani halálomból.”