A formabontás művészete | Anne Bronte: Wildfell asszonya

 

Utolsó kiadás: 2012, Lazi Kiadó

Mindhárom Bronte (továbbra sincs megfelelő e betűm, sajnálom) nővértől egy-egy könyv szerepel a listán. Míg Charlotte Jane Eyre-je lenyűgözött és kedvenc lett a maga páratlanul romantikus nemében, addig Emily története, az Üvöltő szelek annyira nem az én ízlésemnek való volt, hogy végig sem olvastam, ami pedig nálam nagy szó! Így hát izgatottan vártam, mire jutok majd Anne regényével. Most azonban nem árulok el előre semmit, lássunk inkább!

A bejegyzés címe már akkor megfogalmazódott bennem, amikor az 1001-es könyvben elolvastam a vonatkozó leírást. (Van, hogy a könyv előtt olvasom el, van, hogy utána.) És bár azt kell mondjam, ha ragaszkodtam volna az akkor megfogalmazódott elvárásaimhoz, keserű csalódásban lett volna részem, de ez a történet „sajnos” annyira jó volt, hogy képes voltam mindentől elvonatkoztatva a maga helyén kezelni. (Legalábbis így hiszem.)

Mint oly sok esetben, most is úgy érzem, hogy képtelenség spoiler nélkül beszélni erről a könyvről, de azért igyekszem nem mindent elárulni.

A könyv félig levélregény, félig pedig egy napló töredéke. Egész pontosan az egyik főszereplőnk, Gilbert Markham barátjának és sógorának írott levelei foglalják keretbe a másik főszereplő, Helen Huntingdon naplórészletét. A szóban forgó napló, ha jól emlékszem, körülbelül hat év eseményeit öleli felé, tehát ne becsüljük alá.

Gilbert leveleiből nekem az volt az érzésem, hogy a könyv cselekménye után tájékoztatja barátját az eseményekről. Az elején visszaviszi barátját és az olvasót is egészen addig a pontig, amikor is megismerkedik az ódon, wildfelli udvarházba beköltözött, titokzatos, ám hideg szépséggel, Mrs. Grahammel és kisfiával, Arthurral. Hosszas huzavona után Gilbertnek sikerül valamennyire feltörni Mrs. Graham jégszívét, ám a nő félreérthetetlenül tudtára adja, hogy bármennyire akarná ő is, nem lehetnek együtt. Állítását pedig azzal támasztja alá, hogy átadja Gilbertnek a naplóját, amiből megismerjük egy gyönyörű, ám kezdetben túlontúl naiv lány történetét.

Mrs. Grahamet, pontosabban akkor még Helent módos rokonai veszik a szárnyaik alá, és igyekeznek egyengetni az útját, ahogy akkoriban már a fiatal lányok útját egyengették, azaz hogy igyekeznek megfelelő férjet találni számára. Ő azonban maga akar választani, és hamar bele is habarodik egy férfiba, akiről a legjobb, ami már akkor is elmondható volt, hogy megmentette Helent más férfiak kéretlen közeledésétől. A lányt elvakítja a szerelem, és észre sem veszi, hogy a vesztébe rohan. Ám igen korán (de nem elég korán!) szembesül vele, hogy melléfogott, mégis úgy érzi, kötelessége, hogy úgy mondjam, megfőzni, amit evett. Amiben persze egy pontig igaza is van, de azért mindennek van határa! És ezt a határt ez az ártatlan és naív nő a XIX. század derekán meglátta. És amikor meglátta, akkor felállt, és azt mondta, hogy most már elég legyen ebből, mert ez már mégsem járja! El tudjátok képzelni, mekkora arculcsapás lehetett ez abban a korban? Hogy egy nő, akit egyértelműen önálló akarat nélküli lénynek tekintettek, kezébe merte venni a sorsát. És átváltozott a titokzatos Mrs. Grahammé. Ennél formabontóbb történet kevés akadt eddig a kezembe.

Felemelő volt azt olvasni, hogy egy nő kiállt a maga igazáért akkor, amikor ebben az ég világon senki nem támogatta (vagy legalábbis elenyészően kevesen). Felemelő volt azt olvasni, hogy minden bátorságát összeszedve mert lépni. Még ha nem is magáért (vagy talán csak magának nem merte ezt bevallani), hanem a gyermekéért, de akkor is. És mindez azért volt talán olyan felemelő, mert a legvégsőkig küzdött az ellen, hogy olyan botrányos lépésre szánja el magát, amire végül is elszánta. Ám amikor betelt a pohár, mégis kész volt kérdés nélkül rászánni magát a szükséges lépések megtételére.

Helent kezdettől fogva egy jóravaló, kötelességtudó teremtésnek ismerhetjük meg. És azt hiszem, a hősiessége is épp ebből fakad, mármint a kötelességtudásából. Mert azzal, hogy anya lett, és felelősséget vállalt egy másik emberi lényért, egyszeriben kötelességévé vált, hogy megóvja a fiát mindazoktól a szörnyűségektől, amiket az apja szabadít(hat)ott rá. Mindezen túl pedig két piszok nehéz és gyötrő helyzetben is rendkívül hősiesen viselkedett. Kétszer is csalódás érte ugyanis a szerelemmel kapcsolatban, mégsem adta fel az életbe vetett reményt, és nem mellesleg gyönyörűen és szívszorítóan írt ezekről a helyzetekről.

A bejegyzés elején azt írtam, hogy csalódás is érhetett volna, a nagy könyv ugyanis jóval több mocsokságot írt Arthur Huntingdon (mármint az idősebb) számlájára, mint amennyi számomra kiderült a regényből. Ott ugyanis fizikai bántalmazásra is célozgattak, amire emlékeim szerint a könyvben nem került sor, csakis verbálisra. De tulajdonképpen egyik sem rosszabb a másiknál, mindkettőtől szabadulni kell!

A főszereplőkön túl a mellékszereplők is mind nagyon jók voltak, mind a levélbeliek, mind a naplóbeliek. A levelekben megjelenik még Gilbert anyja és testvérei, Gilbert korábbi szerelme, Eliza, aki számomra egy meglepően érdekes karakter volt, valamint ott találkozunk először a titokzatos Mr. Lawrence-szel, akit a titokzatossága miatt sajnos súlyos atrocitás ér. J A naplóban pedig találkozunk Helen két elbűvölő barátnőjével, Millicenttel és Estherrel, valamint Arthur barátaival, akik közül néhányan szintén tartogatnak meglepetéseket.

Ami a történet végét illeti, talán furán fog hangzani, de én egy szemernyivel szomorúbb befejezést is el tudtam volna képzelni. Ugyanakkor Helen igazán kiérdemelte a boldogságot, távol álljon tőlem, hogy elvitassam tőle.

Én azt mondom, mindenképp érdemes megismerkedni a legfiatalabb Bronte nővér eme művével, mert általa egy újabb csodálatos és tiszteletre méltó nőt ismerhetünk meg. Egy olyan nőt, aki még a XXI. században is követendő példa lehet. A bátorsága, az állhatatossága és a kötelességtudata lenyűgözőek. És ugyanez igaz magára az írónőre is, mert egy ilyen történetet kiadni abban a korban, már-már azt mondhatnánk, hogy elvakult merészségre vall.

Te hagynád, hogy a rokonaid beleszóljanak a párválasztásodba?

„Vizsgálódj előbb, azután helyeselj, s végül szeress. Szemed legyen vak a vonzó külsőre, füled süket a csábító hízelgésre, sima beszédre.”

„…miért kell mindig megkapnunk, amire vágyunk? Az ilyesmi a legkülönbeket is elrontja, nem igaz?”

„A halál bármikor eljöhet értünk; s jó, ha úgy élünk, hogy ezt mindig szem előtt tartjuk.”