Csak erős idegzetűeknek | Bovaryné - Werther összehasonlítás

Most valami olyasmi fog következni, ami még nem volt korábban a blog történetében. Kicsit összehasonlítgatunk két művet, méghozzá a múlt héten tárgyalt Bovarynét és Az ifjú Werther szenvedéseit.

Első blikkre azt lehetne mondani, hogy  a két könyvnek az ég világon semmi köze nincs egymáshoz. Hiszen míg az előbbi egy házasságban élő nőről szól, addig a másik egy agglegényről. Csupán egyetlen egy dolog köti össze a két főszereplőt, mégpedig az öngyilkosság.

Azt hiszem, már többször is kinyilatkoztattam erről a dologról a véleményemet, de szükségesnek érzem még egyszer leszögezni: egyáltalán nem értek egyet az öngyilkossággal, mint problémamegoldási módszerrel. De mint drámai elem egy könyvben, szerintem teljesen rendben van. Ahogy egy krimit olvasva kvázi elfogadjuk a gyilkosságot, úgy egy romantikus történetben is helye lehet az öngyilkosságnak. És ahogy egy krimit olvasva sem kezdünk el gyilkolászni, úgy egy öngyilkosságra sem kell követendő példaként tekinteni szerelmi bánat esetén. Téma lezárva. (Legalábbis ez a része.)

Na már most a Bovarynét olvasva az jutott eszembe, milyen máshogy hat rám Emma öngyilkossága, mint annak idején Wertheré. És arra gondoltam, szentelhetnék ennek egy külön bejegyzést.

Emma és Werther is szerelmesek voltak. Emma a szeretőibe, Werther egy elérhetetlen nőbe. Mindketten feloldozást vártak a haláltól. Menekülési útvonalként tekintettek rá a szenvedésből. És mindketten sikerrel hajtották végre a tettüket. Ezek a hasonlóságok. De milyen más utak vezettek ugyanahhoz a megoldáshoz! És majd meg fogjuk látni, hogy tulajdonképpen nem is ugyanaz az a megoldás.

Emma szánalmas, hitvány életet élt. Nem volt boldog a férje mellett, a szeretőitől várta, hogy kimentsék őt sanyarú sorsából. Egyre inkább belebonylódott a hazugságok és az adósságok hálójába, és mikor az egész napvilágra került, nem bírta el a szégyent.

Werther halálosan beleszeretett egy lányba, akinek vőlegénye volt. És bár volt pillanat, amikor úgy tűnt, a lány szerelme meginog, végül mégis kitartott a választottja mellett. Werther pedig nem bírta el ennek a viszonzatlan szerelemnek a súlyát.

Tulajdonképpen mindketten a fájdalom elől menekültek, enyhülést kerestek a kínjaikra, és meg is kapták. De Emma nem szolgált rá. Tönkretette nem csak a saját életét, hanem a férjéét és a lányukét is. Nem érdemelte meg a megkönnyebbülést, bűnhődnie kellett volna. De a halál csak az élők számára büntetés.

Werther esete viszont épp ellentétes Emmáéval. Becsülendő, hogy tiszteletben tartotta Lotte választását, és nem „kínozta” tovább. Ugyanakkor úgy érezte, ez a szerelem felőrölné, így elébe ment a dolgoknak. Werther megérdemelte a happy endet, és számára az öngyilkosság volt a happy end.

Olyan jó elhinni, ha csak egy könyv erejéig is, hogy létezik olyan nagyon lángoló szerelem, amely még egy férfit is térdre kényszerít. Hogy létezik az a mindent elsöprő érzelem, amely kizár minden más lehetőséget. Hogy létezik az Egy. Az az egy, aki, ha nem lehet a miénk, akkor nem kell senki más, és aki nélkül nincs élet. Az én titkon romantikus lelkemnek jól esnek az ilyen történetek, és el sem tudnék képzelni más befejezést a Werthernek, csakis ezt.

A Bovarynéban viszont bosszantott Emma halála. Élnie kellett volna, és minden nap emlékeznie arra, amit tett. Bűnhődnie kellett volna, amiért életeket tett tönkre. És igenis meg kellett volna próbálnia helyrehozni azt, amit elcseszett. Az ő esetében könnyű útnak tekintettem az öngyilkosságot, míg Werther inkább egy áldozat volt a szerelem oltárán, amit én a magam részéről nagyon tudtam értékelni.

Johann Wolfgang von Goethe: Az ifjú Werther szenvedései

Újabb újraolvasás. De ezt most nagyon szívesen vettem. Werther történetét még a gimiben kellett olvasnom, kötelező volt, és az egyik olyan könyv az életemben, amit időről időre újra kézbe veszek, és olvasgatok. (Kevés ilyen van, mert folyton az új történeteket hajkurászom.) Nyilvánvalóan a hossza is ideális az újraolvasáshoz (ellentétben például mondjuk A gyűrűk urával vagy A nyomorultakkal; ezeket is nagyon szeretem), de a tartalma… a tartalma…

Werther történetét főként egy barátjának, Wilhelmnek írt levelein keresztül ismerjük meg. Szerelme halála után elutazik, bizonyára azért, hogy bánatát feledje, és új életet kezdhessen tiszta lappal. És akkor váratlanul ismét szerelembe esik. Szíve új választottja azonban menyasszony. Sokszor találkoznak, Werther sokszor meglátogatja Lottét, jól érzik magukat egymás társaságában, de más nem történik. Werther megismerkedik később Alberttel is, Lotte vőlegényével, és barátok lesznek. Valós érzelmei azonban arra késztetik, hogy elmenjen Lotte közeléből, mert szerelme nem talál viszonzásra.

Egy időre elköltözik, megpróbálkozik a követi munkával, de nem találja a helyét, mégis visszatér Lotte közelébe, aki időközben feleségül megy Alberthez. A család barátjaként szabad bejárása lesz a párhoz, de ő maga is érzi, hogy nem tudja kellőképpen eltitkolni érzéseit, s feszültséget szít hármuk közt. Albert egyre inkább elhidegül tőle, mert érzi rajta, hogy szerelmes a feleségébe, és bár nem látja semmi jelét, kimondatlanul Lottéra is gyanakszik. Lotte is őrlődik. Szereti Albertet, ő a biztos pont az életében, de Werther az, aki igazán hozzá való, akit igazán szeret(ni tudna). Werther pedig…, hát igen, csak titokban vágyakozik Lotte iránt, próbál továbbra is barátként viszonyulni Alberthez, de érzi, hogy egyik sem fog hosszú távon menni neki. És azt is érzi, hogy folytonos jelenlétével megzavarja a pár életét.

Egy tipikus tragédia, szerelmi háromszög, amiben legalább egy ember tuti, hogy sérülni fog. De a valóságban ez nem ilyen egyszerű, és ezt nagyon jól megmutatja ez a könyv, annak ellenére is, hogy egy nézőpontból figyeljük az eseményeket. Talán még Werther jár a legjobban, hiszen a halála után ő már nem érzi a fájdalmat. De Lotténak és Albertnek együtt kell élnie a veszteséggel, a felelősség kérdésével és a bűntudattal.

Abszolút meg tudom érteni, hogy sok embernek nem tetszik ez a könyv. Werther tényleg folyamatosan a szenvedéseiről tudósít, és a problémára adott végső válasza sem kielégítő. De azért lehet ebben a könyvben szép és őszinte dolgokat felfedezni. Főként a szerelemről, de meglepő módon nem csak arról. A mostani újraolvasás során döbbentem rá, mennyi minden belefér 130 oldalba. Például Werther több helyen is hangot ad annak, mennyire elítéli a társadalmi osztályokat, mármint azt, hogy bizonyos emberek felette állnak a többinek. És az a rész is nagyon tetszett, amikor leírja, milyen volt a visszatérés a szülőfalujába. (Azt hiszem, végérvényesen letettem a voksom a rövid, de velős történetek mellett.)

Bevallom őszintén, elfogult vagyok ezzel a könyvvel szemben, mert teljes mértékben magamat látom a főhősben. Az öngyilkosságot leszámítva minden egyes gondolatát meg tudom érteni, mert én is csak így tudok szeretni, ilyen szenvedélyesen és elvakultan. Ettől függetlenül persze megértem, hogy ez nem mindenkit szórakoztat. Sőt, szerintem ez a könyv tipikusan olyan, amit csak azok érthetnek, akik hasonló lelkületűek. Épp ennek kapcsán ma arról elmélkedtem, hogy melyik karaktereket szereti meg általában az ember. Arra jutottam, hogy három fő kategória van: azokat a karaktereket kedveljük meg, A) akik hasonlítanak ránk; B) amilyenné válni szeretnénk; C) akiket elfogadnánk párunknak. Ez alapján a kategória alapján pedig Werther nálam az A csoportba esik.

A nyavalygástól függetlenül is lehet benne értékes dolgokat felfedezni, úgyhogy szerintem egyszer mindenkinek érdemes elolvasni. (Nekem továbbra is az egyik legigazabb szerelmes történet.)

„…kevesebb fájdalommal terhelnék egymást az emberek, ha képzeletük nem foglalkozna olyan buzgón elmúlt bajokkal, ha nem idézgetnék őket (Isten tudja, miért ilyen a természetük), és inkább az egykedvű jelent viselnék el, amennyire lehet.”

„Csakhogy én megtaláltam ám, egy szívet, egy nemes lelket, amellyel ha együtt lehettem, többnek éreztem magam, mint voltam, mert mindaz voltam, ami lehettem.”

„A messzeséggel is úgy vagyunk, mint a jövővel: képzeletünk előtt valamilyen nagy, derengő, kerek teljesség, belemosódik az érzésünk, ahogy a látásunk is elmosódik, és jaj, nagyon jó lenne mindenestül beleolvadni, egyetlen pompás, isteni érzéssel eltöltekezni – de sajna, ha odasietünk, ha itté válik az ott, máris ugyanolyan minden, mint volt, máris koldusságunkban ácsorgunk, korlátaink között, és csak a lélek epedezik tovább az enyhületért, amely ugyan hova illant?”

„És aztán többre becsüli eszemet és tehetségemet, mint a szívemet, pedig ez az egyetlen büszkeségem, egyetlen forrása mindennek, minden erőnek, minden üdvösségnek és minden nyomorúságnak. Ah, amit tudok, azt mindenki tudhatja – a szívem egyedül csak az enyém.”

„Nem költői lelemény tehát az ilyen szerelem, hűség és szenvedély: létezik ez, és legtisztább formájában olyan rendű emberek között, akiket mi műveletleneknek, akiket durváknak nevezünk. Mi, műveltek – torzzá műveltek!”

„A csőröcske meg is lelte az egyenest az ő szájától az enyémig, pici bökése olyan volt, mint egy sejtelemnyi éles szerelmi gyönyör.”

„Bizony nagyon mulandó az ember. Ott is, ahol igazán biztos a létében, ahol igazán bizonyítja, hogy él és van, szerettei emlékezetében, lelkében, ott is mulandó, onnan is el kell tűnnie, és milyen hamar!”

„…a küszöbön, ahol annyiszor hancúroztak a szomszéd gyerekek, vérmocsok vöröslött, szerelem és hűség, gyönyörű érzések gyilkos erőszakká változott foltja.”

„Lebbentsd félre a függönyt, és lépj mögé! Ennyi az egész. Minek habozol, mitől félsz? Attól, hogy nem tudod, mi van a függöny mögött, és hogy onnan nem térünk vissza? És mert gondolkodásunk sajátsága, hogy mindenütt zűrzavart és sötétséget sejtünk, ahol nem tudunk semmi biztosat?”

„Minden mulandó. De nincs az a végtelen idő, amely eloltsa az eleven forróságot, amelyet tegnap az ajkadról magamba szívtam, magamban érzek!”