Öregember néha bizony mégis csak vénember... | Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet

 

Legutolsó kiadás: 1989, Szépirodalmi

Flaubert ezen könyvét a MEK-ből töltöttem le ingyenesen és legálisan. Itt ti is megtaláljátok.

Flaubertnek egyébként három könyve van a listán. A Bovarynét már korábban olvastam. Az Érzelmek iskolája pedig még hátravan. De a most szóban forgó könyve időben a legkésőbbi. Sőt, olyannyira élete végén írta ezt a művet, hogy befejeznie sem sikerült.

Ez a bejegyzés annyiból egy kicsit rendhagyó lesz, hogy most a történet rövid összefoglalása előtt vagyok kénytelen véleményt mondani. Bár tudom, hogy két könyv alapján nem ildomos messzemenő következtetéseket levonni, mégis az az érzésem, hogy ez a könyv kizárólag azért jelenhetett meg, mert a nagy Flaubert írta.

Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy igen ritkán szoktam egy könyvet végtelenül borzasztónak kikiáltani, de sajnos a Bouvard és Pécuchet is a szörnyű olvasmányaim táborát gyarapítja.

Történetünk két főhőse – nem túl meglepő módon – Bouvard és Pécuchet, két hivatalnok, akik egy véletlen folytán összebarátkoznak, majd közösen birtokot vásárolnak, oda költöznek, és igyekeznek értelmet találni életük hátralévő részének. A szó legszorosabb értelmében mindent kipróbálnak: földművelést, állattenyésztést, régészkedést, orvoslást, kuruzslást, hittérítést, nevelést. De mindennel kudarcot vallanak.

Olyan volt ez a könyv, mintha egy megkeseredett, a halálát váró ember írta volna, aki csalódott az életben, nem talál benne semmi szépet, semmi értelmeset. Ehhez képest viszont baromi sokat tud regélni sanyarú életéről, hogy mindenki kellőképp fel tudja mérni, mennyire sajnálatra méltó is ő valójában. Mint amikor gyanútlanul ülsz a háziorvosi rendelő várójában, és egyszer csak megjelenik a hírhedt Géza bácsi. Géza bácsit mindenki ismeri, sőt, mindenki kívülről fújja már az egész, szánalmas életét, de ő azért csak leül melléd, és elkezdi mesélni. És nem máshonnan, mint Ádámtól és Évától. Hogy ő már a születésekor is milyen peches volt. És őt valójában nem is akarták a szülei. És ő örökké a testvérei kinőtt ruháit kapta csak. És gyerekkorában minden barátja korcsolyázni járt, de neki nem volt korcsolyája. És ő még a nyolc általánost sem tudta elvégezni, mert el kellett mennie dolgozni. És a bányában egyszer ráesett egy hatalmas kő a lábára, és akkor leszázalékolták, pedig még csak huszonhét éves volt. És született neki is négy gyereke, de minek, mert alig bírták pénzzel a nagy családot. És különben is milyen hálátlanok a gyerekei, mert most meg rá sem nyitják az ajtót. És aztán már csak olyan alantas munkát tudott vállalni, mint hogy portás volt a helyi gyárban. De még onnan is kitették, mert a rendszerváltás után nem sokkal bezárták a gyárat. És volt neki már köszvénye, meg magas vérnyomása, meg szívszélhűdése, meg jobb oldali agyzsibbadása, meg harminckét különféle rákja.

Ha végigolvastad az előző bekezdést, és most meglehetősen rosszul érzed magad, akkor neked a Bouvard és Pécuchet című művet nem ajánlom. Mondjuk ha nem érzed magad rosszul, akkor sem. Szerintem az égvilágon semmi értelmeset nem mond ez a könyv, ami miatt el kellene olvasni. Sőt, igazából kimondottan idegesítő. Napok teltek el úgy, hogy már a gondolattól is rosszul voltam, hogy olvasnom kellene. És ez az a könyv, aminél egyáltalán nem érdekel, mit tartanak felőle bizonyos hozzáértő kritikusok, mert nincs élő ember a földön, aki meg tudná nekem magyarázni, hogy ez a könyv miért jó, vagy mi az értelme. Elkeserítő volt, teljesen lehangolt, és szabályszerűen sajnáltam ezt a két jóravaló embert, hogy ilyen borzasztó sorsot szánt nekik Flaubert.

Említésre kerül Rousseau Emilje és Új Héloise-a.

Mi az, ami pillanatok alatt le tud hangolni? Hogyan védekezel ellene?

„Mily alacsony gondolkodás, mindig csak a lét megnyujtásával törődni! Csak addig élet az élet, míg élvezzük.”

„Akárhogy is, halál nincs! Átalakulunk, harmattá, szellővé, csillagokká. Eljut valami belőlünk a fák keringő nedveibe, a drágakövek csillogásába, a madarak tollaiba. Visszaadjuk a természetnek, amit kölcsön kaptunk tőle s a Semmi, amely elénk tárul, semmivel sem rettentőbb a Semminél, mely bezárult mögöttünk.”

Csak erős idegzetűeknek | Bovaryné - Werther összehasonlítás

Most valami olyasmi fog következni, ami még nem volt korábban a blog történetében. Kicsit összehasonlítgatunk két művet, méghozzá a múlt héten tárgyalt Bovarynét és Az ifjú Werther szenvedéseit.

Első blikkre azt lehetne mondani, hogy  a két könyvnek az ég világon semmi köze nincs egymáshoz. Hiszen míg az előbbi egy házasságban élő nőről szól, addig a másik egy agglegényről. Csupán egyetlen egy dolog köti össze a két főszereplőt, mégpedig az öngyilkosság.

Azt hiszem, már többször is kinyilatkoztattam erről a dologról a véleményemet, de szükségesnek érzem még egyszer leszögezni: egyáltalán nem értek egyet az öngyilkossággal, mint problémamegoldási módszerrel. De mint drámai elem egy könyvben, szerintem teljesen rendben van. Ahogy egy krimit olvasva kvázi elfogadjuk a gyilkosságot, úgy egy romantikus történetben is helye lehet az öngyilkosságnak. És ahogy egy krimit olvasva sem kezdünk el gyilkolászni, úgy egy öngyilkosságra sem kell követendő példaként tekinteni szerelmi bánat esetén. Téma lezárva. (Legalábbis ez a része.)

Na már most a Bovarynét olvasva az jutott eszembe, milyen máshogy hat rám Emma öngyilkossága, mint annak idején Wertheré. És arra gondoltam, szentelhetnék ennek egy külön bejegyzést.

Emma és Werther is szerelmesek voltak. Emma a szeretőibe, Werther egy elérhetetlen nőbe. Mindketten feloldozást vártak a haláltól. Menekülési útvonalként tekintettek rá a szenvedésből. És mindketten sikerrel hajtották végre a tettüket. Ezek a hasonlóságok. De milyen más utak vezettek ugyanahhoz a megoldáshoz! És majd meg fogjuk látni, hogy tulajdonképpen nem is ugyanaz az a megoldás.

Emma szánalmas, hitvány életet élt. Nem volt boldog a férje mellett, a szeretőitől várta, hogy kimentsék őt sanyarú sorsából. Egyre inkább belebonylódott a hazugságok és az adósságok hálójába, és mikor az egész napvilágra került, nem bírta el a szégyent.

Werther halálosan beleszeretett egy lányba, akinek vőlegénye volt. És bár volt pillanat, amikor úgy tűnt, a lány szerelme meginog, végül mégis kitartott a választottja mellett. Werther pedig nem bírta el ennek a viszonzatlan szerelemnek a súlyát.

Tulajdonképpen mindketten a fájdalom elől menekültek, enyhülést kerestek a kínjaikra, és meg is kapták. De Emma nem szolgált rá. Tönkretette nem csak a saját életét, hanem a férjéét és a lányukét is. Nem érdemelte meg a megkönnyebbülést, bűnhődnie kellett volna. De a halál csak az élők számára büntetés.

Werther esete viszont épp ellentétes Emmáéval. Becsülendő, hogy tiszteletben tartotta Lotte választását, és nem „kínozta” tovább. Ugyanakkor úgy érezte, ez a szerelem felőrölné, így elébe ment a dolgoknak. Werther megérdemelte a happy endet, és számára az öngyilkosság volt a happy end.

Olyan jó elhinni, ha csak egy könyv erejéig is, hogy létezik olyan nagyon lángoló szerelem, amely még egy férfit is térdre kényszerít. Hogy létezik az a mindent elsöprő érzelem, amely kizár minden más lehetőséget. Hogy létezik az Egy. Az az egy, aki, ha nem lehet a miénk, akkor nem kell senki más, és aki nélkül nincs élet. Az én titkon romantikus lelkemnek jól esnek az ilyen történetek, és el sem tudnék képzelni más befejezést a Werthernek, csakis ezt.

A Bovarynéban viszont bosszantott Emma halála. Élnie kellett volna, és minden nap emlékeznie arra, amit tett. Bűnhődnie kellett volna, amiért életeket tett tönkre. És igenis meg kellett volna próbálnia helyrehozni azt, amit elcseszett. Az ő esetében könnyű útnak tekintettem az öngyilkosságot, míg Werther inkább egy áldozat volt a szerelem oltárán, amit én a magam részéről nagyon tudtam értékelni.

Egy házasságtörő lélek rejtelmei | Flaubert: Bovaryné

Flaubert Bovarynéját annak idején úgy tanultuk az iskolában, mint a realizmus első mérföldkövét. És valóban, a történet meglehetősen földhöz ragadt volt. De véleményem szerint nem ez a könyv legfőbb „erénye”.

Egészen röviden – mert hát maga a könyv is csupán alig háromszáz oldal – arról van szó, hogy főhősünk, Bovary doktor egy betege révén megismerkedik a szépséges Emmával, akiből aztán egy csapásra a címszereplő Bovaryné válik. Bovarynének elég elrugaszkodott elképzelései vannak az életről és a lehetőségeiről, ezért meglehetősen boldogtalanul él a doktorral, és nagyjából minden második fickóba, akivel megismerkedik, bele is szeret. (Bal)szerencséjére lesznek olyanok, akik kihasználják Emma ilyen irányú, fölös energiáit, csakhogy ezzel végzetes pusztulásba taszítják az egész Bovary családot.

Úgy gondolom a könyvben tárgyalt témák, úgy mint boldogtalan házasság, házasságtörés, hazugságok hálója, azért nem új keletűek már, nem Flaubert találta fel a spanyol viaszt. Van viszont két dolog, ami az elődökhöz képest igenis újdonság. Az egyik, hogy nem emeli piedesztálra a szerető létet. Itt, kérem szépen, tűpontossággal kerül bemutatásra, hogyan jut el egy asszony odáig, hogy a családi fészken kívül keresi a boldogságot, és hogy mit tesz az idő a tiltott gyönyörök boldogságával. Ráadásul mindezt teljesen szokatlanul egy nő szemszögéből követhetjük nyomon.

Véleményem szerint itt mutatkozik meg Flaubert zsenialitása (és újító szándéka egyben). Sőt, azt lehet mondani, általában igen tehetségesnek és szerencsésnek mondhatja magát az az író, aki belelát az ellenkező nemű főszereplője fejébe, és ilyen pontosan meg is tudja fogalmazni a gondolatait, érzéseit.

Emma nő, amiből egyenesen következik, hogy élete első legjelentősebb eseménye a férjhez menetele lesz. Automatikusan ettől várja a boldogságot, de maga sem tudja, mi lenne pontosan ez a boldogság. Az viszont elég hamar kiderül számára, hogy Bovary nem fogja tudni boldoggá tenni. Nem igazán szerelmesek egymásba, inkább amolyan kölcsönösen előnyös kapcsolat alapon házasodnak össze. Ami persze nem elégíti ki Emmát. Viszont minden férfiba, aki csak egy kicsi figyelmet is fordít rá, beleszeret.

Eleinte egész jól ellenáll az érzéki örömökkel kecsegtető út csábításának. Sőt, egy-egy gondolatbeli botlása után az erényes háziasszony mintaképe válik belőle. Egészen addig, míg nem jön a következő. És hát bizony várható, hogy egyszer valaki célba fog érni. Onnantól pedig nem lesz megállás a lejtőn. Emma egy egész hazugsághálót sző a tettei köré. Egyenesen fáj nyomon követni Bovary vakságát és érzéketlenségét(?), de még fájóbb látni azt, hogy Emma nem csak a házasságukat, hanem az egész családjukat teszi szép lassan tönkre.

Nem kapunk ettől a könyvtől se többet, se kevesebbet, mint a házasságtörés lehető legpontosabb leírását. Illetve talán egy picivel mégis többet kapunk. Telistele van ugyanis a könyv messzemenőkig precíz és részletes, ugyanakkor teljesen felesleges leírásokkal és gyönyörű hasonlatokkal. Ez jól mutatja Flaubert ingadozásait a két irányzat, a romantika és a realizmus között. Továbbá hogy mennyire új terep volt a női lélek rejtelmeiben való kutakodás, azt az is jól jelzi, hogy Flaubert igen gyakran elveszett más, férfi szereplők leírásában. A történet maga például Bovary gyerekkorának és első házasságának bemutatásával kezdődik, valamint elég részletes képet kapunk a gyógyszertárosról, az ő életének apró-cseprő ügyeit még Emma halála után is követjük.

A maga korában ez a könyv bizonyára jelentős mű lehetett. És ha az ember megpróbálja így, többé-kevésbé időrendi sorban olvasni a könyveket, akkor fel is lehet fedezni benne újdonságokat, amik miatt mindenképp említést érdemel. De összességében rám nem volt kimondottan nagy hatással. Habár azt még egyszer el kell ismernem, hogy Flaubert lélekbúvárkodása mesteri.

Ugyanakkor épp ennél a könyvnél volt az az érzésem, hogy szívesen olvastam volna Emma gondolataival párhuzamosan a Charles-éit is. Érdekelt volna, hogy ő mit érez, és mi a véleménye bizonyos dolgokról, és hogy tényleg ennyire nem látta-e, hogy nincsenek rendben a dolgok a háza táján.

Utalás történik Az ezeregy éjszaka meséire, A párizsi Notre-Dame-ra és az Emil, vagy a nevelésrőlre.

„A szíve is olyan lett, mint a cipője: ahogy hozzádörgölőzött a gazdagsághoz, megfogta valami, és soha többet nem jön le róla.”

„…nincs az a szerelmi vihar, amely úgy lehűtené, úgy pusztítaná a szerelmet, mint a pénzkérés.”