Munkások, tőkések, szerelem | Germinal és Észak és Dél összehasonlítás

Régen volt már összehasonlítgatósdi a blogon, de mindig keresem a lehetőségeket, és a Germinal el is hozta a következőt. Így a mai bejegyzésben igyekszem egy kissé áttekinteni a Germinal és az Észak és Dél közti hasonlóságokat és különbségeket. (Hasonló összehasonlítós bejegyzést találtok itt és itt.)

A két könyv eredeti megjelenési éve meglehetősen közel áll egymáshoz. A Germinal 1885-ben, az Észak és Dél 1855-ben jelent meg, mindössze 30 év van köztük. Az egyik írója nő, a másiké férfi, mégis hasonló témához nyúltak, de mennyire máshogy!

Távol álljon tőlem, hogy bárkit is a biológiai neme alapján bekategorizáljak! Pláne ezekben a mai, veszélyes időkben. Nem is azt akarom mondani ezzel, hogy ne tudta volna az egyik ugyanolyan színvonalon megírni a másik regényét. Ám ez esetben határozottan az a véleményem, hogy abból, ahogyan a témáikhoz nyúltak, jó eséllyel ki lehetne találni, melyiket írta nő és melyiket férfi. (Vegyük figyelembe, hogy akkoriban azért a társadalmi nemi szerepek a biológiai nem alapján jobban elkülönültek. Lehet ez ellen ágálni, de felesleges. Ezt nem elfogadni olyan lenne, mint kiírni adott regényekből a rabszolgákat csak azért, mert a rabszolgaság manapság nem elfogadott. Lehet valami nem elfogadott, de ha valamikor része volt a történelmünknek, akkor nem kellene elfeledkezni róla…)

Mindkét regényben két szálon fut a cselekmény: van egy szerelmi és egy politikai szál. A szerelmi szál mindkét regényben csak a könyv végére csúcsosodik ki. A szereplők többé-kevésbé végig epekednek egymás iránt, de különböző okok miatt sokáig nem lehetnek egymáséi. De végül aztán csak eljön a beteljesedés. Ám míg az Észak és Dél happy enddel zárul, a Germinal tragédiával.

Mindkét regényben megismerkedhetünk a munkásosztály és a tőkések/tulajdonosok között feszülő ellentétekkel. Emlékszem, hogy mindkét regényben nagyon szerettem azt, hogy nem csak az egyik oldalt ismerjük meg. Ezek az ellentétek aztán mindkét esetben a munkások sztrájkjához vezetnek. Ennek a szálnak a végkifejlete is különbözik a két könyvben. Míg Gaskellnél a sztrájk csődbe viszi a szövőgyárat, Zolánál a munkások végül behódolnak, hogy elkerüljék a további éhínséget és szenvedést, és visszamennek dolgozni.

Emlékszem, Gaskell szemére hánytam, hogy nem tudott igazán jól lavírozni a témák közt, amiket felvetett. Ott úgy éreztem, keveset kapok a szövőgyári munkások világából. Ennek nyilván az is volt az oka, hogy a főszereplő nem ott dolgozott, ő is csak mások elmondásai alapján ismerte a helyzetet. Gaskell, azt hiszem, inkább a romantikus szálat szerette volna kihangsúlyozni, és csak aláfestésként jelent meg az iparosodás és az ezzel járó társadalmi feszültségek.

Zola ellenben számomra tökéletesen elegyítette a dolgokat. Nála sokkal inkább a szerelem volt a mellékszál, és a hangsúly egyértelműen a bánya működésén és a bányászok kizsákmányolásán volt. Ezt az is segítette, hogy minden szereplőjét a bányák világába helyezte.

Nekem egyértelműen Zola regénye tetszett jobban, még a tragikus végkifejlet ellenére is. Bár nem tartom magam egy a politikához kimondottan értő embernek, és alapvetően nem is szeretek ilyesmikkel foglalkozni, de a munkások és a tőkések/tulajok közt húzódó ellentétek egy olyan téma, amiről szívesen elmélkedem, és adott esetben még vitázok is. Ebből a szempontból pedig kimondottan hasznosak is voltak számomra ezek a regények. Én ugyanis elkötelezett munkáspárti vagyok, és sokszor nem veszem figyelembe a tőkések/tulajok oldalát, pedig adott esetben az ő kezük is meg van kötve. És mindkét regény bemutatta a másik oldal álláspontjait is, amire feltétlenül szükség van a közös munkához és az együttéléshez.

Érdekes módon nem tudnám azt mondani, hogy bármelyik regény is állást foglalt volna bármelyik oldal mellett. Pedig az Észak és Délben érzésem szerint a tőkések/tulajok kaptak nagyobb szerepet, a Germinalban pedig egyértelműen a munkások.

Nekem mindkét könyv nagyon tetszett. Talán a Germinal egy picit jobban. Viszont nagyon örülök, hogy léteznek, és hogy mindkettővel megismerkedtem, és meleg szívvel tudom ajánlani mindkettőt. Aki fogékonyabb a politikára, annak a Germinalt javasolnám. Akit érdekel ugyan a téma, de nem szereti a direkt politizáló könyveket, az pedig kezébe veheti az Észak és Dél című regényt. Azt sem mondanám azért könnyű olvasmánynak, hiszen a végéig elérve rengeteg rossz, szerencsétlen dolog történik benne. Összességében mégis könnyedebb olvasmány, mint a Germinal.

Feloldható szerinted a munkások és a tőkések/tulajok közti ellentét?

Zöld Henrik - Wilhelm Meister tanulóévei összehasonlítás

 

Egy újabb összehasonlításra szántam el magam. (Ha esetleg kíváncsi lennél, a korábbit megtalálod itt.) Ezúttal Goethe Wilhelm Meisterét vetem össze Keller Zöld Henrikjével. Az összehasonlítás alapját pedig két dolog szolgáltatja. Az első, hogy az okosok szerint mindkét regény fejlődésregény. Ráadásul a Zöld Henriket előszeretettel emlegetik egy lapon a Wilhemmel, többek közt a nagy könyvben is. A másik dolog pedig, hogy mindkét történetben a főhős művészi pályára szeretne lépni.

A fejlődésregényben, ahogy azt már a Wilhelm esetében egyszer írtam, a főszereplőnek az őt ért események hatására bekövetkező lelki és szellemi fejlődését követhetjük nyomon. És amennyiben ragaszkodunk ehhez a meghatározáshoz, úgy szerintem ez egyik szóban forgó könyvre sem egészen igaz. Persze mindkettőben van fejlődés, de ez pusztán biológiai.

A Wilhelmre azért nem igaz, mert ott a végén a főhősünk egy tökéletes világba jut el, ami ugyebár nem lehetséges. Emiatt pedig sokkal inkább sorolható szerintem az utópiák közé. A Zöld Henrikre pedig azért nem, mert ott a végkifejlet szerintem nem egy fejlődés hatására következik be.

Viszont épp ez a két megállapítás visz el minket egy érdekességhez, tudniillik hogy a két könyv első megjelenése közt (Wilhelm Meister tanulóévei 1795 - Zöld Henrik 1854) csupán 59 év telt el. Ez az 59 év viszont éppen elég volt ahhoz, hogy a két író két teljesen ellentétes szemszögből nézze a világot, és egymással szöges ellentétben álló irodalmi irányzatban alkosson.

Míg Goethe a romantikához sorolandó, és ez épp ezen a könyvén egyértelműen látszik is, addig Keller már a realista írók táborát erősíti. És ez gyönyörűen le is szűrhető a könyveikből, mondhatni, iskolapélda lehetne ez a két könyv. (Bár kötve hiszem, hogy bármelyik középiskolás bármelyiket is végigolvasná. És minden tiszteletem azé, aki esetleg igen!)

Goethe egy teljesen elképzelhetetlen és valóságtól elrugaszkodott végkifejletet eszelt ki Wilhelm számára. Mintegy kitartása és a színház iránt való száztíz százalékos elköteleződése jutalmaként Wilhelm bebocsátást nyer egy tökéletes körbe, ahol mindenki a legmesszebbmenőkig művelt, és abszolút ki tudja használni a képességeit, és ennek a két tulajdonságnak a nyomán végtelenül boldog is. Keller ezzel szemben épp azt akarná megmutatni, hogyan tér vissza a főhőse egy álomvilágból (=művész világ) a valóságba azáltal, hogy a festés helyett egy biztos jövedelemmel kecsegtető hivatali munkát vállal.

Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy egyik írónak sem sikerült igazán az, amit feltehetően szerettek volna. Legalábbis számomra mindkét kivitelezés távol állt a jótól. Goethe könyvével addig egészen barátságos volt a viszonyunk, amíg színre nem lépett a tökéletes társadalom. Értettem én, azt hiszem, hogy mi volt ezzel Goethe célja, de annyira nem illet ez a korábbi, jópár száz oldalhoz, hogy én nem tudtam összerakni a kettőt. A könyv első fele (vagy talán kétharmada is megvolt már) annyira realisztikusra sikeredett, hogy nekem egyáltalán nem illett hozzá ez az egyértelműen megvalósíthatatlan eszménykép. Szerintem ki lehetett volna fejezni pontosan ugyanazt, amit Goethe maga is akart, a „boldog véget”, a „megdicsőülést” kevésbé drasztikus módon is.

Keller könyvével pedig ugye az volt a problémám, hogy ő azt akarta megmutatni, hogy a kétes megélhetést biztosító művészet ábrándképe helyett célszerűbb inkább két lábbal a földön állni, azaz valamilyen hivatalt vállalni. Csakhogy Henrik döntése szerintem nem volt igazán megalapozva a tettei által, ugyanis a kezdetektől fogva nem lehetett azt érezni rajta, hogy igazán festő szeretne lenni. És nem azért döntött a hivatalnokság mellett, mert kiderült, hogy tehetségtelen, de még azért sem, mert úgy ítélte meg, hogy túl bizonytalan lenne a helyzete. Talán arra esetleg rájöhetett, hogy ő mégsem való erre a fajta munkára, ahol saját magát kéne ösztönöznie, de ez meg sehol sem derült ki a történetből.

Ha tehát valaki azt kérné tőlem, hogy ajánljak neki fejlődésregényeket, nem valószínű, hogy épp ezt a kettőt ajánlanám. Arra viszont kétségkívül jók, hogy elgondolkodjunk azon a már fentebb is említett aprócska tényen, hogy a két, hasonló témájú, ugyanakkor a témát merőben máshogy feldolgozó könyv között csak 59 év van…

A Jarndyce-örökösök - Hiúságok vására összehasonlítás

 

A mai nappal véget ért a nyári szünet, innentől újra hetente jönnek majd az új bejegyzések. És vágjunk is rögvest a dolgok közepébe. Ugyebár júliusban foglalkoztam két bejegyzésen keresztül a Hiúságok vásárával, de a mondanivalóm erről a könyvről még korántsem ért véget. (A két korábbi bejegyzést itt és itt találjátok.)

Ma egy újabb összehasonlítás következik, ezúttal pedig A Jarndyce-örökösöket és a Hiúságok vásárát vetjük kicsit össze. Az összehasonlítás apropóját pedig az adta, hogy mindkét könyv a korabeli társadalmat kívánta bemutatni (és talán egy kissé kritizálni).

Az Örökösök elsőként 1853-ban jelent meg, a Hiúság vására néhány évvel korábban, 1847-ben (habár maga a történet még néhány évtizeddel korábban, a XIX. század elején játszódik). Vagyis mondhatjuk, hogy nagyjából talán ugyanazt a társadalmat igyekszik bemutatni mind Dickens, mind Thackeray. Én mégis egy szakadéknyi különbséget éreztem a két társadalom közt, legalábbis eleinte.

Mert mit is látunk elég egyértelműen a korábban íródott és még korábban játszódó Hiúság vásárában? Hogy egy kis ügyeskedéssel akárkiből lehet valaki. Hogy tulajdonképpen a „lordok háza” megindult a felhígulás felé, hiszen Rebecca Sharp gyakorlatilag szinte a legalacsonyabb szintről majdnem a legmagasabb szintre jut. Épp csak hogy az uralkodó családjának tagja nem lesz, de azért azt eléri, hogy bemutassák az uralkodónak, az pedig csak a legnemesebb nemesek kiváltsága. Ezzel ellentétben a későbbi Örökösökben viszont inkább már azt látjuk, mintha az a bizonyos „lordok háza” újra bezárult volna.

De minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább kezdtem rájönni, hogy rosszul közelítettem meg az Örökösöket. Ott ugyanis én Esztertől vártam a kitörést, elvégre úgy tűnt, származása révén (még ha fattyú is) a szereplők közül ő áll a legközelebb a felső körökhöz. Csak hogy Rebecca Sharppal ellentétben neki egyáltalán nem voltak ilyen ambíciói. Volt viszont valaki, aki igenis egyre feljebbre hágott a gazdagok hátán, mégpedig az ügyvéd Tulkinghorn. Bár tény, hogy nem csinálta olyan nyíltan, mint Rebecca, és nem is ugyanazok az ambíciók fűtötték.

További hasonlóságok voltak még, hogy a pénz ugyanúgy meghatározta az emberek helyzetét, és hogy a nők kitörési pontja, vagy mondhatnám úgy is, hogy egyetlen működő lehetősége az érvényesülésre a házasság volt. Ezzel szemben a férfiaknak több életpályamodell is a rendelkezésükre állt, ha „semmirekellőek” voltak. És itt a semmirekellőség jelezheti pusztán csak azt a tényt is, hogy egy módosabb családban második fiúként jöttek a világra. Például a katonaság elég népszerű hivatás volt.

Mondhatjuk tehát, hogy a két könyv többé-kevésbé elérte célját, mégis az egyikre öt csillagot adtam a molyon, a másikra viszont csak kettő és felet. És felkeltette az érdeklődésem, hogy hogy lehet az, hogy két nagyon hasonló témájú könyv ennyire eltérő tetszést (vagy éppen pont, hogy nem tetszést) arat nálam.

Az egyik fő különbség, amiben a titok legnagyobb része áll, az az, hogy bár Thackeray jóval több szereplővel operál, mégis vannak neki főszereplői, akik mentén kibontakozik a történet, és akiken keresztül kapcsolódhatunk a többi szereplőhöz, akik által képviseltetve van gyakorlatilag a társadalom színe-java. Ezzel szemben Dickensnél nem igazán emelhetünk ki főszereplőt, vagy egyszerre mindenki az, vagy senki sem. Ugyan nála is több szálon fut a cselekmény, de ezek olyan lazán kapcsolódnak egymáshoz, hogy az már szinte elhanyagolható. Határozottan emlékszem, hogy írtam is az értékelésemben, hogy talán jobban tudtam volna értékelni az Örökösöket, ha Eszter igazi főszereplőként lépett volna színre.

Ezen kívül, a magasabb célt – a korabeli társadalom működésének bemutatását – leszámítva a Hiúság vásárának volt egy jól működő története. Ami annak ellenére is jól működött, hogy igen gyakran váltakoztak a nézőpontok. Dickens könyvében viszont teljesen félre lettem vezetve, már ami a cselekményt illeti. A sok szereplő csak mind emlegetett egy bizonyos örökösödési pert, ami viszont egyáltalában nem jelent meg az események sorában, és ez engem végtelenül bosszantott. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mire akar kilyukadni az író. Egyrészről ott volt Eszter rejtélye, ami érdekelt, tekintve, hogy Eszter karaktere nagyon szimpatikus volt nekem. Aztán egy másik szálon ott volt Lady Dedlock rejtélye, meg a csavargó és a fekete ruhás hölgy rejtélye és még egy csomó más rejtély is, de mivel nem láttam, hová fog ez a sok rejtély kifutni, így nem is nagyon tudott lekötni a történet.

Dickens története nekem egyszerűen valahogy nem akart összeállni. Úgy jártam vele, mint pár évvel ezelőtt decemberben, amikor meg akartam csinálni a szokásos mézeskalácsaimat a jól bevált receptem alapján, de valamit sikerült benéznem, és a tészta olyan gyenge lett, hogy egyszerűen lehetetlenség volt kinyújtani, állandóan elszakadt. (Már az idegösszeroppanás szélén álltam, és egy jól irányzott mozdulattal ki akartam dobni az egészet a kukába, de végül apukám megmentette, és a kelleténél dagadtabb, de ehető mézeskalácsok lettek belőle.) A karakterek szárazak voltak, és egyáltalán nem érdekelt, mi lesz velünk az egy Esztert kivéve. Ezen kívül pedig ugyebár a cím is totálisan félrevezetett. Egyszóval több sebből vérzett a dolog.

Thackeray szereplői viszont élettel teliek voltak, volt karakterfejlődés (igaz ugyan, hogy nem pont ott és úgy, ahogy azt várná az ember), volt humor, voltak benne érdekes fordulatok. Vagyis minden megvolt benne, ami egy jó könyvhöz kell, és ráadásként még a XIX. századi társadalom működésébe is bepillanthattam.

Nem is kérdés, számomra ki teljesítette jobban a kitűzött célt. Viszont felettébb érdekesnek találom a dolgot, mert bennem valamiért az a benyomás alakult ki, hogy Dickens úgy általában véve nagyobb író, mint Thackeray. Talán mert több könyvéről hallottam már? Kettőt olvastam is már korábban az Örökösökön kívül, A karácsonyi éneket és a Twist Olivért, de azok sem nyűgöztek le. Nekem valahogy Dickens stílusa nem csúszik, túl száraz és darabos, nem tudok rá jobb szavakat. Thackeray viszont igazi nagy mesemondó, élvezet volt a Hiúságok vásárát olvasni.

Csak erős idegzetűeknek | Bovaryné - Werther összehasonlítás

Most valami olyasmi fog következni, ami még nem volt korábban a blog történetében. Kicsit összehasonlítgatunk két művet, méghozzá a múlt héten tárgyalt Bovarynét és Az ifjú Werther szenvedéseit.

Első blikkre azt lehetne mondani, hogy  a két könyvnek az ég világon semmi köze nincs egymáshoz. Hiszen míg az előbbi egy házasságban élő nőről szól, addig a másik egy agglegényről. Csupán egyetlen egy dolog köti össze a két főszereplőt, mégpedig az öngyilkosság.

Azt hiszem, már többször is kinyilatkoztattam erről a dologról a véleményemet, de szükségesnek érzem még egyszer leszögezni: egyáltalán nem értek egyet az öngyilkossággal, mint problémamegoldási módszerrel. De mint drámai elem egy könyvben, szerintem teljesen rendben van. Ahogy egy krimit olvasva kvázi elfogadjuk a gyilkosságot, úgy egy romantikus történetben is helye lehet az öngyilkosságnak. És ahogy egy krimit olvasva sem kezdünk el gyilkolászni, úgy egy öngyilkosságra sem kell követendő példaként tekinteni szerelmi bánat esetén. Téma lezárva. (Legalábbis ez a része.)

Na már most a Bovarynét olvasva az jutott eszembe, milyen máshogy hat rám Emma öngyilkossága, mint annak idején Wertheré. És arra gondoltam, szentelhetnék ennek egy külön bejegyzést.

Emma és Werther is szerelmesek voltak. Emma a szeretőibe, Werther egy elérhetetlen nőbe. Mindketten feloldozást vártak a haláltól. Menekülési útvonalként tekintettek rá a szenvedésből. És mindketten sikerrel hajtották végre a tettüket. Ezek a hasonlóságok. De milyen más utak vezettek ugyanahhoz a megoldáshoz! És majd meg fogjuk látni, hogy tulajdonképpen nem is ugyanaz az a megoldás.

Emma szánalmas, hitvány életet élt. Nem volt boldog a férje mellett, a szeretőitől várta, hogy kimentsék őt sanyarú sorsából. Egyre inkább belebonylódott a hazugságok és az adósságok hálójába, és mikor az egész napvilágra került, nem bírta el a szégyent.

Werther halálosan beleszeretett egy lányba, akinek vőlegénye volt. És bár volt pillanat, amikor úgy tűnt, a lány szerelme meginog, végül mégis kitartott a választottja mellett. Werther pedig nem bírta el ennek a viszonzatlan szerelemnek a súlyát.

Tulajdonképpen mindketten a fájdalom elől menekültek, enyhülést kerestek a kínjaikra, és meg is kapták. De Emma nem szolgált rá. Tönkretette nem csak a saját életét, hanem a férjéét és a lányukét is. Nem érdemelte meg a megkönnyebbülést, bűnhődnie kellett volna. De a halál csak az élők számára büntetés.

Werther esete viszont épp ellentétes Emmáéval. Becsülendő, hogy tiszteletben tartotta Lotte választását, és nem „kínozta” tovább. Ugyanakkor úgy érezte, ez a szerelem felőrölné, így elébe ment a dolgoknak. Werther megérdemelte a happy endet, és számára az öngyilkosság volt a happy end.

Olyan jó elhinni, ha csak egy könyv erejéig is, hogy létezik olyan nagyon lángoló szerelem, amely még egy férfit is térdre kényszerít. Hogy létezik az a mindent elsöprő érzelem, amely kizár minden más lehetőséget. Hogy létezik az Egy. Az az egy, aki, ha nem lehet a miénk, akkor nem kell senki más, és aki nélkül nincs élet. Az én titkon romantikus lelkemnek jól esnek az ilyen történetek, és el sem tudnék képzelni más befejezést a Werthernek, csakis ezt.

A Bovarynéban viszont bosszantott Emma halála. Élnie kellett volna, és minden nap emlékeznie arra, amit tett. Bűnhődnie kellett volna, amiért életeket tett tönkre. És igenis meg kellett volna próbálnia helyrehozni azt, amit elcseszett. Az ő esetében könnyű útnak tekintettem az öngyilkosságot, míg Werther inkább egy áldozat volt a szerelem oltárán, amit én a magam részéről nagyon tudtam értékelni.