Rousseau nevét, azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni, aki sikeresen elvégezte legalább az általános iskolát. A felvilágosodás nagy alakja, aki a XVIII. században teljesen újszerű gondolataival akkora sikert aratott, hogy még a XXI. században is emlegetik. Azok az emberek, akik ki merik mondani az igazságot, kétségtelenül beírják magukat a történelem könyvekbe, csak sokszor elfelejtjük, hogy ezek azok az igazságok, melyeket követnünk kellene. Na mindegy, nem célom, hogy ebben a bejegyzésben komoly filozofálgatásokba bocsátkozzak. A lényeg, hogy Rousseau neve azért sokak számára ismerősen csenghet. (Például irodalom óráról, amikor a tanár diktált, és neked lövésed nem volt, hogy hogy kell leírni helyesen azt, hogy ’russzó’. J)
Attól viszont, hogy tanultunk róla az iskolában, még nem gondoltam volna, hogy ilyen sok műve van. (Persze gondolhattam volna…) A bibliába is négy műve vétetett fel, amelyek közül én most a Júliával kezdtem, mert ezt tudtam a legegyszerűbben beszerezni. A MEK-ből töltöttem le. Ide kattintva te is rögvest hozzájuthatsz ingyen és legálisan! Ezzel a könyvvel egyszer már találkoztam idén, mégpedig a Vörös és feketében Mathilde de la Mole olvasta (azt hiszem). Elöljáróban annyit tudtam róla, hogy romantikus történet, két kötet, és az olvasógépem iszonyú apró betűvel jelenítette meg, úgyhogy sokáig húztam-halasztottam az olvasását. De eljött az idő, hogy belevágjak, és puff, már az első oldalakon annyira pofán vágott a könyv, hogy csak pislogni tudtam.
A filozófusokról él bennem egyfajta kép, ahogy folyton magasztos dolgokról beszélnek egy csomó sületlenséget, és beszédüket teletűzdelik mindenfajta idegen kifejezésekkel, hogy az egyszerű ember még csak véletlenül se értse, hogy miről van szó, ellenben tágra nyílt szemekkel bámulja és bálványozza a beszélőt. Épp ezért ért váratlanul ez az „egyszerű” szerelmi történet. Mert nem gondoltam volna, hogy egy nagy filozófus leereszkedik annyira, hogy holmi szerencsétlen szerelmesekről írjon. Pedig a szerelem az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. És ezt a tényt ez a könyv minden kétséget kizáróan be is bizonyítja. Legalábbis az eleje mindenképp. De nézzük, miről is van szó.
Levélregénnyel állunk szemben, ami már önmagában is nagyon izgalmas. Két okból is. Egyrészt mert furcsa és izgalmas dolog belesni két vagy több ember privát levelezésébe, főleg ha szerelmes levelekről van szó. Másrészt pedig azért, mert így nem értesülünk konkrétan minden eseményről, vannak dolgok, amelyek csak utalás szintjén jelennek meg a könyvben. (És ezzel én szépen be is sétáltam egy csapdába, de erről majd később.)
Van két főszereplőnk, egy nemesember leánya és annak polgári származású tanítója, akik csodák csodájára egymásba szeretnek. Az első kötet két részre van osztva, és az első részben végigkövethetjük szerelmük kivirágzását, ami egyszerűen gyönyörű. Főként az első levelek, amikor még mindketten csak puhatolóznak, majd felfedezik a nagy érzelmeket.
De egy szerelmi történet mit sem érne viszontagságok nélkül, így a második rész arról szól, hogy a tanítónak el kell hagynia a várost, nehogy fény derüljön a kapcsolatukra, mert azzal szégyenbe hozná szerelmét.
Eddig a történet egy az egyben megmutatja, részletekbe menően, hogy milyen a szerelem. Kezdve onnan, hogy az ember marcangolja önmagát, vajon a másik viszontszereti-e. Aztán kiderül, hogy mindketten hasonlóképpen éreznek egymás iránt. Ekkor jönnek a legboldogabb idők. Amikor nincs lehetetlen, és mindent legyőz a szerelem. Mindent megbeszélnek, mindent a szerelmükhöz hasonlítanak, és amellett persze minden eltörpül. Aztán lenyugszanak a kezdeti kedélyek, jön az állandóság boldogsága, a kellemes kényelem. Majd történik valami, egy váratlan, negatív fordulat, ami ezt a boldogságot szétzúzza, és jön a félelem. Félelem a jövőtől, és attól, hogy a másik szerelme vajon ki fog-e tartani.
Nagyon-nagyon tetszik, ahogy ezek a szerelmesek írnak egymásnak, tényleg már az első oldalaktól kezdve lebilincselt ez a könyv. És nem is kifejezetten a történet az, ami lázba hozott, hanem az a gyönyörű kifejezésmód, ami a szerelmesek sajátja, és amit Rousseau olyan kitűnően tudott tolmácsolni. Ahogy ezernyi érzelem százezernyi árnyalatát sűrítette a sorokba. Egyszerűen elképesztő.
Persze fontos megjegyezni, hogy azért nem csak a szerelmesek levelezésébe kukkanthatunk bele. Van még pár fontos szereplő, így például Klára, Júlia unokatestvére és legjobb barátja, Klára udvarlója, D’Orbe úr és Bomston úr. Ők hárman mind segítik a reménytelen szerelmeseket. Mégis Bomston lesz az, aki végzetes tettével elindítja a második részt, és így a baljós eseményeket. Egyszer ugyanis vitába keveredik Júlia apjával a társadalmi különbségekről, és merészen kijelenti, hogy akár még a tanító is érdemes lehetne a lánya kezére, hiszen erényes és művelt, mely tulajdonságok sokkal fontosabbak a rangnál. Júlia apja azonban határozottan az ellenkező véleményen van, és hogy ne fogjon gyanút, a tanítónak el kell utaznia.
Korábban céloztam arra, hogy izgalmas dolog nem konkrétan értesülni bizonyos eseményekről. Most elmesélem, hogyan jártam én ezzel. Egy találkozás után Júlia rendkívül elkeseredett levelet írt kedvesének, melyben fájlalta, hogy végérvényesen elvesztette erényességét. Én meg persze rögtön arra gondoltam, hogy biztos lefeküdtek, és minden következő levélben vártam, mikor fog kiderülni, hogy terhes lett szegény. De csak nem akart kiderülni. Így egy idő után elkezdtem azon morfondírozni, hogy az 1700-as években talán kisebb dolog is elég volt az erényesség elvesztéséhez. Majd nem sokkal ezután megint olyasfajta célozgatások következtek, amiből a terhességre lehetett gondolni. Szóval nem elég, hogy maga a könyv elszórakoztat, még én is elszórakoztatom magam azzal, hogy próbálom megfejteni a kimondatlan dolgokat. És igen, rendkívül jól szórakozom. J
Szóval itt tartok most, valahol ott, ahol a szerelmesek, félelem és remény közt. Ja, és még nem is említettem az utolsó levelet. A kötet utolsó levelét Júlia írta szerelmesének, melyben tudatja vele, hogy valaki megtalálta a leveleit, amelyeket olyan féltve őrzött. A szerelmükre tehát fény derült, és akárki is találta meg, gyanítható, hogy a dolognak nem lesz jó vége. Megyek is, és minél előbb végére járok a sztorinak, mert megöl a kíváncsiság.
„Nagy városnak színházra, laza erkölcsű népnek szív- és léleknemesítő olvasmányra van szüksége.”
„…vágyaim lángheve a lehetetlent is lehetőnek láttatja velem s ilyenkor úgy tetszik, mintha sólyomszárnyai utolérnék magát az elérhetetlent…”
„Én viszont ígérem, esküvel erősítem, hogy mindent elkövetek, csakhogy észre térjek, - hogy azon háborgó szenvedélyt, mely szívem mélyéből kitörni készül, visszafojthassam; csak ön vegye le rólam bájos szemeit, igéző – számomra vészthozó – tekintetét; tegye, hogy ne lássam többé könnyed megjelenését, jóságtól sugárzó szelíd vonásait, karjait, ujjait, szőke fürtéit, mindent de mindent ami az öné és ami önhöz tartozik. Ne engedje megpihenni rajtuk mohó pillantásaimat, ne engedje hozzájuk közeledni féktelen gondolataimat, ne reszkettesse meg bennem ezen túl hangja zengzetével az idegek összes rendszerét; ah, hisz e hang is már arra van teremtve, hogy kősziklák induljanak meg szavára. Szóval, legyen ön minden más csak az ne aki eddig volt. Így még van remény, hogy szívem egykor lecsendesül.”
„Minden parancsának alávetem magamat, csak azt az egyet ne kívánja, hogy ne szeressem, mert erre nem vagyok képes.”
„Vegye tudomásul, hogy ama hő szerelem, mely keblemet hevíti, csupán csak hamvadoz, kialudni nem fog soha; legyen meggyőződve, hogy a szív, melyben ily magasztos érzelem honol, nem fog lealacsonyulni soha; hódolni fog örökre önnek … az erénynek, a becsületnek és a kötelességnek; az oltáron, melynek istennője Júlia, másnak tiszteletére láng nem fog lobogni soha … soha.”
„A világ a pénz és vagyon előtt tisztelettel meghajol ugyan, de az így megtisztelt lelke sohasem érzi magát kielégítve, valódi elégtételt és boldogságot nem nyújt az senkinek.”
„Alig lehet valami nevetségesebbet képzelni mint egy nőt ki a férfiakat akarja utánozni. Minden erőlködés hasztalan e téren; ilyesmi az okos embert csak szánakozó mosolyra készteti, a szerelmet elriasztja.”
„Add vissza Júliám, o add vissza régi bátorságomat melytől megfosztottál! Míg egyedül engem fenyegetett a veszély szemébe mertem nézni a halálnak, de mióta benned egész lényemet fenyegetve látom – nincs többé bátorságom e világnak „Isten hozzád”-ot mondani.”
„Korai vigasz nem nyújt írt a fájó kebelnek s mint kíméletlen tolakodás veszteségünket még súlyosbá, fájdalmainkat kínosbá teszi.”
„London azon városok egyike, melyben a tehetséges embert hamar felkarolják; egy kis törekvés mellett mindenki számára nyitva áll az út.”
„Általában csak akkor kellene az embernek mások megjavításán fáradoznia mikor önmagán már nem talál egyáltalán semmi javítani valót.”
„Ki hasonló körülmények között két ízben vétkezik – az bizonyára első ízben sem volt egészen ártatlan!”
(A képek forrása most is, mint mindig, Google barátunk.)
