George Eliot regényei az 1001-es listán

A múlt heti bejegyzésben tettem egy olyan kijelentést a Middlemarchra vonatkozóan, hogy én nem ezt a könyvet ajánlanám George Eliottól. Viszont nem írtam le, hogy akkor mégis melyik lenne az én választottam. Ez pedig azért történt, mert nem tudtam kapásból választani, és ebből kifolyólag úgy gondoltam, ez a téma talán megérne egy egész bejegyzést.

Kezdjük mindjárt az elején (hol máshol? 😊). Eliotnak négy könyve szerepel az 1001-es listán: a Bede Ádám, A vízimalom, a Kései boldogság és a Middlemarch. Ezek a könyvek eredetileg is pont ilyen sorrendben jelentek meg. Az első három három egymást követő évben (1859-60-61), a Middlemarch pedig negyedikként egy hosszabb, tizenhárom éves kihagyás után (1874). És én is ebben a sorrendben olvastam őket.

Mivel nagyon megszerettem Eliot könyveit, gondoltam, felveszem a várólistámra a többi könyvét is, ám megdöbbenve láttam, hogy ebből a négy könyvből áll a magyarra fordított életműve. Nincs tehát tovább, legalábbis egyelőre, ebből a négyből, illetve háromból kell kiválasztanom, melyiket ajánlanám olvasásra.

Persze mind a négyet szeretném megemlíteni, és kezdeném is a Middlemarch-csal. Mint ahogy a múlt heti bejegyzésben le is írtam, abszolút úgy érzem, hogy ez a könyv Eliot munkásságának megkoronázása, ahol végre az áll a középpontban, ami őt a leginkább foglalkoztatta, a vidéki élet, és annak mindenféle mechanizmusai.

A másik három könyvben viszont a vidéki élet kérdése egy-egy konkrét emberi sorssal párosul, és ez a párosítás számomra valahogy szórakoztatóbb. Vagy talán ez a felállás jobban teret ad, hogy megkedveljünk egy szereplőt (többnyire a főszereplőt) és együttérezzünk vele, ezáltal maradandóbbá téve az olvasásélményt.

A Bede Ádám központi témája egy lány ballépése, aki ezzel egy hűséges férfi szerelmét áldozza fel. Egy nem szokványos „szerelmi” történet ez egy megdöbbentő fordulattal a végén.

A vízimalom egy családregény, mégis van egy főszereplője, méghozzá Maggie Tulliver, a család fekete báránya, a lány, aki egyáltalán nem illeszkedik bele a lányok viselkedéséről alkotott korabeli elképzelésekbe.

A Kései boldogság pedig egyrészt a gyereknevelés napos oldalával foglalkozik, másrészt rávilágít arra, hogy a szerető család nem minden esetben a vérszerinti rokonságot jelenti.

Mindhárom könyvnek elég formabontó a témája és szívszaggató a története. Őszintén mondom, nem tudnám eldönteni, melyik volt a három közül a legjobb. Mégis, ha másnak kellene ajánlanom egyet, a Kései boldogságot választanám, éspedig három okból:

A) ennek a könyvnek a legkülönlegesebb és a legformabontóbb a története,

B) ennek a könyvnek a legvidámabb a befejezése (csak örömkönnyekre lehet számítani!),

C) és ez a legrövidebb. Talán nem kellene, hogy ez utóbbi szempont legyen, én mégis úgy érzem, hogy fontos szempont, mert Eliot könyvei meglehetősen lassú folyásúak, és aki a XXI. századi pörgéshez van szokva, aztán talán ez a könyv ijesztené el a legkevésbé.

Ez tehát nem egy rangsorolás akar lenni. Nem a Kései boldogság a legjobb regénye Eliotnak. Nem tudnék rangsorolni, nekem mindhárom könyv az első helyen szerepelne. Egyedül a Middlemarch csúszna le a dobogó második fokára. De ha valaki most szeretne elkezdeni ismerkedni Eliot műveivel, annak én a Kései boldogságot ajánlanám.

Van olyan író, akinek már a teljes életművét/az összes magyarul megjelent könyvét elolvastad?