Volna, volna, volna 2. | George Eliot: A vízimalom

 

Három héttel ezelőtt (igen, minek van blogja annak, akinek nincs internete…) elég hosszan írtam A vízimalomról, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy még annyi minden lenne, ami nem fért bele abba a bejegyzésbe, hogy ismét úgy döntöttem, duplázok.

Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, és arra jutottam, hogy itt egy családregénnyel állunk szemben. Ami jó, mert egy családregénybe elég sok téma belefér, ahogy az itt is történt. Az előző bejegyzésben írtam a vidéki életről, Maggie és Tom kapcsolatáról, arról, hogy általában véve hogyan vélekedett a többi szereplő Maggie-ről, illetve a családi viszályokról. Ezek voltak a főbb irányvonalak. Ma pedig szeretnék megemlíteni néhány mellék-, de koránt sem mellékes szálat.

Bár egyértelműen Maggie a főszereplőnk, mások életébe is belekukkanthatunk, akik bizony így vagy úgy, kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják Maggie életének alakulását is. Nem csak Tom és Mr. Tulliver érzéseit ismerhetjük meg bizonyos témákkal kapcsolatban, hanem a tágabb családét is. Mr. Tullivernek ugyan csak egy testvére van, Mrs. Tullivernek viszont van jó néhány nővére, akik mind a közelben laknak, és bizony elég gyakran összegyűlnek családi kupaktanácsra.

Mrs. Tulliver és a nővérei lánykori nevükön a Dodsonok egy elég érdekes família. Na nem példa nélküliek még manapság sem, csak nagyon érdekes ezt a fajta működést kívülről látni. Egyrészt nagyon összetartóak, ami mindenképpen becsülendő. Ha bármelyik Dodsonnal bármi baj történik, rögtön megjelenik az egész kompánia, és igyekeznek megtenni minden tőlük telhetőt. Másrészt viszont megvannak a maguk szigorú elveik és szabályaik, és ha ebbe valaki nem illeszkedik bele, az, ha teljes elutasításra nem is, de sanda tekintetekre és rosszalló fejcsóválgatásra mindenképpen számíthat.

Rögtön a történet elején részt veszünk egy ilyen családi ünnepségen, azt hiszem, éppen húsvétkor Tulliveréknél gyűlik össze a Dodson család színe-java. És elég hamar kiderül, hogy A Dodson-nővérek teljes egyetértésben vannak arról, hogy a húgocskájuk bizony mellényúlt, amikor Tullivert választotta férjének. Folyton megjegyzést tesznek Mr. Tulliverre és a gyerekekre is, amiből kifolyólag én abszolút meg tudtam érteni Mr. Tulliver makacs döntését, hogy márpedig ő visszafizeti a tartozását az egyik szóban forgó nővérkének (méghozzá a legrosszabbnak, ha engem kérdeztek). Engem is végtelenül idegesítene, ha másról sem szólnának a családi összejövetelek, kizárólag arról, hogy elmondják nekem, mit miért csinálok rosszul.

Bár a rend kedvéért itt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy éppen a szóban forgó nővérke, Mrs. Glegg lesz az, aki egy érdekes pálforduláson megy át a történet végére, és Maggie egyik első számú szószólója és védelmezője lesz.

A következő téma, amelyet Eliot főleg a könyv első részében elég sűrűn felhoz, és amely bizony engem rendkívül érzékenyen érintett, az nem más, mint a gyerekkor sötétsége. És itt alapvetően nincsen szó komoly bántalmazásról vagy elnyomásról. De egy jónak mondható gyerekkornak is megvannak szerintem a sötét részei, mint minden életkornak. Vannak itt kötelező rokonlátogatások, amelyekről már előre lehet tudni, hogy nem sok jóval kecsegtetnek, az érzelmeink helytelenítése és el nem fogadása, és a problémáink elbagatellizálása, ami engem kifejezetten nagyon felhúz.

Aztán itt van még a sorsszerűség kérdésköre, ami elég fontos szerepet játszik ennek a történetnek az alakulásában. Több eseményt is lehetne itt említeni, de a legszembetűnőbb az a bizonyos csónakázás, ahol Maggie és Stephen a sorsnak, a körülményeknek, a csillagok állásának vagy ki tudja, minek köszönhetően kettesben maradnak. És persze tudom, hogy ez csak fikció, de szerintem mindenki életében történtek már ilyen dolgok, amit nem akartunk vagy nem reméltünk, és mégis megtörtént, mert egyszerűen úgy kellett lennie. Vagy írhatjuk ezeket az eseményeket a véletlen számlájára? Túlgondoljuk, amikor úgy érezzük, hogy valaminek meg kellett történnie, nem lehetett másképp?

A negyedik dolog pedig, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni, az az, hogy már többször is hangoztattam, mennyire kitűnik ezekből a könyvekből (is), hogy az emberiség problémái alapvetően nem változtak. Ebben a könyvben pedig egyértelműen le van írva, hogy a generációs problémák is léteztek mindig is. Amikor Tom munkát keresve az egyik nagybátyjához fordul segítségért, a nagybácsi elmondja neki, hogy rokonok lévén mindenképpen fog neki segíteni, de Tomnak be kell bizonyítania, hogy nem olyan léha és semmirekellő, mint az akkori fiatalság. És nem erről van szó mindig? Hogy az idősebb generáció lustának és semmirekellőnek tartja a fiatalokat, akik nem hajlandók erőfeszítéseket tenni, mégis mindent akarnak, és lehetőleg azonnal?

A végére pedig még egy kérdés. Ha már az előző bejegyzés a Volna, volna, volna címet kapta, és arról filozofálgattam benne, hogy néha mégis érdemes elgondolkodni azon, mi lett volna, ha adott esetben máshogy döntünk, engem nagyon érdekelne, hogy ha Tom nem ellenzi Maggie kapcsolatát Philippel legalább azután, hogy az apjuk meghalt, hogyan alakult volna a Stephennel való „tragédia”.

Ezek lettek volna még a kósza gondolataim A vízimalomról. Nekem összességében nagyon tetszett a könyv, bár az kétségtelen, hogy elég fura volt a felépítése, és emiatt én nem is ajánlanám mindenkinek, csak akinek van türelme a lassan csordogáló történetekhez…. Na jó, legyünk őszinték, a nagyon lassan csordogáló történetekhez. J

A könyv szerepel a százas poszteren is az alábbi képpel:

Érdekes kapcsolatokat találtam A hobbittal és a Trónok harcával. Amikor Eliot a malomhoz közeli városkát, St. Ogg’sot mutatja be, elsőként megemlít egy pogány, dán királyt, akit egy láthatatlan bosszúálló kardja döfött le harcosai közt. Majd pedig beszél magáról Szent Oggról, aki után a várost elnevezték, és akinek az apját Beorlnak hívták.

Erre a hétre több remek kérdést is megfogalmaztam már a szövegben is, ha van kedvetek, válaszoljátok meg mindet. J Amit viszont itt kiemelnék, az a következő:

Hiszel a sorsban?

„Irtó fejtörésbe kerül egy jó oskolát találni.”

„Elég bolond és gazember él a világon nem kell könyvben keresgélni őket.”

„Ilyenek a gyermekkor keservei, amikor a bánat – minden bánat – még egészen új és különös, amikor a reménynek még nincsenek szárnyai, hogy átröpítsen napokon és heteken, az a távolság pedig, amely egyik nyarat a másiktól elválasztja, egyszerűen mérhetetlen!”

„Hát van olyan trópusi pálmaliget, trópusi páfrány vagy buja szirmokkal pompázó idegen virág, amely annyira mélyen megremegtetné szívünk finom húrjait, mint szülőföldünk meghitt tájai?”

„Hogy az emberek milyen könnyelműen bánnak a saját belsejükkel! Még elgondolni is rettenetes!”

„Ha be akarsz bújni egy kerek lyukon, csinálj labdát magadból, másképp nem megy.”

„A világ nem tollból, tintából meg papirosból áll. Ha boldogulni akarsz a világban, fiatalember, tudnod kell, hogy ez a világ mából áll.”

„Akár a gondviselésre bízunk mindent, akár az eredményeket kutató filozófus álláspontjára helyezkedünk, mindig találunk lehetőséget arra, hogy nyugodt lelkiismerettel tehessük meg azt, amit pillanatnyilag a legkellemesebbnek tartunk.”

„…ha nem vállalnák kötelezettséget, mielőtt az igazi szerelem kopogtat, akkor a szerelem valóban annak a jele volna, hogy két ember egymáshoz tartozik.”