George Eliot regényei az 1001-es listán

A múlt heti bejegyzésben tettem egy olyan kijelentést a Middlemarchra vonatkozóan, hogy én nem ezt a könyvet ajánlanám George Eliottól. Viszont nem írtam le, hogy akkor mégis melyik lenne az én választottam. Ez pedig azért történt, mert nem tudtam kapásból választani, és ebből kifolyólag úgy gondoltam, ez a téma talán megérne egy egész bejegyzést.

Kezdjük mindjárt az elején (hol máshol? 😊). Eliotnak négy könyve szerepel az 1001-es listán: a Bede Ádám, A vízimalom, a Kései boldogság és a Middlemarch. Ezek a könyvek eredetileg is pont ilyen sorrendben jelentek meg. Az első három három egymást követő évben (1859-60-61), a Middlemarch pedig negyedikként egy hosszabb, tizenhárom éves kihagyás után (1874). És én is ebben a sorrendben olvastam őket.

Mivel nagyon megszerettem Eliot könyveit, gondoltam, felveszem a várólistámra a többi könyvét is, ám megdöbbenve láttam, hogy ebből a négy könyvből áll a magyarra fordított életműve. Nincs tehát tovább, legalábbis egyelőre, ebből a négyből, illetve háromból kell kiválasztanom, melyiket ajánlanám olvasásra.

Persze mind a négyet szeretném megemlíteni, és kezdeném is a Middlemarch-csal. Mint ahogy a múlt heti bejegyzésben le is írtam, abszolút úgy érzem, hogy ez a könyv Eliot munkásságának megkoronázása, ahol végre az áll a középpontban, ami őt a leginkább foglalkoztatta, a vidéki élet, és annak mindenféle mechanizmusai.

A másik három könyvben viszont a vidéki élet kérdése egy-egy konkrét emberi sorssal párosul, és ez a párosítás számomra valahogy szórakoztatóbb. Vagy talán ez a felállás jobban teret ad, hogy megkedveljünk egy szereplőt (többnyire a főszereplőt) és együttérezzünk vele, ezáltal maradandóbbá téve az olvasásélményt.

A Bede Ádám központi témája egy lány ballépése, aki ezzel egy hűséges férfi szerelmét áldozza fel. Egy nem szokványos „szerelmi” történet ez egy megdöbbentő fordulattal a végén.

A vízimalom egy családregény, mégis van egy főszereplője, méghozzá Maggie Tulliver, a család fekete báránya, a lány, aki egyáltalán nem illeszkedik bele a lányok viselkedéséről alkotott korabeli elképzelésekbe.

A Kései boldogság pedig egyrészt a gyereknevelés napos oldalával foglalkozik, másrészt rávilágít arra, hogy a szerető család nem minden esetben a vérszerinti rokonságot jelenti.

Mindhárom könyvnek elég formabontó a témája és szívszaggató a története. Őszintén mondom, nem tudnám eldönteni, melyik volt a három közül a legjobb. Mégis, ha másnak kellene ajánlanom egyet, a Kései boldogságot választanám, éspedig három okból:

A) ennek a könyvnek a legkülönlegesebb és a legformabontóbb a története,

B) ennek a könyvnek a legvidámabb a befejezése (csak örömkönnyekre lehet számítani!),

C) és ez a legrövidebb. Talán nem kellene, hogy ez utóbbi szempont legyen, én mégis úgy érzem, hogy fontos szempont, mert Eliot könyvei meglehetősen lassú folyásúak, és aki a XXI. századi pörgéshez van szokva, aztán talán ez a könyv ijesztené el a legkevésbé.

Ez tehát nem egy rangsorolás akar lenni. Nem a Kései boldogság a legjobb regénye Eliotnak. Nem tudnék rangsorolni, nekem mindhárom könyv az első helyen szerepelne. Egyedül a Middlemarch csúszna le a dobogó második fokára. De ha valaki most szeretne elkezdeni ismerkedni Eliot műveivel, annak én a Kései boldogságot ajánlanám.

Van olyan író, akinek már a teljes életművét/az összes magyarul megjelent könyvét elolvastad?

Adventkor lassuljunk le... vidéken

Elérkezett az advent, ami szerintem az év egyik legszebb időszaka. És bár nekem sajnos idén sincs időm igazán lelassulni, tekintve, hogy ismét új munkahelyen kezdtem dolgozni… J (ezennel most már komolyan hivatásos álláshalmozó lettem J), de azért javasolni még javasolhatom ezt másoknak. J Szóval szerintem lassuljatok le. Gondoljátok végig, mi történt veletek 2021-ben, vonjátok le a tanulságokat, és ezek alapján tervezzétek 2022-t (már amennyire lehet ezekben a változékony időkben tervezni…). És persze olvassatok, mert az például remekül lelassít.

Emlékeim szerint többször is említettem már, hogy faluról származom. Gyerekként sosem értékeltem a falusi életformát. Bezzeg most sokszor visszasírom! Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarom én itt idealizálni a falusi életet. Mert mind minden másnak, annak is megvannak a hátrányai. És az előnyei is. Az, hogy nem érhetsz el mindent azonnal, türelemre tanít, meg arra, hogy partnerként kezeld a természetet.

Ha pedig valaki velem együtt szívesen térne vissza, vagy ismerkedne meg ezzel az életformával, annak a következő könyveket tudom ajánlani:

A Zöld Henrik főhőse ugyan városban él, de hosszabb időszakokat tölt vidéki rokonainál, ahol egyértelműen kiderül számára, hogy falun élni nem is unalmas, hiszen itt ismerkedik meg az első szerelmével.

George Eliotnak eddig két könyvét olvastam, és mindkettő tökéletesen passzol is ide. A vízimalomban ugyan inkább a szereplők jellemén van a hangsúly, a Bede Ádám viszont tökéletes választás lehet. Van ott szó többek közt földművelésről, állattartásról, sajtkészítésről, és még egy ünnepségre is bekukkanthatunk.

Elisabeth Gaskell Cranfordja pedig egyenesen a vidéki élet esszenciája. Itt a cselekmény teljességgel elhanyagolható, a hangsúly azon van, milyen körülmények között élnek a falusiak, és milyen „nagyon fontos” napi elfoglaltságaik vannak. J

Végezetül pedig, bár nem teljesen illik a sorba, de mindenképp meg kell említenem Thoreau Waldenjét. Itt az író két évi remeteségéről olvashatunk, amikor is magányosan élt egy kunyhóban a Walden tó partján. Ez tehát egy speciális eset, viszont a lelassulást keresőknek tökéletes olvasmány lehet, például részletesen megismerkedhetnek a tó és környékének élővilágával.

A fentebb említett könyvek cselekménye összességében ugyan nem túl szívderítő, de a vidéki élet bemutatásában mind jeleskednek. Szerintem tökéletesen hozzák azt a hangulatot, amire én például kellemesen bizsergető nosztalgiával gondolok mindig. Hogy az emberek szorosabb kapcsolatot tartottak fenn egymással és a természettel is. Nagyra értékelték a természetet, nem pedig csak egy helynek tekintették, ahol élnek. Egyszerűen rá voltak kényszerítve, hogy szimbiózisban éljenek az életterükkel, mégsem tűnt úgy, hogy ők ezt kényszernek érzik. És nem rohantak sehova. Mindennek megvolt a maga ideje. És nem vágytak mindig egyre többre, csak egy egyszerű, békés, nyugodt életre. Ha pedig mi magunk is erre törekszünk, boldogabbak lehetünk.

Mit jelent számodra az advent?

Volna, volna, volna 2. | George Eliot: A vízimalom

 

Három héttel ezelőtt (igen, minek van blogja annak, akinek nincs internete…) elég hosszan írtam A vízimalomról, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy még annyi minden lenne, ami nem fért bele abba a bejegyzésbe, hogy ismét úgy döntöttem, duplázok.

Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, és arra jutottam, hogy itt egy családregénnyel állunk szemben. Ami jó, mert egy családregénybe elég sok téma belefér, ahogy az itt is történt. Az előző bejegyzésben írtam a vidéki életről, Maggie és Tom kapcsolatáról, arról, hogy általában véve hogyan vélekedett a többi szereplő Maggie-ről, illetve a családi viszályokról. Ezek voltak a főbb irányvonalak. Ma pedig szeretnék megemlíteni néhány mellék-, de koránt sem mellékes szálat.

Bár egyértelműen Maggie a főszereplőnk, mások életébe is belekukkanthatunk, akik bizony így vagy úgy, kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják Maggie életének alakulását is. Nem csak Tom és Mr. Tulliver érzéseit ismerhetjük meg bizonyos témákkal kapcsolatban, hanem a tágabb családét is. Mr. Tullivernek ugyan csak egy testvére van, Mrs. Tullivernek viszont van jó néhány nővére, akik mind a közelben laknak, és bizony elég gyakran összegyűlnek családi kupaktanácsra.

Mrs. Tulliver és a nővérei lánykori nevükön a Dodsonok egy elég érdekes família. Na nem példa nélküliek még manapság sem, csak nagyon érdekes ezt a fajta működést kívülről látni. Egyrészt nagyon összetartóak, ami mindenképpen becsülendő. Ha bármelyik Dodsonnal bármi baj történik, rögtön megjelenik az egész kompánia, és igyekeznek megtenni minden tőlük telhetőt. Másrészt viszont megvannak a maguk szigorú elveik és szabályaik, és ha ebbe valaki nem illeszkedik bele, az, ha teljes elutasításra nem is, de sanda tekintetekre és rosszalló fejcsóválgatásra mindenképpen számíthat.

Rögtön a történet elején részt veszünk egy ilyen családi ünnepségen, azt hiszem, éppen húsvétkor Tulliveréknél gyűlik össze a Dodson család színe-java. És elég hamar kiderül, hogy A Dodson-nővérek teljes egyetértésben vannak arról, hogy a húgocskájuk bizony mellényúlt, amikor Tullivert választotta férjének. Folyton megjegyzést tesznek Mr. Tulliverre és a gyerekekre is, amiből kifolyólag én abszolút meg tudtam érteni Mr. Tulliver makacs döntését, hogy márpedig ő visszafizeti a tartozását az egyik szóban forgó nővérkének (méghozzá a legrosszabbnak, ha engem kérdeztek). Engem is végtelenül idegesítene, ha másról sem szólnának a családi összejövetelek, kizárólag arról, hogy elmondják nekem, mit miért csinálok rosszul.

Bár a rend kedvéért itt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy éppen a szóban forgó nővérke, Mrs. Glegg lesz az, aki egy érdekes pálforduláson megy át a történet végére, és Maggie egyik első számú szószólója és védelmezője lesz.

A következő téma, amelyet Eliot főleg a könyv első részében elég sűrűn felhoz, és amely bizony engem rendkívül érzékenyen érintett, az nem más, mint a gyerekkor sötétsége. És itt alapvetően nincsen szó komoly bántalmazásról vagy elnyomásról. De egy jónak mondható gyerekkornak is megvannak szerintem a sötét részei, mint minden életkornak. Vannak itt kötelező rokonlátogatások, amelyekről már előre lehet tudni, hogy nem sok jóval kecsegtetnek, az érzelmeink helytelenítése és el nem fogadása, és a problémáink elbagatellizálása, ami engem kifejezetten nagyon felhúz.

Aztán itt van még a sorsszerűség kérdésköre, ami elég fontos szerepet játszik ennek a történetnek az alakulásában. Több eseményt is lehetne itt említeni, de a legszembetűnőbb az a bizonyos csónakázás, ahol Maggie és Stephen a sorsnak, a körülményeknek, a csillagok állásának vagy ki tudja, minek köszönhetően kettesben maradnak. És persze tudom, hogy ez csak fikció, de szerintem mindenki életében történtek már ilyen dolgok, amit nem akartunk vagy nem reméltünk, és mégis megtörtént, mert egyszerűen úgy kellett lennie. Vagy írhatjuk ezeket az eseményeket a véletlen számlájára? Túlgondoljuk, amikor úgy érezzük, hogy valaminek meg kellett történnie, nem lehetett másképp?

A negyedik dolog pedig, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni, az az, hogy már többször is hangoztattam, mennyire kitűnik ezekből a könyvekből (is), hogy az emberiség problémái alapvetően nem változtak. Ebben a könyvben pedig egyértelműen le van írva, hogy a generációs problémák is léteztek mindig is. Amikor Tom munkát keresve az egyik nagybátyjához fordul segítségért, a nagybácsi elmondja neki, hogy rokonok lévén mindenképpen fog neki segíteni, de Tomnak be kell bizonyítania, hogy nem olyan léha és semmirekellő, mint az akkori fiatalság. És nem erről van szó mindig? Hogy az idősebb generáció lustának és semmirekellőnek tartja a fiatalokat, akik nem hajlandók erőfeszítéseket tenni, mégis mindent akarnak, és lehetőleg azonnal?

A végére pedig még egy kérdés. Ha már az előző bejegyzés a Volna, volna, volna címet kapta, és arról filozofálgattam benne, hogy néha mégis érdemes elgondolkodni azon, mi lett volna, ha adott esetben máshogy döntünk, engem nagyon érdekelne, hogy ha Tom nem ellenzi Maggie kapcsolatát Philippel legalább azután, hogy az apjuk meghalt, hogyan alakult volna a Stephennel való „tragédia”.

Ezek lettek volna még a kósza gondolataim A vízimalomról. Nekem összességében nagyon tetszett a könyv, bár az kétségtelen, hogy elég fura volt a felépítése, és emiatt én nem is ajánlanám mindenkinek, csak akinek van türelme a lassan csordogáló történetekhez…. Na jó, legyünk őszinték, a nagyon lassan csordogáló történetekhez. J

A könyv szerepel a százas poszteren is az alábbi képpel:

Érdekes kapcsolatokat találtam A hobbittal és a Trónok harcával. Amikor Eliot a malomhoz közeli városkát, St. Ogg’sot mutatja be, elsőként megemlít egy pogány, dán királyt, akit egy láthatatlan bosszúálló kardja döfött le harcosai közt. Majd pedig beszél magáról Szent Oggról, aki után a várost elnevezték, és akinek az apját Beorlnak hívták.

Erre a hétre több remek kérdést is megfogalmaztam már a szövegben is, ha van kedvetek, válaszoljátok meg mindet. J Amit viszont itt kiemelnék, az a következő:

Hiszel a sorsban?

„Irtó fejtörésbe kerül egy jó oskolát találni.”

„Elég bolond és gazember él a világon nem kell könyvben keresgélni őket.”

„Ilyenek a gyermekkor keservei, amikor a bánat – minden bánat – még egészen új és különös, amikor a reménynek még nincsenek szárnyai, hogy átröpítsen napokon és heteken, az a távolság pedig, amely egyik nyarat a másiktól elválasztja, egyszerűen mérhetetlen!”

„Hát van olyan trópusi pálmaliget, trópusi páfrány vagy buja szirmokkal pompázó idegen virág, amely annyira mélyen megremegtetné szívünk finom húrjait, mint szülőföldünk meghitt tájai?”

„Hogy az emberek milyen könnyelműen bánnak a saját belsejükkel! Még elgondolni is rettenetes!”

„Ha be akarsz bújni egy kerek lyukon, csinálj labdát magadból, másképp nem megy.”

„A világ nem tollból, tintából meg papirosból áll. Ha boldogulni akarsz a világban, fiatalember, tudnod kell, hogy ez a világ mából áll.”

„Akár a gondviselésre bízunk mindent, akár az eredményeket kutató filozófus álláspontjára helyezkedünk, mindig találunk lehetőséget arra, hogy nyugodt lelkiismerettel tehessük meg azt, amit pillanatnyilag a legkellemesebbnek tartunk.”

„…ha nem vállalnák kötelezettséget, mielőtt az igazi szerelem kopogtat, akkor a szerelem valóban annak a jele volna, hogy két ember egymáshoz tartozik.”

Volna, volna, volna | George Eliot: A vízimalom

 

Legutolsó kiadás:1966, Európa

George Eliotnak újabb remekművén és egyben hatalmas monstrumán vagyok túl. A vízimalom megtalálható a MEK-ben (ide kattintva te is ingyen és legálisan hozzájuthatsz), én is onnan szereztem be, az olvasógépemen majd 2000 oldalt tett ki.

Vegyes érzésekkel vágtam bele. Egyrészt még élénken él az emlékeimben a Bede Ádám, amit nagyon szerettem. Másrészt viszont bár egy oldal az olvasón egyáltalán nem tesz ki egy fizikai oldalt, tehát a 2000 oldal egy fizikai példányban nyilván nem jelentene annyit, de azért mégis csak 2000 oldalról van szó. És nekem nem igazán a szívem csücskei az ennyire hosszú könyvek.

Mielőtt rátérnénk az egészen rövid, tartalmi összefoglalóra, elöljáróban el kell mondanom, hogy a mai bejegyzés témáját tekintve egy hullámvasút volt ez az olvasás. A könyv első kétharmadában szilárd meggyőződésem volt, hogy mit fogok kiemelni, aztán az utolsó egyharmadban történtek dolgok, amelyek más irányba vittek el, és végül az utolsó oldalakon(!) szintén történt valami, ami gyakorlatilag felülírt minden korábbi gondolatot.

Mint ahogy fentebb említettem, eleve kettős érzésekkel vágtam bele ebbe a történetbe, és ez a kettős érzés elég sokáig fenn is maradt. Sőt, voltak pillanatok, amikor inkább a negatívumok kerekedtek felül. Illetve egy konkrét negatívum, éspedig az, hogy a könyv kétharmad részében nagyon lassan történtek a dolgok.

A könyv elején megismerkedünk a Tulliver házaspárral, a címben szereplő vízimalom lakóival, akik két gyereket, egy kisfiút és egy kislányt nevelnek. Tom és Maggie mind kinézetükben, mind természetükben szöges ellentétei egymásnak. Tom józan gondolkodású és megfontolt, míg Maggie csélcsap, szeles, impulzív. Ezzel a felosztással manapság már nem lenne probléma, de sajnos abban a korban, amikor ez a történet játszódik, a lányok még egyáltalán nem tehették azt, amit szerettek volna. Ezért Maggie-re sajnos eléggé rájárt a rúd, az apját leszámítva mindenkitől, még a saját testvérétől is (aki pedig nem volt sokkal idősebb nála) csak azt hallotta egész gyerekkorában, hogy semmirekellő, engedetlen, és bajt fog hozni a családra.

A testvérek kapcsolata mellett megtudjuk, hogy Mr. Tulliver előszeretettel pereskedett a szomszédokkal, de ezen perek nagy részét elveszítette. Ezeket a veszteségeket viszont mindig egy ügyvéd, bizonyos Wakem számlájára írta. Így a Wakemeket a Tulliverek ősi ellenségének tartotta.

A gyerekek és felnőttek világa és problémái pedig ott kapcsolódnak össze, amikor Mr. Tulliver új tanítóhoz küldi Tomot, és kiderül, hogy Mr. Wakem is éppen ehhez a tanítóhoz küldi testi fogyatékos fiát, Philipet. A dráma azért persze bonyolultabb lesz annál, mint hogy Tom jól elagyabugyálja Philipet, ennek a regénynek ugyanis nem Tom a főszereplője, hanem a húga, Maggie. És itt egyelőre nem is kívánok további részleteket elárulni a történetből.

A családi tusakodások egyre mélyebbre mennek Mr. Tulliver hanyagságának és a gyerekek felcseperedésének köszönhetően. Az ember élvezettel figyeli a hülyeséget, mert azt hiszi, hogy tudja, mire megy ki a játék. Én legalábbis azt hittem, ezért számomra a regény kétharmadában a fő hangsúly azon volt, hogyan teremti meg Eliot a vidéki életnek azt a csodálatos atmoszféráját, amire én is emlékszem a gyerekkoromból. Minden rossz történés és idegesítő karakter ellenére hihetetlenül élveztem a tájleírásokat, a kiragadott apróságokat, az elejtett megjegyzéseket. Alig haladtam, mert ki akartam élvezni minden egyes momentumát ennek a rég eltűnt lassúságnak, ennek a megnyugtató egyhangúságnak, ami mégsem lehet egyhangúság, amikor az ember élete ennyire összefonódik a természettel. És erre akartam helyezni először a hangsúlyt, ahelyett, hogy röviden összefoglalnám, hogy ebben a történetben Maggie-n kívül nincs egy igazán szerethető karakter sem. Különösen fájt, hogy mennyire utáltam Tomot és az anyjukat azért, ahogy időnként viselkedtek Maggie-vel szemben. Maggie nem volt hibátlan, szó sincs erről, de nem éreztem egyensúlyban a „bűneit” a Tomtól és olykor az anyjától is kapott büntetésekkel.

De az utolsó harmadban váratlan fordulatot vett a könyv. Megjelent egy új szereplő, aki igencsak megkavarta a dolgokat, és bizony szégyenbe taszította Maggie-t. Ami vérlázító, hogy egy olyan dologgal, ami manapság mindennapos. Ugyan ki szólna meg ma egy nőt azért, mert az egyik városból eltűnt egy férfival, és egy másikban felbukkant? Ráadásul az eltűnés és a felbukkanás közt az ég világon semmi nem történt! Míg a Bede Ádámban megtörténik a végzetes hiba, itt semmi sem történik, mégis Maggie-re aggatják a skarlát betűt. És nem elég, hogy egy városnyi idegen megbélyegzi, még a saját testvére is eltaszítja magától.

Ennél a pontnál már viszont arról akartam írni egyrészt, hogy milyen sokat változott azóta a világ, mert manapság a semmi már tényleg semminek számít. És senki nem lát bele semmit abba, ha egy nő és egy férfi, akiknek semmilyen hivatalos kapcsolatuk nincsen, elmennek csónakázni. Másrészt pedig szapulni akartam Tomot kőszívűsége miatt.

Nem csak nem kedveltem meg őt, hanem szívből utáltam az első mondattól kezdve, mert annyira kegyetlen volt a testvérével. Mert sosem volt elég neki, ha jogos büntetést mért a húgára, hanem tényleg úgy tűnt sokszor, hogy élvezi, ha kegyetlen lehet vele. Nem szeretem azokat az embereket, akik úgy fitogtatják az erejüket és hatalmukat, hogy a tőlük gyengébbeket bántják, megalázzák.

De végül az utolsó oldalakon az író csavart még egyet a történeten, amivel egyrészt tükröt tart a világ Tomjai elé. (Csak kár, hogy ezek a Tomok nem hajlandók sokszor belenézni ebbe a tükörbe.) Másrészt pedig összetöri minden jólelkű olvasó szívét. Olyan szívből jövően zokogtam ennek a könyvnek a végén, mint már régen.

Aztán mikor megnyugodtam, határozottan azt éreztem, hogy arról kellene írnom, hogy bizony van értelme a feltételes módú mondatoknak. Van értelme elgondolkodni azon, hogy mi volna, ha. Mégpedig egy vonatkozásban, a halál és az elmúlás vonatkozásában. Sokkal többet kellene gondolnunk a halálra, mert a végesség súlyát érezve talán értelmesebb dolgokkal töltenénk meg az életünket.

Milyen a kapcsolatod a testvéreddel? / Hogyan viszonyulsz a tényhez, hogy nincs testvéred?