Válogatott társaság, avagy kedvenc papjaim

Utoljára frissítve: 2025.02.12.

Bármilyen jellegű könyveket is olvas az ember élete során, bizonyos mennyiség után felfedez ismétlődő karaktereket. Ezek lehetnek akár olyan alap karakterek is, mint a főszereplő, az antihős, a főszereplő legjobb barátja/barátnője. De lehetnek ennél elvetemültebb kategóriákba esők is. Ilyenből gyűjtöttem én most össze egy (kis) csokorral.

Le kell szögeznem rögtön az elején, nem célom senkit sem megbotránkoztatni ezzel a bejegyzéssel. Tény, hogy mindenkinek más az ízlése, mást szeret, más tetszik neki, más szórakoztatja. Nem hiszem, hogy itt különösebben keresni kellene a miérteket. Persze én magamban azért elmélázom, hogy miért bosszantanak és szórakoztatnak egyszerre azok az egyházi személyek, akik messze letértek a saját maguk által kijelölt ösvényről.

Ezeket a karaktereket én természetszerűen a negatív karakterek közé sorolom. De ki mondta, hogy egy negatív karaktert nem lehet szeretni? Sok esetben bizony éppen ők teszik igazán érdekessé az adott könyvet. Így hát jöjjön most az én válogatott, titkos társaságom:

Elsőként következzen a bejegyzés apropóját adó pap, akinek, úgy emlékszem, nem tudjuk meg a nevét, Paulo Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből. A könyv témája már eleve hátborzongató, egy falu közösségének ki kell választania egy lakót, és meg kell ölnie annak érdekében, hogy a falu „megmeneküljön”. Alapesetben milyen szerepe kellene, hogy legyen egy papnak ilyen szituációban? Nem neki kellene jó útra térítenie az eltévedt báránykáit, akik komolyan fontolóra veszik ezt a gyilkosságot? Ehelyett mit tesz azonban a szóban forgó szereplő? Kihasználja a helyzetet, hogy beteljesítse élete küldetését, és megmutassa, hogy ő egy szent, aki mindent megtesz a közösségéért, és ezáltal bebizonyítsa, hogy a földkerekség legjobb papja. Ezt pedig úgy éri el, hogy egyrészt úgy forgatja ki a Biblia szavait, ahogy épp szükség van rájuk a cél elérése érdekében, azaz nemes áldozatnak állítja be a gyilkosságot. Másrészt pedig látszólag felajánlja saját magát áldozatnak, de úgy alakítja az eseményeket, hogy az emberek rájöjjenek, ő nem töltheti be ezt a szerepet.

A következő, klasszikusan ideillő alak Dimmesdale atya Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című könyvéből. Ő ugyebár a szerelem bűnébe esik, de azt kell mondjam, ez a kisebbik bűne. Gyáván, fülét-farkát behúzva nézi végig ugyanis, ahogy a „szerelmét” meghurcolják, nem igazán siet Hester segítségére a bajban.

Nem egy túl erős karakter, elvégre nem ő a könyv főszereplője, de egyértelműen a legizgalmasabb karakter volt Don Abbondio Alessandro Manzoni A jegyesek című könyvéből. Ő volt az a pap, aki nem akarta összeadni a történet elején a két főszereplőt, ugyanis az a gazdag úr, aki magának akarta megszerezni Luciát, megfenyegette. Don Abbondio, amíg csak szerepelt a történetben, folyton félretette a hivatása diktálta kötelességeket, és gyakorlatilag gyarló módon végig a saját bőrét mentette.

Nagy kedvencem Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jából Frolló atya, aki azért érdekesebb egy kicsit a többieknél, mert ő teljesen tisztában van vele, hogy pap létére rossz úton jár. Érdekes volt végigkövetni az ő saját, belső vívódásait.  Ennek ellenére nem tudott lemondani Esmeraldáról, és ez a tiltott vágya taszította végül romlásba.

Matthew Lewis egy egész könyvet szentelt egy vallásos ember eltévelyedésének, ez a könyv pedig nem más, mint A szerzetes, amelyben Ambrosió atya életébe nyerhetünk bepillantást. Kezdetben ő a vallásos élet mintapéldánya. Egészen addig, míg kapcsolatba nem kerül a való világgal. Akkor aztán igazán megtudja, mi is az a bűn. A sors iróniája, hogy az egyik jó cselekedetével is bűnt követ el, vagyis hozzájárul egy bűntett elkövetéséhez.

Felvételt nyert ebbe a titkos körömbe Amaro atya is, az Amaro atya bűne című regényből. Amaro annyiban hasonlít egy kicsit Victor Hugo Frollójára, hogy tudja, hogy amit tesz, az nem teljesen kóser. De mivel mások is hasonló dolgokat csinálnak, félreteszi az erkölcsi aggályait. Sajnos mivel akkoriban nem működött a felvilágosítás, még a fiúk esetében sem, ezért mikor teherbe ejt egy lányt, csak áll széttárt karral a világ előtt, hogy hát ő ezt nem érti, hogy történhetett. Aztán meg nagyon „férfiasan” oldja meg a problémát.

Ők lennének tehát válogatott kis csapatom tagjai eddig a pillanatig.

Végezetül mégis csak egy rövidke, zárójeles elmélkedés arról, hogy miért is kedvelem és nem kedvelem én őket. Talán mert a lelkem titkon vágyik arra, hogy legyen valami tisztán jó ebben a velejéig romlott világban. De persze nincs, ez a fentebbiekből is eléggé nyilvánvaló. Vagy éppen emiatt fel kéne dolgoznom már végre, hogy az emberek csak emberek, hivatástól függetlenül? Azt hiszem, míg ezt kiderítem, meg fogok még írni pár bejegyzést… J

Számotokra vannak olyan furcsa karakterek, akiket kifejezetten kedveltek? Ha igen, ne habozzatok megosztani akár kommentben, akár privát üzenetben, nagyon kíváncsi vagyok rá!

Életigazság-sűrítmény | Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony

Bevallom őszintén, mostanában határozottan a rövidebb könyveket keresem, ezért is esett a választásom Coelho regényére. Ez egy nagy ugrás az időben, hiszen egy XX. századi könyvről van szó. De hát előbb-utóbb úgyis sorra került volna. J

Nézzük meg először röviden a történetet. Egy idegen érkezik egy eldugott, kis falucskába, Viscosba, és ott jól felkavarja az állóvizet. Viscosnak kevés lakója van, a legtöbben, főleg a fiatalok már elvándoroltak, hiszen alig van munkalehetőség. Gyerekek már egyáltalán nincsenek is a faluban. Az egész település halálra van ítélve.

Halk megjegyzés: ez engem igencsak emlékeztet a saját szülőfalumra, és úgy gondolom, más magyarországi településekkel is lehetne párhuzamot vonni…

Az idegen Prym kisasszonyt felhasználva próba elé állítja a falu teljes lakosságát. Ha kiválasztanak maguk közül valakit, és megölik, akkor az idegen ad nekik tíz aranyrudat. Ugyanakkor magát Prym kisasszonyt is próbára teszi, neki egy aranyrudat ajánl fel arra az esetre, ha nem közvetítené az ajánlatát a falu számára.

A férfit korábban nagy tragédia sújtotta, elvesztette a feleségét és a gyerekeit, és most arra kíváncsi, hogy valóban gonosz hely-e a világ, vagy van még benne egy cseppnyi jóság, ezért eszelte ki ezt az őrültséget. Prym kisasszony sokáig habozik, hogy mit tegyen. Végül továbbítja az idegen üzenetét, és a falu ennek hírére teljesen felbolydul. Először haragszanak Chantalra (ez Prym kisasszony keresztneve), de aztán, miután a falu fő emberei kupaktanácsot ülnek, komolyan fontolóra veszik a gyilkosság lehetőségét. Sőt, egészen odáig eljutnak, hogy már majdnem meg is teszik a dolgot, kollektívan, hogy senki se mondhassa, ő nem is tudott róla. De végül jön Prym kisasszony, és felvilágosítja az embereket, hogy mekkora idióták.

Izgalmasnak találtam az alapötletet, és nagyon kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni belőle. Nekem megvolt a saját teóriám, és érdekelt, hogy mire fog kilyukadni Coelho. De persze a két dolognak végül köze sem lett egymáshoz. Nem sok könyvet olvastam eddig az írótól, habár az összes könyve megvan, mert annak idején anyukámat nagyon elkapta a Coelho-láz. De mi nem lettünk barátok. Nekem túlságosan a megmondóember szerepében tetszeleg. Minden mondatával valami nagy bölcsességet akar megfogalmazni, és közben a történetei olyannyira valószerűtlenek, amennyire csak lehet. Vagy legalábbis nagyon nem egyezik a kettőnk stílusa. És engem végtelenül bosszant az, amikor egy jó ötletből az író nem tud kihozni egy nekem tetsző dolgot.

Ez a történet is olyan volt, ami nagyon messze állt az én világlátásomtól. Mert én soha az életben nem hinném el, hogy egy egész falu egyöntetűen dönthet amellett, hogy megöljenek egy ártatlan embert. Ugyanakkor sajnos be kell látnom, hogy számtalan valós példa létezik arra, amikor egy csoport embernek egyetlen jó szónok teljesen el tudta venni az eszét.

A nemtetszésemet talán az is fokozta, hogy eleinte azt hittem, ennek a történetnek Prym kisasszony lesz a főszereplője. De én úgy gondolom, végül nem így lett. Mert ha ő lett volna a főszereplő, és igazán jó főszereplő lett volna, akkor nem láthattuk volna meg, mi történik végül a faluban. Továbbá hiteltelennek éreztem, hogy a végén a megmentő szerepében tűnik fel, mert előtte az egész történet folyamán nem szolgált rá erre. És még csak nem is ment át véleményem szerint olyan fejlődésen, ami magyarázatot adott volna erre a hirtelen váltásra.

Szóval a lényeg, hogy ez a történet nagyon nem az én ízlésemnek való volt. És ehhez jött még a sok, rettenetesen idegesítő „bölcselkedés”, ami egyáltalán nem javított a helyzeten. És itt még nincs vége a sornak. Volt itt ugyanis kérem szépen egy csipetnyi misztikum is, ami számomra szintén nem emelt a könyv értékén. Ugyanis a címben szereplő ördög valóban „megjelent”, sőt később angyalok is színre léptek, és még beszéltek is.

Rettenetesen lehangoló könyv volt, és nem csak azért, mert az emberi gonoszságról szólt. Hanem mert veszélyes gondolatokkal dobálózott, amikkel én egyáltalán nem értek egyet.

Meg kell viszont említenem, hogy volt azért számomra is értékelhető dolog a könyvben. Az egyik a viscosi pap karaktere, aki, hát… Tudjátok, mennyire bírom az eltévelyedett papokat, és hát ő abszolút beleillik a kis kedvenc eltévelyedett pap gyűjteményembe. Ő maga is részt vett ugyanis a gyilkossági kísérletben, sőt, mondhatni, az egyik fő szervező és irányító volt. És zseniálisan magyarázta meg a saját részvételét a dologban, ráadásul még csavarintott is egyet a helyzeten. De erről nem árulok el részleteket, legyen már valami meglepetés is.

A másik dolog pedig, hogy volt Viscosnak egy „ősatyja”, egy bizonyos Ahab, akit elég gyakran emlegettek. Különféle anekdotákat meséltek az ő működéséről, amelyek alapján az volt az érzésem, sokkal jobb lett volna, ha inkább az ő életéről születik ez a könyv. Az ő történetei közül a személyes kedvencem az lett, amikor arról beszélt, miért nem szabad olcsóbban venni a sót.

Összességében azt tudom mondani, hogy teljesen megértem, miért alakult ki annak idején az óriási Coelho-láz. De engem sem akkor, sem azóta nem kapott el. Általában véve nem szeretem, ha töményen rám zúdítanak dolgokat. Hát még ha ezek a dolgok olyasmik, amikkel nem is értek egyet. Coelho és én, azt hiszem, sosem leszünk jóban. De távol álljon tőlem, hogy bárkit is lebeszéljek a könyveiről.

„…két dolog létezik, ami megakadályozhatja az embert álmai megvalósításában: az egyik, ha eleve nem hisz bennük, a másik, ha egy váratlan sorsfordulat könnyebben elérhetővé teszi őket.”

„Az emberek változásra vágynak, de közben azt is akarják, hogy minden maradjon a régi.”

„Nem is tudják, mennyire fontosak. Meg sem fordul a fejükben, hogy akárhányszor valaki a szájához emeli a villát, bárhol a világon, csak azért teheti, mert ők és a hozzájuk hasonlók éjt nappallá téve dolgoznak, fáradt testük verejtékével szántják a földet, és hihetetlen türelemmel gondozzák az állatokat. Sokkal nagyobb szükség van rájuk, mint a nagyvárosok lakóira, és mégis úgy viselkednek – sőt, úgy is éreznek – mintha haszontalan, alsóbbrendű lények volnának.”

„De ami az igazi jóságot illeti: ilyen nem létezik, sem a gyáva emberek földjén, sem pedig a mennyországában annak a mindenható Istennek, aki összevissza szórja ránk a szenvedést, csak azért, hogy egész életünkben könyörögjünk hozzá, hogy szabadítson meg minket a gonosztól.”