Válogatott társaság, avagy kedvenc papjaim

Utoljára frissítve: 2025.02.12.

Bármilyen jellegű könyveket is olvas az ember élete során, bizonyos mennyiség után felfedez ismétlődő karaktereket. Ezek lehetnek akár olyan alap karakterek is, mint a főszereplő, az antihős, a főszereplő legjobb barátja/barátnője. De lehetnek ennél elvetemültebb kategóriákba esők is. Ilyenből gyűjtöttem én most össze egy (kis) csokorral.

Le kell szögeznem rögtön az elején, nem célom senkit sem megbotránkoztatni ezzel a bejegyzéssel. Tény, hogy mindenkinek más az ízlése, mást szeret, más tetszik neki, más szórakoztatja. Nem hiszem, hogy itt különösebben keresni kellene a miérteket. Persze én magamban azért elmélázom, hogy miért bosszantanak és szórakoztatnak egyszerre azok az egyházi személyek, akik messze letértek a saját maguk által kijelölt ösvényről.

Ezeket a karaktereket én természetszerűen a negatív karakterek közé sorolom. De ki mondta, hogy egy negatív karaktert nem lehet szeretni? Sok esetben bizony éppen ők teszik igazán érdekessé az adott könyvet. Így hát jöjjön most az én válogatott, titkos társaságom:

Elsőként következzen a bejegyzés apropóját adó pap, akinek, úgy emlékszem, nem tudjuk meg a nevét, Paulo Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből. A könyv témája már eleve hátborzongató, egy falu közösségének ki kell választania egy lakót, és meg kell ölnie annak érdekében, hogy a falu „megmeneküljön”. Alapesetben milyen szerepe kellene, hogy legyen egy papnak ilyen szituációban? Nem neki kellene jó útra térítenie az eltévedt báránykáit, akik komolyan fontolóra veszik ezt a gyilkosságot? Ehelyett mit tesz azonban a szóban forgó szereplő? Kihasználja a helyzetet, hogy beteljesítse élete küldetését, és megmutassa, hogy ő egy szent, aki mindent megtesz a közösségéért, és ezáltal bebizonyítsa, hogy a földkerekség legjobb papja. Ezt pedig úgy éri el, hogy egyrészt úgy forgatja ki a Biblia szavait, ahogy épp szükség van rájuk a cél elérése érdekében, azaz nemes áldozatnak állítja be a gyilkosságot. Másrészt pedig látszólag felajánlja saját magát áldozatnak, de úgy alakítja az eseményeket, hogy az emberek rájöjjenek, ő nem töltheti be ezt a szerepet.

A következő, klasszikusan ideillő alak Dimmesdale atya Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című könyvéből. Ő ugyebár a szerelem bűnébe esik, de azt kell mondjam, ez a kisebbik bűne. Gyáván, fülét-farkát behúzva nézi végig ugyanis, ahogy a „szerelmét” meghurcolják, nem igazán siet Hester segítségére a bajban.

Nem egy túl erős karakter, elvégre nem ő a könyv főszereplője, de egyértelműen a legizgalmasabb karakter volt Don Abbondio Alessandro Manzoni A jegyesek című könyvéből. Ő volt az a pap, aki nem akarta összeadni a történet elején a két főszereplőt, ugyanis az a gazdag úr, aki magának akarta megszerezni Luciát, megfenyegette. Don Abbondio, amíg csak szerepelt a történetben, folyton félretette a hivatása diktálta kötelességeket, és gyakorlatilag gyarló módon végig a saját bőrét mentette.

Nagy kedvencem Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jából Frolló atya, aki azért érdekesebb egy kicsit a többieknél, mert ő teljesen tisztában van vele, hogy pap létére rossz úton jár. Érdekes volt végigkövetni az ő saját, belső vívódásait.  Ennek ellenére nem tudott lemondani Esmeraldáról, és ez a tiltott vágya taszította végül romlásba.

Matthew Lewis egy egész könyvet szentelt egy vallásos ember eltévelyedésének, ez a könyv pedig nem más, mint A szerzetes, amelyben Ambrosió atya életébe nyerhetünk bepillantást. Kezdetben ő a vallásos élet mintapéldánya. Egészen addig, míg kapcsolatba nem kerül a való világgal. Akkor aztán igazán megtudja, mi is az a bűn. A sors iróniája, hogy az egyik jó cselekedetével is bűnt követ el, vagyis hozzájárul egy bűntett elkövetéséhez.

Felvételt nyert ebbe a titkos körömbe Amaro atya is, az Amaro atya bűne című regényből. Amaro annyiban hasonlít egy kicsit Victor Hugo Frollójára, hogy tudja, hogy amit tesz, az nem teljesen kóser. De mivel mások is hasonló dolgokat csinálnak, félreteszi az erkölcsi aggályait. Sajnos mivel akkoriban nem működött a felvilágosítás, még a fiúk esetében sem, ezért mikor teherbe ejt egy lányt, csak áll széttárt karral a világ előtt, hogy hát ő ezt nem érti, hogy történhetett. Aztán meg nagyon „férfiasan” oldja meg a problémát.

Ők lennének tehát válogatott kis csapatom tagjai eddig a pillanatig.

Végezetül mégis csak egy rövidke, zárójeles elmélkedés arról, hogy miért is kedvelem és nem kedvelem én őket. Talán mert a lelkem titkon vágyik arra, hogy legyen valami tisztán jó ebben a velejéig romlott világban. De persze nincs, ez a fentebbiekből is eléggé nyilvánvaló. Vagy éppen emiatt fel kéne dolgoznom már végre, hogy az emberek csak emberek, hivatástól függetlenül? Azt hiszem, míg ezt kiderítem, meg fogok még írni pár bejegyzést… J

Számotokra vannak olyan furcsa karakterek, akiket kifejezetten kedveltek? Ha igen, ne habozzatok megosztani akár kommentben, akár privát üzenetben, nagyon kíváncsi vagyok rá!

Emlékül | Notre-Dame

A héten a NOHUN sorozat következő része lenne esedékes, de egy sajnálatos eset miatt ez most csúszik egy héttel. Ma egy különkiadást készítettem nektek. Bizonyára mind értesültetek a hétfői tragikus eseményről, a tűzesetről a Notre Dame-ban. Ez az eset engem végtelenül elkeserített. És mivel a templom az egyik listás könyv főszereplője, melyet ráadásul már olvastam is, így úgy döntöttem, írok egy megemlékezést.

Én magam egy véletlen folytán szereztem tudomást a tűzről, a Facebookon az egyik ismerősöm osztott meg egy HVG-s cikket. Viszonylag későn, olyan fél kilenc, kilenc körül láttam, de rögtön felhívtam a szüleimet. Mondták, hogy az egyik csatornán megszakították az adást, és épp erről beszélnek. Felhangosították nekem a tévét, és kihangosították a telefont, így hallgattuk együtt a híreket. Közben videókat keresgéltem a neten. Nem kellett volna. Szörnyű látvány volt, ahogy a hatalmas lángok elpusztítanak egy szeletet a történelemből.

Körülbelül egy órát beszéltünk telefonon, vagyis hallgattuk együtt a híradót, aztán a párom telefonján néztem a BBC élő közvetítését még jó fél órán keresztül. Aztán le kellett feküdnöm aludni, mert másnap reggel mentem dolgozni. De természetesen ébredés után az volt az első, hogy megnéztem, mi történt még az éjszaka. Hála Istennek nem tűnt el teljesen a Föld színéről ez a gyönyörű épület. De már soha senki nem fogja többé úgy látni, ahogy évszázadokon át sok-sok ezer ember látta.

Akik olvasnak, azoknak már bizonyára feltűnt, mennyire szeretem a történelmet. És most azt is megsúgom, hogy mindkét szakdolgozatomat templomokról írtam, az egyiket ráadásul kifejezetten gótikus templomokról. Szóval függetlenül attól, hogy hogyan ütött ki a tűz, számomra nagyon fájdalmas volt nézni, ahogy ledől a torony, beszakad a tető, és visszavonhatatlanul megsemmisül valami régi csoda.

És a könyv, amelynek ez a becses épület a főszereplője, Victor Hugo-tól A párizsi Notre-Dame. A könyvről a bejegyzésemet itt olvashatjátok. Hugo egy teljes fejezetet szentelt a templom részletes bemutatásának. És bár nem írtam ki róla túl sok idézetet, de emlékszem, hogy nagyon szépek voltak. Mindenképp érdemes elolvasni, legalább azt az egy fejezetet.

A moly.hu-ról viszont kigyűjtöttem két idevágó idézetet, íme:

„A székesegyház jelentette számára az egész társadalmat, sőt, többet annál: az egész világegyetemet, az egész természetet. Álmodni sem álmodott más lugasról, mint e mindig virágjukban álló, festett ablakokról, más árnyékról, mint arról, amelyet a szász oszlopfőkön tenyésző, madárlakta, dús kőlombozat vetett, más hegycsúcsokról, mint a templom hatalmas tornyairól, más óceánról, mint a tornyok lábánál zajgó Párizsról.”

„… az idő talán többet adott a templomnak, mint amennyit elvett tőle, bevonván a homlokzatot, a századoknak azzal a komor színével, amely a műemlékek öregkorát szépségük korává avatja.”

Én olyan szerencsés voltam, hogy háromszor is eljutottam Párizsba, 2007-ben, 2008-ban és 2015-ben. És mindháromszor voltam a Notre-Dame-ban. Első alkalommal voltunk fent a harangtoronyban is, meg fotózkodtunk a vízköpőkkel. Kívülről-belülről gyönyörű épület. A bejegyzés nyitóképe is saját fotó, illetve készítettem zárásképp egy montázst, szintén a saját képeimből.

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.07.16./

Ezt a könyvet vártam is meg nem is. Vártam, mert a mesét anno nagyon szerettem, és kíváncsi voltam a hasonlóságokra és az eltérésekre. És nem vártam, mert elég vaskos volt, és mert egyszer már találkoztam Hugoval, és… Nem is tudom. Imádtam A nyomorultakat, de abban is kikészített pl. a waterloo-i csata helyszínének fűszálankénti ábrázolása. Szóval kicsit tartottam tőle.

A sztori főbb pontjait a Disney változatból lehet ismerni., úgyhogy ezzel nem is húznám túlságosan az időt. (Aki nem látta a mesét, annak nem tudom, milyen gyerekkora lehetett…) Adva van a szép, de számkivetett főhősnő, aki beleszeret egy rangban felette állóba. Viszont belé is belészeret egy rangban felette álló, aki megteheti azt, hogy ha az övé nem lesz a lány, akkor senkié sem. Koholt vádak alapján a lányt halálra ítélik. A halálbüntetéstől pedig a jó öreg Quasi barátunk menti meg, aki szintén fülig bele van habarodva a lányba, de tudja, hogy a szerelmi sokszögből neki van a legkisebb esélye.

Igen, ezek a főbb szálak, amik a könyvben – ahogy az már lenni szokott – jócskán kiegészülnek. Illetve néhány fontos pontban azért módosulnak is. Sajnos itt le kell lőnöm néhány poént. Hugo ugyebár menthetetlenül romantikus, erre utalnak a túlburjánzó leírásai, amiket a történet határozottan nem követel meg, valamint a „csodás” elemek – jelen esetben a tizenöt éve vezeklő anya és elveszett leányának egymásra találása. Ugyanakkor néha megdöbbentően realisztikus karaktereket tud létrehozni. Pontosan ugyanez történt A nyomorultakban is, és most is. Míg Esmeralda a tisztán fehér karakter, Quasimodo pedig a „romantikus”, a nem létező karakter, a mesével ellentétben itt a tiszta fekete karakter egyértelműen Phoebus. A katona egyáltalán nem szereti viszont Esmeraldát, csak ki akarja használni, csak egy éjszakára kell neki. És ez alól a tény alól még az sem „menti fel” (persze semmi, de a különböző rangú emberek be nem teljesült szerelme felett valahogy még mindig könnyen szemet tudunk hunyni), hogy a cigánylány felett áll rangban, mert valljuk be, a viselkedéséből és a beszédéből abszolút arra lehet következtetni, hogy ő is ugyanolyan csóró származék, mint a lány. És mivel még tisztességtelen, aljas, gonosz, undorító féreg is, így jóval a lány alá sorolja be saját magát, legalábbis emberségben.

Phoebus alantassága azonban nagyon is kapóra jött, és minden pillanatban áldottam Hugo nevét, mert azzal, hogy a katonára osztotta a főgonosz szerepét, teljesen más megvilágításba került egy negyedik főszereplő, Claude Frollo. A különc főesperest a mesében annyira ijesztőnek ábrázolták, hogy mai napig feláll a hátamon a szőr, ha csak rá gondolok. A könyvben viszont összetett és érdekes karakter, és – csing-csing – elnyerte a legjobb szereplő díját. Mert nem csak simán egy gusztustalan alak volt, hanem valaki, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy meghasonlott, hogy rossz útra tért, és próbált küzdeni saját maga ellen, de gyenge volt, és elbukott.

Amit Hugonál mindig is kedveltem, ahogy megosztja az olvasóval, milyen apropóból született az éppen aktuális könyve. Megvan ez A nyomorultaknál is, és itt is. Szerintem minden írással és olvasással foglalkozó embernek érdekes lehet azt felfedezni, milyen apróságokból milyen monumentális dolgok tudnak keveredni. Én személy szerint pedig arra is kíváncsi lennék, Hugo vajon tényleg látott-e bármilyen szót a Notre-Dame tornyának falán, ahogy azt leírja. (Simán el bírom képzelni, hogy igen.)

Amit viszont ki nem állhatok Hugonál, azok a már említett leírásai. Mert időnként túlzásba viszi. És nem kicsit, hanem nagyon! És itt már rögtön az elején utalást kapunk arra, hogy lesz leírás bőven, hiszen a könyv eleji jegyzetben éppen arról van szó, hogy azért volt fontos az újrakiadás, mert az első kiadásokból hiányzott három nagyon fontos fejezet. És ez a három fejezet éppen a Notre-Dame részletes bemutatásával, illetve Párizs leírásával foglalkozik. A Notre-Dame-ról, és magáról az építészetről szóló résszel nem is lett volna semmi bajom. Sőt, az építészet és a könyvnyomtatás kapcsolataira vonatkozó fejtegetéssel abszolút egyetértek. Nagyon világosan látta ezt meg Hugo, és úgy megfogalmazta, ahogy én sosem tudtam, de miközben olvastam, azt éreztem, hogy ez eddig bennem ott lappangott megfogalmazatlanul. Zseniálisnak találtam, hogy az építészetre, mint kifejező művészetre tekintett, amely a könyvnyomtatás – mint sokkal emészthetőbb közvetítő közeg - terjedésével gyakorlatilag elvesztette presztízsét.

Na de Párizs részletes bemutatásánál közel jártam ahhoz, hogy könyörögni kezdjek a hóhérnak, hogy inkább engem akasszon fel Esmeralda helyett. Túl sok. Én azt hiszem, még egy franciának is túl sok. Mert nem ismerjük úgy Párizst, mint a tenyerünket. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni a helyeket, hogy pontosan hogy volt, és mi hogyan kapcsolódott, és melyik utca merre kanyargott, és… Én legalábbis körülbelül a harmadik mondat után elvesztettem a fonalat. Ez nem hiányzott. De szerencsére itt még a zanzásított verziót kaptuk A nyomorultakhoz képest, úgyhogy nem is panaszkodom tovább.

Na jó, még egy fél mondat erejéig. Amivel még nem voltam kibékülve, az az, hogy bár a történet 1482-ben játszódik, mégis egy csomó utalás történik későbbi dolgokra, helyekre, személyekre, eseményekre.

Apróságaim:

·         Utalás történik egy másik listás könyvre, a Gargantua és Pantagruelre.

·         Utalás történik két helyen is Magyarországra. Elsőként Esmeralda származására utalva, már hogy tudniillik Magyarországról került Franciaországba a vándorcigányokkal. Másodjára pedig a mi igazságos Mátyásunk kerül szóba, aki meghívott a bécsi egyetemre egy francia matematikust.

„ – Tudja, mi a barátság? – kérdezte.

-          Tudom – mondta a cigánylány. – Ha úgy vannak ketten, mint fivér és nővér; két lélek összesimul, de nem vegyül; két ujj a kézen.”

„… az idő talán többet adott a templomnak, mint amennyit elvett tőle, bevonván a homlokzatot, a századoknak azzal a komor színével, amely a műemlékek öregkorát szépségük korává avatja.”

„Nyomtatás formájában az eszme maradandóbb, mint valaha; illékony, megfoghatatlan, elpusztíthatatlan. Elvegyül a levegőben. Épületkorában hegységgé magasodott s erővel hatalmába kerített egy évszázadot vagy egy területet. Most madárrajjá válik, szétrebben a szélrózsa minden irányában, és egyszerre mindenütt ellepi a levegőt és a teret.”

„Ami nagy, lerombolható, de kiirtható-e a mindenütt jelenlévő?”

„A gyászruha megkophat és kifakulhat: a szív megmarad feketének.”

„A szertelen fájdalom, akárcsak a szertelen öröm, mivel heves, nem hosszú életű. Az emberi szív nem bírja sokáig a végleteket.”

„Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell. Az a megfoghatatlan ebben a szenvedélyben, hogy minél elvakultabb, annál szívósabb. Akkor a legszilárdabb, ha nincs benne értelem.”

„Nagy, fekete, súlyos, elrongyolt, hasadozott felhők csüngtek alá, selyem ágykárpitok gyanánt, az éjszaka csillaghímes boltozatáról. Az égbolt pókhálóinak mondta volna őket az ember.”

„Olyan az emberszív…, hogy csak egy bizonyos mennyiségű keserűség fér meg benne. Ha a szivacs teleszívta magát, elzúghat fölötte az egész óceán, egy csöpp nem sok, annyit se vesz magába többet.”

„Köztudomású, hogy a nagy vagyonok nem az irodalomból származnak, és hogy akik a legtöbb jó könyvet olvassák, nem mindig tudnak télen fűtőzni.”

„Mert ha egyébként nem hiszünk is semmiben, vannak az életünkben percek, amikor a legközelebb eső templom istenét imádjuk.”