Válogatott társaság, avagy kedvenc papjaim

Utoljára frissítve: 2025.02.12.

Bármilyen jellegű könyveket is olvas az ember élete során, bizonyos mennyiség után felfedez ismétlődő karaktereket. Ezek lehetnek akár olyan alap karakterek is, mint a főszereplő, az antihős, a főszereplő legjobb barátja/barátnője. De lehetnek ennél elvetemültebb kategóriákba esők is. Ilyenből gyűjtöttem én most össze egy (kis) csokorral.

Le kell szögeznem rögtön az elején, nem célom senkit sem megbotránkoztatni ezzel a bejegyzéssel. Tény, hogy mindenkinek más az ízlése, mást szeret, más tetszik neki, más szórakoztatja. Nem hiszem, hogy itt különösebben keresni kellene a miérteket. Persze én magamban azért elmélázom, hogy miért bosszantanak és szórakoztatnak egyszerre azok az egyházi személyek, akik messze letértek a saját maguk által kijelölt ösvényről.

Ezeket a karaktereket én természetszerűen a negatív karakterek közé sorolom. De ki mondta, hogy egy negatív karaktert nem lehet szeretni? Sok esetben bizony éppen ők teszik igazán érdekessé az adott könyvet. Így hát jöjjön most az én válogatott, titkos társaságom:

Elsőként következzen a bejegyzés apropóját adó pap, akinek, úgy emlékszem, nem tudjuk meg a nevét, Paulo Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből. A könyv témája már eleve hátborzongató, egy falu közösségének ki kell választania egy lakót, és meg kell ölnie annak érdekében, hogy a falu „megmeneküljön”. Alapesetben milyen szerepe kellene, hogy legyen egy papnak ilyen szituációban? Nem neki kellene jó útra térítenie az eltévedt báránykáit, akik komolyan fontolóra veszik ezt a gyilkosságot? Ehelyett mit tesz azonban a szóban forgó szereplő? Kihasználja a helyzetet, hogy beteljesítse élete küldetését, és megmutassa, hogy ő egy szent, aki mindent megtesz a közösségéért, és ezáltal bebizonyítsa, hogy a földkerekség legjobb papja. Ezt pedig úgy éri el, hogy egyrészt úgy forgatja ki a Biblia szavait, ahogy épp szükség van rájuk a cél elérése érdekében, azaz nemes áldozatnak állítja be a gyilkosságot. Másrészt pedig látszólag felajánlja saját magát áldozatnak, de úgy alakítja az eseményeket, hogy az emberek rájöjjenek, ő nem töltheti be ezt a szerepet.

A következő, klasszikusan ideillő alak Dimmesdale atya Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című könyvéből. Ő ugyebár a szerelem bűnébe esik, de azt kell mondjam, ez a kisebbik bűne. Gyáván, fülét-farkát behúzva nézi végig ugyanis, ahogy a „szerelmét” meghurcolják, nem igazán siet Hester segítségére a bajban.

Nem egy túl erős karakter, elvégre nem ő a könyv főszereplője, de egyértelműen a legizgalmasabb karakter volt Don Abbondio Alessandro Manzoni A jegyesek című könyvéből. Ő volt az a pap, aki nem akarta összeadni a történet elején a két főszereplőt, ugyanis az a gazdag úr, aki magának akarta megszerezni Luciát, megfenyegette. Don Abbondio, amíg csak szerepelt a történetben, folyton félretette a hivatása diktálta kötelességeket, és gyakorlatilag gyarló módon végig a saját bőrét mentette.

Nagy kedvencem Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jából Frolló atya, aki azért érdekesebb egy kicsit a többieknél, mert ő teljesen tisztában van vele, hogy pap létére rossz úton jár. Érdekes volt végigkövetni az ő saját, belső vívódásait.  Ennek ellenére nem tudott lemondani Esmeraldáról, és ez a tiltott vágya taszította végül romlásba.

Matthew Lewis egy egész könyvet szentelt egy vallásos ember eltévelyedésének, ez a könyv pedig nem más, mint A szerzetes, amelyben Ambrosió atya életébe nyerhetünk bepillantást. Kezdetben ő a vallásos élet mintapéldánya. Egészen addig, míg kapcsolatba nem kerül a való világgal. Akkor aztán igazán megtudja, mi is az a bűn. A sors iróniája, hogy az egyik jó cselekedetével is bűnt követ el, vagyis hozzájárul egy bűntett elkövetéséhez.

Felvételt nyert ebbe a titkos körömbe Amaro atya is, az Amaro atya bűne című regényből. Amaro annyiban hasonlít egy kicsit Victor Hugo Frollójára, hogy tudja, hogy amit tesz, az nem teljesen kóser. De mivel mások is hasonló dolgokat csinálnak, félreteszi az erkölcsi aggályait. Sajnos mivel akkoriban nem működött a felvilágosítás, még a fiúk esetében sem, ezért mikor teherbe ejt egy lányt, csak áll széttárt karral a világ előtt, hogy hát ő ezt nem érti, hogy történhetett. Aztán meg nagyon „férfiasan” oldja meg a problémát.

Ők lennének tehát válogatott kis csapatom tagjai eddig a pillanatig.

Végezetül mégis csak egy rövidke, zárójeles elmélkedés arról, hogy miért is kedvelem és nem kedvelem én őket. Talán mert a lelkem titkon vágyik arra, hogy legyen valami tisztán jó ebben a velejéig romlott világban. De persze nincs, ez a fentebbiekből is eléggé nyilvánvaló. Vagy éppen emiatt fel kéne dolgoznom már végre, hogy az emberek csak emberek, hivatástól függetlenül? Azt hiszem, míg ezt kiderítem, meg fogok még írni pár bejegyzést… J

Számotokra vannak olyan furcsa karakterek, akiket kifejezetten kedveltek? Ha igen, ne habozzatok megosztani akár kommentben, akár privát üzenetben, nagyon kíváncsi vagyok rá!

NOHUN #18 Ann Radcliffe: Udolpho rejtélyei

A gótikus irodalom újabb gyöngyszemével ismerkedünk meg ma. Ann Radcliffe könyvében (The Mysteries of Udolpho) főhősünk egy árva lány, Emily St. Aubert, akit a szülei halála után a legközelebbi rokonai egy kegyetlen házasságba kényszerítenének. A kiszemelt férfi feltehetően csak a hozományáért venné el, a pénz által hatalmat akar szerezni, Emily-t Udolpho kastélyába zárja. Ez a kastély az Apenninekben található, sötét és félelmetes hely, ahol Emily hajmeresztő élményeket él át. De végül – mint minden jó mese végén – kiszabadul fogva tartói karmai közül, és boldogan él tovább a szerelmével.

A regény a gótikus irodalom iskolapéldája, kellőképpen misztikus, egy csipetnyit horrorisztikus, némileg tragikus, hátborzongató atmoszférája van, amit csak a végső románc tud megtörni.

A nők elleni erőszak manapság is elég felkapott téma, és úgy látszik, korábban sem volt elhanyagolható. Azt mondják, nem lehet eleget beszélni róla. De mint regénytéma, egy idő után önmagában már nem állja meg a helyét. Semmi olyat nem olvastam erről a könyvről, ami felkeltette volna az érdeklődésem, tehát az, hogy ez nem került a magyar közönség elé, véleményem szerint nem nagy veszteség. Feltehetően ennél sokkal jobbak azok az azonos műfajú könyvek, amelyekről például itt a blogon is volt már szó, úgy mint a méltatlanul elhanyagolt Az otrantói várkastély és A szerzetes.

Források:

https://study.com/academy/lesson/ann-radcliffes-the-mysteries-of-udolpho-summary-analysis-quiz.html#lesson

https://www.britannica.com/topic/The-Mysteries-of-Udolpho

Matthew Lewis: A szerzetes

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2016.07.29./

 

A szerzetes egy egészen „friss” könyvnek mondható, ugyanis magyarul csak 2012-ben jelent meg a General Press kiadónál. Örök hála a kiadónak, mert ez egy iszonyú jó könyv volt. Nézzük is meg, hogy miért.

Röviden és tömören összefoglalva azért, mert kevés szereplővel dolgozik, pörögnek az események, rendkívül jól meg van írva, és azt hiszem, a fordító is sokat tett hozzá a könyv élvezhetőségéhez. Illetve a fordítók. Van ugyanis jó néhány versbetét, amelyeket más fordított, mint magát a szöveget.

Kissé jobban kifejtve a dolgokat -- a legfőbb szereplőnk, ahogy az a címből is kiderül, egy szerzetes, Ambrosió. Újszülöttként került Madrid egyik monostorába, és onnantól kezdve át sem lépte a monostor küszöbét. Egészen addig, míg szerény, Istennek tetsző életével, mély vallásosságával, önmegtartóztatásával és más egyéb erényeivel el nem nyerte az apáti címet. Ekkortól ugyanis minden csütörtökön nyilvános misét tartott. Kilépett a világba, és a világ bűnei rászakadtak. Habár hitét elsőként a monostor falain belül teszik próbára, amint enged a csábításnak – és enged neki, hiszen honnan is tudhatná, mekkora ereje lesz majd felette -, gyakorlatilag egy bűnlavinát indít el, mely egyértelműen maga alá fogja temetni őt.

A másik főhős pedig Agnes, egy jómódú madridi család leánya, akit apácának szánnak szülei. Mielőtt azonban felvenné a fátylat, megismerkedik egy fiatalemberrel, akivel szerelembe esik. Történetük felettébb kalandos és megható. A fiatalember próbálja megszöktetni a lányt, de nem jár sikerrel, és az élet egy rövid időre elszakítja őket egymástól. Mikor pedig legközelebb találkoznak, Agnes már apáca. Szerelme azonban hajthatatlan, mindenáron meg akarja őt szöktetni, de sajnos újból sikertelen lesz a kísérlete, Agnest pedig a legszigorúbb büntetéssel sújtja a zárdafőnök.

A két főhős sorsa egy ponton összekapcsolódik, Ambrosio lesz az, aki felfedezi Agnes bűnét. Agnes esedezve kéri, hogy kegyelmezzen meg neki, és ne jelentse fel a főnökasszonynál, de Ambrosio hajthatatlan. Agnes ekkor megátkozza őt, és az átok nem is olyan sokára valóban lesújt Ambrosióra.

Szerelem, ármány, csalódás, gyilkosság, minden van ebben a könyvben, ami csak kell. Sőt, olyan is van benne, amit mondjuk én nem tartottam volna feltétlenül szükségesnek. Ilyenek egyrészt a már említett versbetétek. Gyönyörűek a versek, de nem igazán éreztem feltétlenül indokoltnak őket, inkább csak az oldalszámot növelték. Illetve volt néhány csodás elem és varázslat is a történetben, amit véleményem szerint jobb lett volna hanyagolni. De persze abszolút értettem, hogy miért kerültek bele.

Ez a könyv gyakorlatilag a bűn bibliája. Különböző helyzetű embereken mutatja be, hogyan változik meg az élet azzal, ha engedünk a bűn csábításának. Ilyen tekintetben pedig nagyon is van létjogosultsága a XXI. században.

Az idézetek előtt jöjjenek a kedvenc apróságaim J :

o   Rögtön a könyv első fejezetében egy cigánylány szörnyű jövőt jósol az egyik szereplőnek, mire kifejezésre kerül egy elég határozott és határozottan negatív vélemény a cigányokról. Az ő sorsuk mint népé mindig is nagyon érdekelt, mert úgy érzem, ők valahogy már beírták magukat az emberiség kollektív tudattalanjába.

o   Említésre kerül a bolygó zsidó legendája. A zsidóság története szintén nagyon érdekes, valahogy úgy vannak ők is, mint a cigányok. A bolygó zsidó pedig mintha valahogy az egész népet képviselné. Megsértett egy keresztény embert (nem is akárkit), hát súlyos büntetés lett kimérve rá, örökké vándorolnia kell. Elgondolkodtató, nem??...

„Ambrosiónak még meg kellett tanulnia, nem ismervén a nő lelkét, hogy a bűn mindig akkor a legveszélyesebb, amikor az erény maszkja mögül leselkedik.”

„…nem is tudnád szerencsétlenebb dologgal tölteni az idődet, mint versírással. Egy szerző, akár jó, akár rossz, akár közepes, olyan jószág, akit mindenkinek jogában ál támadni; bár nem mind képes könyvet írni, de valamennyi alkalmasnak tartja magát a megítéltetésre. Egy rossz kompozíció saját büntetését hordozza, megvetést és nevetséget. Egy jó irigységet ébreszt, és megaláztatások ezreit hozza szerzőjére. Elfogult és rosszindulatú kritikával támadják, valaki a tervben talál hibát, más a stílusban, a harmadik az erkölcsiségben, amit a mű igyekszik az emberek tudatába vésni; és akinek nem sikerül hibát találniuk a könyvben, azzal foglalkoznak, miként bélyegezzék meg a szerzőjét. Rosszmájúan kaparnak elő a homályból minden apró körülményt, ami nevetségessé teheti jellemét vagy viselkedését, és az embert igyekeznek megsebesíteni ha az írónak nem okozhatnak fájdalmat. Röviden, ha az irodalom berkeibe akarsz kerülni, akkor szándékod az, hogy a mellőzés, az irigység, a gúny és csalódás nyilainak kínáld fel magad.”

„Az írásnak hódolni olyan rögeszme, melynek nincsenek ésszerű okai…”

„Mindig az tűnik a legbecsesebbnek, amit elveszítünk…”

„A szánalom oly természetes, oly helyénvaló érzelme a női jellemnek, hogy megléte aligha lep meg, hiánya viszont fájdalmas bűn.”

A Bibliáról: „…meg volt róla győződve, hogy egy ilyen, mindennél ízléstelenebb olvasmányt nem volna szabad korlátozás nélkül engedélyezni fiatal nőknek. Sok elbeszélés nem tesz mást, csak a legkárosabb elképzeléseket ébreszti a női lélekben, fájdalmasan és nyíltan nevez mindent a nevén; egy bordélyház krónikája aligha szolgálna szemérmetlen kifejezések nagyobb választékával. Mégis ezt a könyvet javasolják tanulmányozásra fiatal nőknek, ezt adják gyermekek kezébe, akik nem érthetnek belőle többet, mint azon oldalakat, melyekről jobb lenne, ha nem is tudnának; és amelyek gyakran beléjük oltják a bűn első csíráit, először ébresztve el még szunnyadó vágyaikat.”

„- Ó! félelmetes az éj a bűnös számára!”