Hétfőnként Milánó zárva | Alessandro Manzoni Milánója

Két hete hétvégén Milánóban voltam egy egyetemi kirándulás keretében. Négy napot töltöttem ott, és abból egy fél nap volt szabad, amit a blog számára szerettem volna felhasználni.

Régóta eszemben van már, hogy ha elutazok valahova, előtte megnézem, hogy lennének-e az adott helyen az olvasmányaimhoz kapcsolódó helyszínek. De az utóbbi években nem nagyon jutott ki az utazásból, legalábbis nem az ilyen jellegűből, amikor a magam szakállára nézhetek meg dolgokat. Ez volt az első ilyen lehetőség. Persze ez sem egy célzottan az olvasáshoz kapcsolódó út volt, és ez sajnos az eredményen meg is látszik, de erről majd egy kicsit később bővebben.

Emlékeim szerint Milánó eddig egy olvasásomban kapott jelentősebb szerepet, ez pedig nem más, mint Alessandro Manzoni A jegyesek című műve. Magáról a könyvről sajnos nincsenek túl jó emlékeim, összességében nem igazán tetszett. Felejthetőek voltak mind a karakterek, mind a cselekmény. Milánó megjelenése, és a hozzá kapcsolható pestisvész leírása volt az egyetlen dolog, amit értékelni tudtam ebben a könyvben, de ez elég is volt számomra ahhoz, hogy utánanézzek, nem tudnék-e néhány helyszínt meglátogatni.

Találtam egy nagyon jó oldalt, amely éppen a Manzonihoz és ehhez a regényéhez kapcsolódó helyszíneket és látványosságokat gyűjti össze, szám szerint ötöt. (Angolul tudók előnyben.)

Sajnálatos módon éppen a hétfő délutánom volt szabad, amikor is rengeteg látványosság zárva van, ezért olyan helyeket, mint Manzoni háza (Casa Manzoni), amely ma múzeumként működik vagy a síremléke (Cimitero Monumentale), rögtön ki is kellett rostálnom. Maradt tehát három lehetőség, ezeket nagy lelkesen fel is kerestem, de sajnos nem sok fotót sikerült készítenem. Még szerencse, hogy a szobra szabad téren áll, így azt nem sújtotta a hétfői zárva tartás. 😊

Kezdjük tehát mindjárt ezzel, a szobrával, amelyet a nyitó képen láthattok. A szobor egy kisebb téren áll, körülbelül egy sarokra a dómtól, tehát elég központi, ám mégis eldugott helyen. Amikor odaértem, egyetlen egy ember volt ott rajtam kívül. Sajnos ő épp ott téblábolt a szobor előtt és telefonált, ezért viszonylag sokat kellett várnom, hogy tudjak egy olyan képet csinálni, amibe nem lóg bele. 😊 A szobor mögött egy templom (Chiesa San Fedele) áll, méghozzá az a templom, amelyet Manzoni rendszeresen látogatott, és amelynek lépcsőjéről állítólag leesett, és ez az esés okozta a halálát. A templom renoválás miatt nem csak, hogy zárva volt, hanem még le is volt fóliázva. 😊 Vagyis be volt borítva minden oldalról ilyen szövet valamivel, nem tudom, mi ennek a hivatalos neve, amire minden oldalról mozgó reklámokat vetítettek. Nem volt egy szép látvány, de ha elkészül, biztosan az lesz.

A második helyszín szintén egy templom (Chiesa di San Carlo al Lazzaretto) volt, egy kisebb fajta a város északi részén. Ezt a templomot is körbejártam, de bemenni sajnos nem tudtam, mert ez is zárva tart hétfőn. Ez a templom állítólag meg van örökítve a regényben is, én magam nem emlékeztem rá, de mint ahogy említettem is, sajnos nem adott túl sok maradandó élményt számomra ez a regény.

Végezetül a Palazzo Luraschiba szerettem volna ellátogatni. Ennek a helynek a jelentősége, hogy annak a kórháznak a helyére épült, ahol a pestisjárvány során a fertőzötteket ellátták. (Vagy legalábbis elszállásolták.) A palota udvara nyilvános, ingyenesen látogatható, és ott állítólag szobrokon elevenednek meg a regény szereplői. Sajnos nem tudom ezt megerősíteni, mivel ide sem jutottam be, mivel a palota jelenleg felújítás alatt áll. Ez mondjuk engem egy cseppet sem zavart volna, nyitva találtam a kapuját, de sajnos egy teherautó állta el az utat, bent pedig munkások dolgoztak, akiket nem akartam megzavarni. Kívülről pedig ez az épület is le volt fóliázva, így itt egyáltalán nem is készítettem képeket.

Ez volt az én fél napos és félig (sem) sikeres kirándulásom Alessandro Manzoni Milánójában. 😊 Remélhetőleg egy következő kiránduláson több szerencsével járok.

Bár szinte semmit nem tudtam megnézni, azért izgalmas volt olyan utakon járni, ahová egy író képzelte a szereplőit, és ahol ő maga is járt.

Melyik regény helyszíneire látogatnál el szívesen?

Válogatott társaság, avagy kedvenc papjaim

Utoljára frissítve: 2025.02.12.

Bármilyen jellegű könyveket is olvas az ember élete során, bizonyos mennyiség után felfedez ismétlődő karaktereket. Ezek lehetnek akár olyan alap karakterek is, mint a főszereplő, az antihős, a főszereplő legjobb barátja/barátnője. De lehetnek ennél elvetemültebb kategóriákba esők is. Ilyenből gyűjtöttem én most össze egy (kis) csokorral.

Le kell szögeznem rögtön az elején, nem célom senkit sem megbotránkoztatni ezzel a bejegyzéssel. Tény, hogy mindenkinek más az ízlése, mást szeret, más tetszik neki, más szórakoztatja. Nem hiszem, hogy itt különösebben keresni kellene a miérteket. Persze én magamban azért elmélázom, hogy miért bosszantanak és szórakoztatnak egyszerre azok az egyházi személyek, akik messze letértek a saját maguk által kijelölt ösvényről.

Ezeket a karaktereket én természetszerűen a negatív karakterek közé sorolom. De ki mondta, hogy egy negatív karaktert nem lehet szeretni? Sok esetben bizony éppen ők teszik igazán érdekessé az adott könyvet. Így hát jöjjön most az én válogatott, titkos társaságom:

Elsőként következzen a bejegyzés apropóját adó pap, akinek, úgy emlékszem, nem tudjuk meg a nevét, Paulo Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből. A könyv témája már eleve hátborzongató, egy falu közösségének ki kell választania egy lakót, és meg kell ölnie annak érdekében, hogy a falu „megmeneküljön”. Alapesetben milyen szerepe kellene, hogy legyen egy papnak ilyen szituációban? Nem neki kellene jó útra térítenie az eltévedt báránykáit, akik komolyan fontolóra veszik ezt a gyilkosságot? Ehelyett mit tesz azonban a szóban forgó szereplő? Kihasználja a helyzetet, hogy beteljesítse élete küldetését, és megmutassa, hogy ő egy szent, aki mindent megtesz a közösségéért, és ezáltal bebizonyítsa, hogy a földkerekség legjobb papja. Ezt pedig úgy éri el, hogy egyrészt úgy forgatja ki a Biblia szavait, ahogy épp szükség van rájuk a cél elérése érdekében, azaz nemes áldozatnak állítja be a gyilkosságot. Másrészt pedig látszólag felajánlja saját magát áldozatnak, de úgy alakítja az eseményeket, hogy az emberek rájöjjenek, ő nem töltheti be ezt a szerepet.

A következő, klasszikusan ideillő alak Dimmesdale atya Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című könyvéből. Ő ugyebár a szerelem bűnébe esik, de azt kell mondjam, ez a kisebbik bűne. Gyáván, fülét-farkát behúzva nézi végig ugyanis, ahogy a „szerelmét” meghurcolják, nem igazán siet Hester segítségére a bajban.

Nem egy túl erős karakter, elvégre nem ő a könyv főszereplője, de egyértelműen a legizgalmasabb karakter volt Don Abbondio Alessandro Manzoni A jegyesek című könyvéből. Ő volt az a pap, aki nem akarta összeadni a történet elején a két főszereplőt, ugyanis az a gazdag úr, aki magának akarta megszerezni Luciát, megfenyegette. Don Abbondio, amíg csak szerepelt a történetben, folyton félretette a hivatása diktálta kötelességeket, és gyakorlatilag gyarló módon végig a saját bőrét mentette.

Nagy kedvencem Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jából Frolló atya, aki azért érdekesebb egy kicsit a többieknél, mert ő teljesen tisztában van vele, hogy pap létére rossz úton jár. Érdekes volt végigkövetni az ő saját, belső vívódásait.  Ennek ellenére nem tudott lemondani Esmeraldáról, és ez a tiltott vágya taszította végül romlásba.

Matthew Lewis egy egész könyvet szentelt egy vallásos ember eltévelyedésének, ez a könyv pedig nem más, mint A szerzetes, amelyben Ambrosió atya életébe nyerhetünk bepillantást. Kezdetben ő a vallásos élet mintapéldánya. Egészen addig, míg kapcsolatba nem kerül a való világgal. Akkor aztán igazán megtudja, mi is az a bűn. A sors iróniája, hogy az egyik jó cselekedetével is bűnt követ el, vagyis hozzájárul egy bűntett elkövetéséhez.

Felvételt nyert ebbe a titkos körömbe Amaro atya is, az Amaro atya bűne című regényből. Amaro annyiban hasonlít egy kicsit Victor Hugo Frollójára, hogy tudja, hogy amit tesz, az nem teljesen kóser. De mivel mások is hasonló dolgokat csinálnak, félreteszi az erkölcsi aggályait. Sajnos mivel akkoriban nem működött a felvilágosítás, még a fiúk esetében sem, ezért mikor teherbe ejt egy lányt, csak áll széttárt karral a világ előtt, hogy hát ő ezt nem érti, hogy történhetett. Aztán meg nagyon „férfiasan” oldja meg a problémát.

Ők lennének tehát válogatott kis csapatom tagjai eddig a pillanatig.

Végezetül mégis csak egy rövidke, zárójeles elmélkedés arról, hogy miért is kedvelem és nem kedvelem én őket. Talán mert a lelkem titkon vágyik arra, hogy legyen valami tisztán jó ebben a velejéig romlott világban. De persze nincs, ez a fentebbiekből is eléggé nyilvánvaló. Vagy éppen emiatt fel kéne dolgoznom már végre, hogy az emberek csak emberek, hivatástól függetlenül? Azt hiszem, míg ezt kiderítem, meg fogok még írni pár bejegyzést… J

Számotokra vannak olyan furcsa karakterek, akiket kifejezetten kedveltek? Ha igen, ne habozzatok megosztani akár kommentben, akár privát üzenetben, nagyon kíváncsi vagyok rá!

Olvasás járvány idején 1.

Sajnálatos módon eljutottunk oda, hogy megkerülhetetlen témává vált a korona vírus. És hát bizony még én is hozzá tudok szólni ehhez a témához a blog szűkös keretein belül.

Ne aggódjatok, én nem fogok tanácsokat osztogatni, hogy mit csináljatok a karantén idején, meg hasonlók. Csupán könyvekről szeretnék írni, meg olvasásról. Mert az, hogy maradj otthon, és olvass, egy olvasó embernek szerintem nem számít különösebben extrém dolognak, úgyhogy ezen lépjünk is túl gyorsan.

Csupán néhány könyvről szeretnék írni, amelyek A.) rajta vannak a listán, és B.) valamilyen módon kapcsolódnak a járványhoz, mint jelenséghez. Persze személyes véleményem szerint jobb inkább ilyenkor valami vidámat, szívderítőt olvasni, de hát ízlések és pofonok, talán valaki épp most érez kedvet a katasztrófákhoz.

Három könyvet fogok említeni, de csak egyről fogok részletesebben írni, a másik kettőt ugyanis még nem olvastam (időrend szerint elvileg még jó sokára is fognak sorra kerülni):

Albert Camus: A pestis

Alessandro Manzoni: A jegyesek

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Csak úgy a tartalma alapján a Szerelem a kolera idején című könyvben a járvány inkább csak háttérként szolgálhat, A pestis viszont eléggé belenyúl a témába.

A jegyesekben sem a járvány a fő motívum, legalábbis a könyv első kétharmadában nem. Ahogy a címe is mutatja, ez egy romantikus történet. Egy párról szól, akik ellen összeesküdt az ég, minden és mindenki azon dolgozik, hogy ők ketten ne lehessenek együtt. De ők nem adják meg magukat, és sok viszontagságon meg jó nagy távolságokon átküzdik magukat, csak hogy együtt lehessenek. Időközben viszont Milánóban, ahol végül mindketten kikötnek, kitör a pestisjárvány. (A sors iróniája, hogy pont Olaszországban játszódik…)

Emlékszem, hogy maga a könyv sajnos nem nyerte el annyira a tetszésem, mint amennyire vártam. Viszont a járványt leíró részek nagyon tetszettek, már ha szabad ezzel a morbid kifejezéssel élnem. Hihetőnek találtam. Hihetőnek találtam az éhínséget, a karanténokat, az emberek viselkedését.

Egyébként mindkét főhős elkapja a kórt, de sikeresen felépülnek belőle, és azt hiszem, boldogan is élnek, míg meg nem halnak. Szóval minden rossz dolog ellenére azért pozitívan végződik a történet.

A könyv letölthető a MEK-ből, tehát még csak ki sem kell tennie a lábát az embernek a házból, hogy hozzájuthasson. Viszont nem egy népszerű könyv, nem adták ki tizenhétszer, ezért a fordítás… fogalmazzunk úgy, hogy egy kissé nehéz olvasni. De el lehet olvasni, tanúsíthatom.

Ha viszont valaki tényleg valami szívderítőt szeretne olvasni, annak a következőket ajánlanám:

Az ezeregy éjszaka meséi elég messze visz a jelenlegi valóságtól mind térben, mind időben, mind felfogásban. És bár nem minden történet a klasszikus értelemben véve szívderítő, de a teljesen más környezet biztosan eltereli a figyelmünket.

Krimi vonalon Az Ackroyd-gyilkosságot ajánlom meleg szívvel (vagy bármelyik másik Agatha Christie könyvet). Rövid, pörgős, Agatha nénihez képest is csavaros.

Romantikusoknak Jane Austentől gyakorlatilag bármit mondhatnék (a magam részéről maradok A mansfieldi kastélynál, ha Austenről van szó), de inkább a Jane Eyre-t favorizálnám.

Kelet-fanatikusoknak a Nyugati utazás lehet tökéletes olvasmány. Elég hosszú, hogy kitartson jó darabig, míg be vagyunk zárva, és mivel más kultúra, meglehetősen újszerűen hat.

Kalandvágyóknak jöhet A három testőr, az Ivanhoe vagy a Rob Roy.

Fantasy irányban egyértelműen A gyűrűk ura és A hobbit a nyerők.

A személyes kedvenceimet pedig itt találjátok, bár ezek témájukban inkább komolyak, nem annyira szívderítőek.

Vigyázzatok magatokra és egymásra, maradjatok otthon, és olvasgassatok inkább (bármit!), míg lecseng ez a fránya járvány.

Magyar Elektronikus Könyvtár

Már régóta szerettem volna írni erről a közkincstárról, a Magyar Elektronikus Könyvtárról, mivel a projekt során több könyvet is letöltöttem már innen.

A legislegfontosabb infó, amit nekünk, könyvmolyoknak tudnunk kell róla, hogy a tárban található minden dokumentum teljesen ingyen és legálisan megtekinthető és letölthető. Tehát mindenképpen érdemes kihasználni az általa nyújtott lehetőségeket. Én a következő könyvek esetében tettem meg ezt:

Új Héloise

A jegyesek

Kohlhaas Mihály

A Rackrent-kastély

(Hm… többre emlékeztem, de ezek szerint csak négy volt eddig.)

A következő fontos dolog (bár talán ezzel kellett volna kezdeni, de már mindegy… J), hogy a MEK itt érhető el. J

A MEK létrehozásának ötlete már 1994-ben megfogalmazódott, és 1995-ben kezdődtek el a munkálatok, amelyek azóta is töretlenül folynak, hiszen az állomány folyamatosan bővül. A saját leírása alapján a MEK magyar nyelvű vagy magyar és közép-európai vonatkozású, tudományos, oktatási vagy kulturális célokra használható dokumentumokat (szöveges művek, térképek, kották) gyűjt és oszt meg. (Azért ez időközben már kibővült szerintem.)

A dokumentumokra több szempont alapján is rá lehet keresni (pl. szerző, cím, kulcsszó), valamint lehet csak megtekintésre megnyitni vagy letölteni. A legtöbbjük több különböző formátumban nyitható meg/tölthető le. Nyilván nem fogjuk megtalálni rajta a legfrissebb Trónok harca kötetet, de ha valami klasszikusra vágyunk, arra van esély, ahogy azt az én példám is mutatja.

Szóval egész nyugodtan tessék kihasználni azt a szuper lehetőséget, amit a MEK nyújt, és ha van rá lehetőség, tessék támogatni is, mert ez egy jó és hasznos dolog. (Én például most fedeztem fel, hogy adó 1%-ot is fel lehet ajánlani a MEK egyesületének.)

Ha bárkiben esetleg kétségek merülnének fel, tájékoztatásul közlöm, hogy nem állok kapcsolatban senkivel sem a MEK-től, és ezért a bejegyzésért sem pénzt, sem egyéb juttatást nem kaptam. Saját önszántamból szerettem volna ezt a bejegyzést megírni, pusztán, hogy felhívjam mások figyelmét egy szuper dologra.

Alessandro Manzoni: A jegyesek

/A bejegyzés eredeti keletkezési időpontja: 2017.02.18./

Alessandro Manzoni könyvét már régesrég letöltöttem a MEK-ből, de csak mos jutottam el oda, hogy neki is vágjak. Pontosabban nem most, hanem már egy hónappal ezelőtt. Nagy várakozásokkal indultam neki a könyvnek, de… Lássuk a valóságot.

Történetünk a XVII. században játszódik Olaszországban, Milánóhoz közel. Egy kis falucskában egy egyszerű pár szeretne egybekelni, de a papjuk nem akarja összeadni őket, mert a környék kényura megfenyegette őt. Ezért aztán a pár cselhez folyamodva próbál mégis a dolga végére érni, de ez sem sikerül nekik, így kénytelenek elmenekülni a falujukból. Elválnak útjaik, és kivel-kivel számos izgalmas kaland történik. Az ifjú, Renzo, Milánóban belekeveredik egy felkelésbe, melynek következtében elfogató parancsot adnak ki ellene, így sokáig bujkálnia kell egy másik tartományban. Kedvesét, Luciát pedig csellel elragadják biztonságos búvóhelyéről, és már majdnem a gonosz kényúr kezére jutna, de elrablója megsajnálja őt, és visszaszolgáltatja anyjának. Lucia ezután Milánóba költözik, hogy minél távolabb legyen attól a személytől, aki őt megrontani akarta, Don Rodrigótól, itt azonban még nagyobb veszedelem vár rá a pestis képében. Elkapja a kórt, ahogy Renzo is elkapja, de mindketten szerencsésen felépülnek belőle, újra egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Ebből az alap sztoriból is látszik, hogy nem Manzoni találta fel a spanyol viaszt. Sok-sok könyvnek ez az alapja: adott egy szerelmes pár, akiknek mindenféle értelmetlen viszontagságokon kell keresztülmenniük, míg végre egymáséi lehetnek. De ha nem lennének az értelmetlen viszontagságok, nem lenne könyv sem. Ez rendben is van. De másoknak ezt valahogy jobban sikerült kivitelezniük, mint Manzoninak. Itt egyszerűen csak a pórnép áll szemben a hatalmaskodó gazokkal, és nincs megoldás. Amennyire vártam ezt a könyvet, amennyire vártam, hogy visszacsöppenhessek egy régmúlt korba, más értékrendű emberek közé, és ott élhessek egy darabig velük, pontosan akkora csalódás volt ez a könyv. Már most tudom, hogy nem hagyott bennem mély nyomot. Még csak nem is bosszantott. Nem ijesztett meg, mint például a Veszedelmes viszonyok. Az egyetlen értékelhető, amit találtam benne, az a feltehetően valós történelmi események – a Milánót majdhogynem elsöprő éhínség és a későbbi pestisjárvány – leírásai voltak. Ezeknél tényleg azt éreztem, hogy messzemenőkig részletesek, és ha valóban megtörténtek a dolgok, akár így is történhettek.

Szóval a történet – langyos. Nincsenek izgalmas fordulatok, rettenetesen sok az olyan leírás, ami nem igazán kapcsolódik a fő szálhoz (és a kutyát sem érdekli), például a főapátnő vagy Christoforo atya története. És akkor most nézzük meg a karaktereket. Renzo – uncsi. Egy nagyszájú parasztlegény, aki csakazértis véghez viszi akaratát. Lucia – uncsi és bosszantó. Egyetlen épkézláb gondolata az volt, amikor megtette a szüzességi fogadalmát, ha már ilyen kis mimóza lélek, de még erről is hagyta lebeszélni magát. Ezt pedig annyira de annyira utálom. Tényleg, szívemből utálom az ilyet. Ha valaki vallásos, az legyen fehér. Persze, tudom, nem léteznek fekete-fehér emberek. De igenis létezzenek! Ha valaki hisz Istenben, cselekedjen Istennek tetszően, és pont. Nincs apelláta. A többiek meg elhanyagolhatók. Don Rodrigó a fő ellenség, Ágnes, Lucia anyja egy nagyszájú parasztasszony, sokkal inkább illene Renzohoz, mint a lánya. A névtelen lovag, aki elrabolja Luciát, egyik pillanatról a másikra megtér, és szentéletű lesz. Ezt nem tudom sajnos elhinni. Az egyetlen értékelhető karakter Don Abbondio volt, az a szerencsétlen lúzer, na ő például egy az egyben fekete karakter, bármennyire is vallásos, ráadásul pap. Mindig a saját helyzetét nézte, a saját bőrét mentette, nem érdekelte, mit parancsol(na) a kötelesség. És ez egy paptól teljesen kiszámíthatatlan és érdekes volt. De sajnos túl keveset szerepelt.

Élményemet bizonyára a fordítás sem emelte. Mint említettem, a MEK-ből töltöttem le a könyvet, ahova sajnos egy 1800-as évekbeli fordítás van feltéve. Igencsak rontott az élvezeti értéken, de le kell szögezni, nem ez volt a legrosszabb.

Jöjjenek az idézetek, aztán felejtsük el gyorsan ezt a felejthető történetet.

„Azok, kik mások türelmét kiszíják, kik gaztetteket, vagy bármi módon másokon igazságtalanságot követnek el, nemcsak elkövetett vétkükért, hanem azon roszért is felelősek, melyet az általuk megsértettek keblében felkeltenek.”

„…ládd, ha az ember jól tudja forgatni a kiáltványokat, senki sem bünös és senki sem ártatlan.”

„…mert hiszen e világnak egyik bolondsága, - hogy ismeretlenül gyülöljük egymást.”

„Ezen önmagával és másokkal vívott fájdalmas harczok közt töltötte el gyermek éveit, s lépett át azon válságos korba, melyben a lélekbe titkos hatalom ébred fel, mely a szívben szunnyad hajlamokat felkelti, felékesiti, átalakítja, s váratlan irányba vezeti.

„Az ösvény saját mélységébe szédíti a szemlélőt.”

„…ott van hazánk, hol jól megy dolgunk…”

„…a zsiványok kipusztulhatnak, a dögvészből kigyógyulhat az ember; de az évek ellen nincs orvosság.”