A hét idézete

„Mert az élet végül is csak várakozás valamire, ami más, mint amit most csinálunk, és a halál az egyetlen, ami biztos.” /Bram Stoker: Drakula/

2018. október 31., szerda

Halloweeni ajánló




Mivel idén pont szerdára esik október 31-e, így most hozok nektek egy halloweeni bejegyzést. Semmi extra, csupán rápillantottam az eddig olvasott könyveimre (természetesen a listáról), és kigyűjtöttem nektek a hátborzongató történeteket.

Szóval, aki nem tudná esetleg, hogy mit olvasson (vagy nézzen) ezen a rém jó napon J, annak én a következőket tudom ajánlani:

Elsőként Poe két novelláját, A kút és az ingát, valamint Az Usher-ház pusztulását. Összességében ezek nekem nem annyira nyerték el a tetszésemet, egyiknél sem voltam kibékülve a végkifejlettel. De tudom, hogy sokan szeretik Poe munkásságát. És azt azért el kell ismernem, hogy a kezdeti borzongató hangulat megteremtéséhez nagyon értett Poe.

Következőként említeném Mary Wollstonecraft Shelley Frankensteinjét, amit szerintem így vagy úgy, de valamilyen módon mindenki ismer, mert elég gazdag az utóélete a történetnek. Habár maga a könyv nem igazán félelmetes, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt mondjuk én vártam tőle, a hangulata (és a mondanivalója is) kétségtelenül vérfagyasztó.

Valamint itt ragadnám meg az alkalmat, hogy ajánljam a Frankenstein feldolgozások közül a személyes kedvencemet, a Van Helsinget. Ugyan nem a lény áll a film középpontjában, de mindenesetre szerepel benne, és ez egy olyan film, ami izgalmas, és gyenge idegzetűek számára is fogyasztható mennyiségű félelmetes elemet tartalmaz. J

Utolsó előtti műként jöjjön Az otrantói várkastély, melyet a Kalandos históriák című könyv tartalmaz. Ezt nem túl egyszerű beszerezni, de szerintem mindenképpen megéri. Rövid történet, pörögnek az események, és a rémregények ősapjaként van egyfajta különleges, misztikus hangulata.

Az utolsó választottam pedig Matthew Lewistól A szerzetes. Ennek a könyvnek igazán nincs túl sok köze a rémtörténetekhez. Viszont ennek is van egy jól megfogható, különös, borzongató hangulata, ami nagyon mélyen megragadt bennem. Ugyanis mikor elkezdtem gondolkodni ezen a bejegyzésen, ez volt az első könyv, ami beugrott.

Nekem a Halloween egyébként nem feltétlenül a félelemről és a horrorisztikus dolgokról szól, hanem valami megfoghatatlan, túlvilági dologról, amellyel egyelőre még csak ismerkedem, de nagyon érdekel. J

Viszont a fentieknek kicsit ellentmondva J nagyon szeretek Halloweenkor krimiket olvasni/nézni. Illetve konkrétan Agatha Christie történeteit szeretem ilyenkor olvasni/nézni. Neki ugye Az Ackroyd-gyilkosság című műve szerepel az 1001-es listán, ami egyébként szerintem egy különleges történet az életművében, tehát mindenképp csak ajánlani tudom. De van például egy novelláskötete (A vád tanúja címmel, ebből a könyvből nekem két példányom is van, aki szeretné, szívesen megajándékozom eggyel), amely inkább misztikus történeteket tartalmaz, illetve van egy története, ami pedig konkrétan Halloween napján kezdődik (Halloween és halál vagy Ellopott gyilkosság címen jelent meg).

2018. október 24., szerda

E.T.A. Hoffmann: Murr kandúr életszemlélete




Soron következő könyvünk E.T.A. Hoffmanntól a Murr kandúr életszemlélete, valamint Johannes Kreisler karmester töredékes életrajza. A 434 oldalas könyv két kötetet foglal magában. Mindkét kötet két-két további szakaszra oszlik, melyek többé-kevésbé egy-egy életszakaszt mutatnak be Murr életére vonatkozóan.
A könyv címe tulajdonképpen meg is adja a témát, valóban egy macska életrajzáról van szó. A karmester csak úgy keveredik bele ebbe a dologba, hogy az ő életrajzának lapjaira írja Murr a sajátját. Ezért a történet kezdetén, a szerkesztői előszóban felhívják az olvasó figyelmét, hogy kis rövidítésekkel lesz jelezve, mikor kiről olvashatunk épp. (Mintha egyébként nem derülne ki… De azért vicces, mert a karmester részleteit s.p. – selejtpapír – rövidítéssel jelzik.)
Sajnos sehogysem tudtam lekaparni az akciós matricát a borítóról... :(

Murr életrajza kronológiai sorrendben követi az eseményeket, kezdve a születésétől eljutunk egészen a felnőtt koráig. És mivel egy macska önéletrajzáról van szó, sejthető, hogy akkor ez valamiféle kifigurázása lesz az emberi létnek. És ilyen vonatkozásában egyébként szórakoztató lehetne ez a könyv. Tényleg végigveszi életének főbb fázisait, amelyeket meghatározónak gondol. Nagy hangsúlyt fektet a tanulmányaira, valamint arra, hogy milyen társaságokba keveredett, és ezek milyen hatással voltak a gondolkodására, világlátására. Mindezeket pedig nagy-nagy önbizalommal írja le, ebből pedig sokszor igen mulatságos dolgok keverednek ki. És igen, hölgyeim és uraim, még mindig egy macskáról beszélünk.
Mellette viszont ott van Kreisler karmester életrajza, amiről ugyan már a címben megtudjuk, hogy töredékes, de nem ez az egyetlen seb, amiből vérzik. A legnagyobb baj vele véleményem szerint az, hogy inkább tekinthetjük Ábrahám mester életrajzának, mert róla sokkal többet megtudunk, mint Kreislerről. Ő egyébként tanítója és pártfogója volt Kreislernek. A másik baj pedig, hogy Murr részeivel összehasonlítva kevésbé szórakoztató és érdekes. Kreislernél éppen akkor jutnánk el az érdekfeszítő részekhez, amikor a könyv váratlanul véget ér. Amire sajnos egy szavunk sem lehet, Hoffmann bizonyára tervezte a folytatást, erre célzásokat is találunk a történet végén, de időközben elhalálozott.
A védőborító alatt

Hogy miért ezt a megoldást választotta Hoffmann, arról fogalmam sincs. Nem igazán értettem, miért erőltette bele a könyvbe a Kreisler-életrajzot. Ugyanis szerintem a két külön történetet nem igazán lehet párhuzamba állítani. Azon kívül, hogy mindketten művészek – Murr verseket ír (bár én őt inkább a tudósok közé sorolnám), Kreisler pedig ugyebár zenét szerez – sok hasonlóság nincs köztük. És az sem segít sokat a dolgon, hogy Kreisler életének inkább csak egy bizonyos időszakát ismerjük meg. Még pedig vélhetően azt a részét, amikor először igazán szerelembe esik. Ez adhatna okot némi izgalomra, de sajnos a történet véget ér, mielőtt a férfi igazán a nő meghódítására indulhatna.
Kutakodásaim során aztán igen hamar kiderítettem, hogy ez a Kreisler Hoffmann más műveiben is szerepel, és feltehetően az író önmagát azonosította vele. De ez az információ nem adott számomra túl sokat a megértéshez. Szimpla olvasóként sokkal jobban élveztem volna ezt a könyvet, ha csupán Murr kandúr életszemléleteivel ismertet meg. Az tényleg szórakoztató volt, abszolút érezni lehetett az iróniát benne, és érdekesen írt olyan témákról, amik engem is foglalkoztatnak. Ilyen volt például az, amikor arról értekezett (több helyen is), milyen különbségek vannak a tudósok/művészek és a hétköznapi, világban jártas emberek között. Vagy például több konkrét eseten keresztül is megfigyelhetjük, hogy a tudóst/művészt a fejletlen szociális képességei miatt milyen könnyű befolyásolni, és belevinni a rosszba.
Azért Kreisler becsületére azt meg kell mondani, az ő felében is volt egy érdekes rész, mégpedig az, amikor arról beszélt, hogyan szól bele a hatalom, a politika a művészetbe.
Összességében sajnos én nem találtam túl jónak ezt a könyvet. A Kreisler-életrajz egyértelműen eltörpül a Murr-önéletrajz mellett mind történetileg, mind stílusban. Talán jó kontraszt lehetett volna, de ahhoz túl nagy volt a különbség, feleslegesnek éreztem, számomra csak rontott a könyvön. Ez egy szuper paródia lehetett volna, de a Kreisler részek sajnos elég hosszúak voltak ahhoz, hogy élvezhetetlenné tegyék a Murr részeket. Nekem túl töredékes volt, amivel önmagában valószínűleg nem lett volna baj, de mivel az egyik szálat én teljesen élvezhetetlennek és értelmetlennek találtam, így a könyvet egészében tekintve sajnos nem tudok pozitívan nyilatkozni róla.

  • Említésre kerül az Érzelmes utazás, az 1001 éjszaka meséi, a Vallomások, a Mindenmindegy Jakab és a Don Quijote

„Ki tudná megmondani, kinek van csak sejtelme is róla, hol a határa az állatok értelmi képességének? Ha a Természetben ez vagy az – vagy inkább minden – kifürkészhetetlen számunkra, nyomban a kezünk ügyébe akad valami elnevezés; balga, iskolás bölcsességünkkel kérkedünk, holott az nem ér messzebb az orrunknál. Így intéztük el az állatok gyakran oly csodálatos módon megnyilvánuló szellemi képességeit is az ösztön megjelöléssel.”
„A törekvő ifjú keblében, akit szorongó kételyek gyötörnek,vajon van-e elég lelkiereje, felbuzdul a bátorság, ha azt olvassa, hogy kisfiú korában a nagy ember is katonásdit játszott, mértéktelenül torkoskodott, s néhanapján el is fenekelték, mert lusta volt, neveletlen és faragatlan.”
„Vad, tébolyult vágy tör fel bennem gyakran valami után, amit szüntelen hajszában keresek saját magamon kívül, pedig a lelkemben rejlik; valami homályos titok ez, a legszentebb megnyugvás édenkertjéről szőtt kusza, rejtélyes álom, nevet még maga az álom sem adhat neki, csak sejtheti, és ez a sejtelem tantaluszi kínokkal gyötör.”
„Okozhatna-e bármi is nagyobb fájdalmat a géniusznak, mint az, ha félreismerik, sőt kigúnyolják? Mi keseríthetne el jobban egy nagy szellemet, ha nem az, hogy ott is akadályokba ütközik, ahonnét a lehető legtöbb segítséget várta?!”
„…bízhatunk az örök hatalomban: az a maga idején mindenkit a maga helyére állít.”
„Az életművésznek értenie kell ahhoz, hogy mindannak, amit a saját kedvtelésére csinál, olyan színezetet adjon, mintha mások kedvéért tenné, s azok aztán lekötelezve érzik magukat, és készségesen megtesznek mindent, amit várunk tőlük.”
„Az már a természetünkben rejlik, hogy a sarokban egészen másként cselekszünk, mint a nyílt utcán.”
„Ó, előítélet, égbekiáltó előítélet, milyen elfogulttá is teszed az embereket, s főleg azokat, akiket úgy hívnak, hogy: kiadók!”
„Az embernek a legnagyobb rémület is jobban esik, mint a kísértetiesnek látszó dolgok természetes magyarázata, semmiképp sem akar kiegyezni ezzel a világgal, látni akar valamit abból a másikból, amelynek nincs szüksége testre, hogy megnyilatkozzék.”
„Mégiscsak szép…, ó, szép itt a földön; nem nyújtja-e legpompásabb csodáit nekünk a Természet, mint jó anya kedves gyermekeinek?”
„Sóvárgás, forró vágy tölti el a szívet, de ha végre elnyertük azt, amiért ezernyi gonddal-bajjal küzdöttünk meg, ez a vágy hamarosan halálos-hideg közönnyé dermed, s mint ócska játékszert, hajítjuk el megszerzett javainkat. És alighogy ezt tettük, keserűen megbánjuk hebehurgya cselekedetünket, újra küszködünk, s életünk vágy és undor közt így telik el.”

2018. október 17., szerda

5 éves lettem én...



Ma csak egy kis szülinapi köszöntőcske apropóján jelentkezem. Ugyanis 2013. október 16-a volt az a nap, amikor belevágtam a projektbe. Vagyis majdnem napra pontosan 5 éve. Sokáig gondolkodtam, hogy maradjon-e ez a dátum az ünneplésre. Végül arra jutottam, hogy feltétlenül maradnia kell. Mert bár a blog több mind egy évig szünetelt, a projekt nem állt le, és ez a fontos. Szóval ezúton kívánok nagyon boldog születésnapot a kis csemetémnek. (Egyébként azért is szeretnék maradni az eredeti dátumnál, mert bár ez egy totál véletlen egybeesés, egy számomra fontos személy születésnapja is ekkor van.)

Gondoltam rá, hogy írok valami számadásfélét. És hogy ez nem születik meg, annak egyetlen oka van. Mégpedig az, hogy már hetek óta bosszankodok azon, hogy túlszerveztem a szabadságom. Így jelenleg hatszor olyan elfoglalt vagyok, mint egy sima hétköznapon. Plusz kialvatlan, nyűgös, feszült. Ha eddig fűnek-fának azt meséltem, hogy nincs időm semmire, akkor most aztán végképp nincs.

De nem is azért vagyok itt, hogy panaszkodjak, úgyhogy be is fejeztem. Hanem pezsgőt bontani, tósztot mondani, és keblemre ölelni a gyermeket. Mindezeket persze a fénysebességnél is gyorsabban, aztán már rohanok is tovább…

2018. október 12., péntek

NOHUN #3 Thomas Deloney: Thomas of Reading



Múlt héten ugyebár leterített egy csúnya megfázás, tényleg nagyon ramatyul voltam, a héten pedig nyaraltam, és töredelmesen be kell vallanom, még nem is sikerült befejeznem a soron következő könyvet, úgyhogy helyette jöjjön most egy NOHUN rész, mert ezt már jó előre megírtam... :)
A NOHUN sorozat harmadik részében Thomas Deloney Thomas of Reading (magyarul Readingi Tamás) című könyvét vennénk górcső alá… ha bármi értelmeset sikerült volna találnom róla. De ez sajnos több hét alatt sem sikerült, így csak azokat az információkat tudom átfogalmazni, amiket a nagy könyv is megad róla, kiegészítve néhány morzsácskával.

Tehát az elsőként kiemelendő információ, hogy a fent nevezett könyvet nem igazán lehet regénynek hívni, csak amennyire mondjuk az 1001 éjszaka meséit, mert ahhoz hasonlóan különálló kis történetekből áll. Az összefogó kapocs gondolom itt a címben megnevezett Thomas és más posztókereskedők, ugyanis az ő szemszögükből követhetjük végig az eseményeket (amelyekről szinte semmit nem sikerült kiderítenem).

Habár első pillantásra a könyv pusztán szórakoztató műnek tűnhet, de egyben társadalomkritika is. Az arisztokrácia csak alig szerepel benne, és ha szerepel is, negatívan jelenik meg. Ezzel Deloney gyakorlatilag előrevetíti a később bekövetkező angol forradalmat és polgárháborút.

Őszintén szólva nem tudom eldönteni, érdemes lenne-e ezt a könyvet lefordítani magyarra. Mert az, hogy posztókereskedőkről ír, szerintem jócskán leszűkíti azon emberek körét, akiknek felkeltheti az érdeklődését. Van viszont benne egy szál, amit a nagy könyv is kiemel, ami érdekes lehet. Van ugyanis a szereplők közt egy nemesi származású lány, aki ide-oda ingázik a kereskedők és az arisztokrácia közt, nem nagyon tudja eldönteni, hol lenne neki jó igazán. A könyv ezen része talán számot tarthat némi érdeklődésre.

2018. szeptember 26., szerda

A gyűrűk ura | Könyv vs. film



És akkor végre valahára elérkeztünk ehhez a bejegyzéshez is. Azt hiszem, korábban csak a Jane Eyre kapcsán említettem meg a film változatot, mert annak is jelentősége volt számomra. És bár sok listás könyvből készült filmes adaptáció, ezekkel alapvetően nem tervezek foglalkozni. Viszont számomra A gyűrűk ura esetében is nagy-nagy jelentősége van a filmnek, ezért született ez a bejegyzés.

Nem kertelek, rögtön le is lövöm a poént: az általam eddig olvasott művek közül ez az egyetlen olyan, aminek a filmes verziója sokkalta jobban tetszik, mint a könyv! Lehet ezért megkövezni, de ez az igazság. Először láttam a filmeket, és nagyon tetszettek. Elsőre totálisan beleszerettem ebbe a különleges világba. Gyakorlatilag a filmek kapcsán szereztem tudomást a könyvekről, amiket szinte azonnal be is szereztem. Gondoltam, olyan lesz majd, mint más esetekben, a könyv kibővíti majd ezt az egész világot, én pedig boldogan merülök el benne. És tulajdonképpen ki is bővítette, de az alapsztori varázsa a könyv esetében egyértelműen elmaradt. Volt egy sarkalatos pont, egy nagyon-nagyon lényeges dolog, amiről azonnal tudtam, hogy na, ez megvolt a filmben, tök jó volt, viszont a könyvből 99%-ban hiányzott. Sokáig erre fogtam az egész dolgot, és most is úgy gondolom, ez a legjelentősebb, viszont a mostani újraolvasáskor jobban figyeltem a különbségekre, és próbáltam összeszedni, mik azok a dolgok, amik a filmben elvarázsoltak, a könyvben viszont nem.

Azt tudni kell, hogy filmekben ugyanúgy három részre osztották a történetet, mint a könyvekben, ugyanazokat az alcímeket kapták, és többé-kevésbé követni próbálják a könyves eseményeket. És itt már el is követtek két nagyon jó dolgot. Egyrészt ugyebár egy két és fél órás filmbe nem fér bele minden egyes kis részlet, ami a könyvben benne van. És nagyon jó érzékkel választották ki, hogy melyek azok a részek, amikre nincs szükség. Hogy mikre gondolok itt konkrétan? Például egy az egyben kihagyták az első könyvből a Bombadil Tomás részt. Ami egyébként a könyvben tök érdekes, mert érdekes maga a fickó, de a könyvben is például rohadtul idegesített, hogy róla miért nem tudtunk meg többet. A filmből kihagyták ezt a mézesmadzagot, mert annyira nagy jelentősége igazán a könyvben sem volt. Vagy például leegyszerűsítették Frodó „szökését” a Megyéből. Mert ugye a könyvben eladta Zsáklakot, ráadásul nem is akárkinek, hanem Tarisznyádi-Zsákos Lobéliának, akit ugye Bilbóval együtt mind a ketten utáltak, ez kicsit visszás volt a könyvben. A filmben meg egyszerűen csak bezárták az ajtót, és kész.

Egyes részeket tehát kihagytak, másokat átalakítottak, leegyszerűsítettek. De a fő történetszálat nagyon hűen követték. Olyannyira hűen, hogy bizonyos mondatokat szóról szóra kiragadtak a könyvből. De ezeket is néha más, jelentősebb ember szájába adták, vagy nem konkrétan abban a szituációban hangzott el, ahogy eredetileg, de abszolút helytállóak voltak. És ugyanígy voltak mellékszereplők, akiket kicsit átértelmeztek, de jó irányba (vagy legalábbis nem zavaróan).

Aztán persze semmiképp nem lehet elmenni a táj mellett, amelyet Tolkien is újra és újra kihangsúlyoz, folyamatosan bemutat. Valahogy az én agyamnak a tájképeket egyszerűbb képek formájában értelmezni, mint szövegként, így itt is nyert a vizuális ábrázolás. És azt hiszem, meg is találták mindig a legmegfelelőbb helyszíneket. És nem csak a széles látószögű képeken virítanak gyönyörű tájak, hanem például Völgyzugoly részletekbe menő fa faragványai is csodásak. Ugyanez igaz a jelmezekre és mindenféle kellékekre is; nagyon részletesek és gyönyörűek.

Az összefoglalásban ugye nehezményeztem, hogy a karakterek nem igazán lehettek jól ábrázolva. Nos, a filmben véleményem szerint sikerült ezt a csorbát is kiköszörülni. Kezdjük mindjárt a leglényegesebb szereplők, Frodó és Samu kapcsolatával. Ugyan itt egy alá-fölérendelt helyzetről van szó, nekem mégis közelebb állt a szívemhez a filmes páros, ahol ez nem volt annyira kihangsúlyozva, mint a könyvben. Sokkal bensőségesebb és szorosabb kapcsolatot láthattunk köztük a filmvásznon, amit én helyénvalóbbnak éreztem, mert azért szerintem az életveszély igen közel tudja hozni azokat az embereket, akik egyébként is kedvelik egymást. Samu karaktere viszont a többiekéhez képest a filmben nem tűnt ki annyira, mint a könyvben. A könyvben ugyebár számomra ő volt a fény az éjszakában a szereplők közt.

Aztán Gimli és Legolas kapcsolata is érdekesebb a filmben, jobban kiélezték a kezdeti ellenséges érzéseiket egymás iránt, és szépen lehetett követni, hogy fordul át a kapcsolatuk a vetélkedésen át végül barátságba.

Végül külön-külön meg kell említeni Aragornt és Boromirt, akiket sokkal odaillőbb személyekké tettek a filmben. Aragorn részéről nagyon tetszett az, hogy a filmben nem hangsúlyozta minden egyes szituációban, hogy ő Gondor trónjának örököse. Bár ugye rögtön az első filmben fény derül erre a tényre, mégis végig próbál a Vándor álcája mögé bújni. Sőt, inkább mintha őt magát is megrettentené ez a trónörökösösdi, és mintha mindhárom filmen át, egészen a végkifejletig vívódna saját magával, hogy valóban érdemes-e a trónra. Ez sokkalta szerethetőbb karakterré tette, így elárulom, nekem a filmben abszolút ő a kedvenc. Ráadásul szerintem Viggo Mortensenben megtalálták a tökéletes színészt a karakterhez. (Persze feltétlenül kellett hozzá még az a félhosszú, sötétbarna paróka!) Az első jelenettől kezdve egyszerűen totál beleestem, és ahogy haladt a történet, úgy lett egyre szimpatikusabb és szimpatikusabb.

Boromirnak pedig jobban kihangsúlyozták a „gonosz” mivoltát. Mármint a filmben az első perctől kezdve lehet érezni vele kapcsolatban, hogy ő bizony megpróbálja majd a saját akaratát érvényesíteni, és az kihatással lesz az egész szövetségre. És így is történik. Míg a könyvben kicsit elalszik az ember gyanúja, mert olyan ártatlanul ajánlja fel a szolgálatait.

Végül pedig következzen az a nagyon nagy horderejű dolog, amit a második bekezdésben emlegettem, ami miatt akkor is jobban tetszene a film, ha a fent felsorolt dolgok közül egyik sem létezne. Ehhez először is tisztáznunk kell azt a bemutatkozásomból egyébként elsőre leszűrhető dolgot, hogy lány vagyok. És mint nőnemű lény, nem vetem meg a romantikát. És kérem szépen, azt merem állítani, hogy szerelmet olyan gyönyörűen filmen még nem ábrázoltak szerintem, mint jelen esetben. Arwen és Aragorn kapcsolatáról beszélek, amelyről a könyvben körülbelül három mondatot ejtenek a harmadik kötet végén. Az ő jeleneteik engem totálisan megvettek. Tán nem is kellett volna mondaniuk semmit, már csak ahogy néztek egymásra (sőt, ahogy most erről írok), attól feláll a szőr a hátamon, annyira gyönyörű. A kétségek, amik gyötrik őket, hogy együtt lehetnek-e, hogy boldogok lehetnek-e együtt. És ahogy mindezen kétségek ellenére ragaszkodnak egymáshoz. Ahogy Arwen meginog egy pillanatra, de aztán rájön az igazságra. Ezeket a dolgokat soha senki nem mutatta még be ilyen igazán szépen. Ráadásul a jeleneteik életmentő oázisokként emelkedtek ki a szörnyedelem sivatagából. Hiszen közben dúlt a háború, rengetegen meghaltak, rengeteg árulás történt, erősen kétséges volt, hogy győzhet-e egyáltalán a jó oldal. És ez a szerelem balzsam a megtört néző szívére. Minden egyes alkalommal, amikor nézem, hálás vagyok, hogy láthatom. (És persze kívülről fújom minden egyes mondatukat.)

Azért nem akarom úgy lezárni ezt a bejegyzést, hogy ne említsem meg, azért voltak a könyvnek is erősségei a filmmel szemben, de ezek többnyire csak apróságok. Az egyetlen nagyobb jelentőségű, az az, hogy a film lezárul gyakorlatilag a végső csata után, és azt már nem mutatja be, milyen feladatok várnak még a hobbitokra a Megyében, mikor visszatérnek. Ezzel kerekebb volt a könyv lezárása.

Aztán a filmben nem kapunk választ bizonyos dolgokra, például, hogy miért hajózik el a végén Frodó. Vagy, ami még fontosabb, mi történik Szarumánnal, miután elárasztják Orthancot vízzel a fák. (Na jó, erre igazából kapunk választ, de csak a rendezői változatban.)

Aztán még két apróságot jegyeztem fel, amik nekem fontosnak tűntek, és nem is nagyon értettem, a filmben ezeket miért ferdítették el. Az egyik, hogy a szülinapi buli után Bilbó törpökkel indul útnak Völgyzugolyba. Aminek igazából nem sok jelentősége van, de azért jó kis visszautalás A hobbitra. (Bár az igaz, hogy filmek terén viszont A gyűrűk ura készült el előbb.) A másik pedig, hogy a móriai átkelés a könyvben eredetileg Gandalf ötlete volt, és ennek szerintem Gandalf karaktere szempontjából igenis nagy jelentősége van. Mert ugye Móriában történik valami fontos Gandalffal, és azzal, hogy az ő ötlete volt leereszkedni a bányákba, kicsit olyan, mintha tudattalanul saját maga menne a sorsa elébe. Mintha a tudatalattija pontosan oda irányítaná őt, ahol dolga van.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy A gyűrűk ura esetében a könyv nagyon jó alapanyag volt, amiből a lehető legtöbbet hozták ki a filmesek, és valami csodát alkottak. Itt tehát én inkább a filmet ajánlanám fogyasztásra, főleg, ha az ember gyereke még csak most ismerkedik a műfajjal.