Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság

Hogy egy Agatha Christie lesz a listán, abban biztos voltam. Elvégre ő a krimi koronázatlan királynője, vagyis egy meghatározó jelenség az irodalomban. Hogy miért pont Az Ackroyd-gyilkosság került fel, azt már nehezebb lenne megfogalmazni. De lássuk előbb a tényeket.

Dr. Sheppard, egy kis falu egyetlen orvosa meséli el nekünk barátjának, a dúsgazdag Mr. Ackroydnak a meggyilkolását, és a bűntény kinyomozását. Mr. Ackroydot egyik este holtan találják a saját dolgozószobájában. A rendőrség természetesen rögtön kihallgatja a házbelieket, és talál is egy kitűnő gyanúsítottat, Ralph Patont, Mr. Ackroyd fiát, aki éppen pénz szűkében van, és jól jönne neki a busás örökség. De, ahogy az már lenni szokott egy Agatha Christie könyvben, a rendőrség nem megy semmire, ezért szerencse, hogy bekapcsolódik a nyomozásba a „kellemes” nyugdíjas éveit élő Hercule Poirot. És ha ő egyszer belefolyik egy ügybe, akkor ott a bűnözőnek semmi esélye, kíméletlen leleplezés vár rá. Poirot összegyűjti a tényeket, kikérdezi az érintetteket, és úgy rakja össze az eseményeket, mint egy puzzle darabkáit, hogy aztán a végén összeálljon a teljes kép, az olvasó pedig a homlokára csap, hogy jé, tényleg, másképp nem is lehetett volna. (Többnyire.)

A könyv tele van Christie könyveire nagyon jellemző elemekkel, úgy mint viszonylag zárt környezet és szűk gyanúsítottak köre, komoly örökség és a köré csoportosuló problémák, hamis vagy titkolt személyazonosságok, jelentéktelennek tűnő apróságok, amik nagyon is fontosak az ügy szempontjából, és persze a valódi gyilkos elrejtése az olvasó szeme elől. Hiszen mindenki, aki ismeri Christie életművét, tudja, hogy mindig a legártatlanabbnak tűnő ember a tettes. De amikor olvassuk a könyveit, ezt valahogy mindig elfelejtjük.

Mindenképp szót kell ejtenünk Hercule Poirotról, Christie egyik állandó nyomozójáról, a kackiás bajszú, rendmániás kis belgáról. Akit nem lehet nem szeretni! Annyira emberi és annyira zseniális, néhol megmosolyogtató, néhol talán kissé idegesítő, de mindig pedáns, és zseniálisan ért a szakmájához. Én nagyon korán megismerkedtem Agatha Christie-vel, és Poirot volt az egyik első nyomozó, akivel kapcsolatba kerültem az életművéből, és őszintén mondom, szerelem volt első látásra. Vagyis olvasásra. Na persze nem úgy… Imádtam olvasni, ahogy dolgozik, ahogy sokszor húzza a legjobb barátja, Hastings kapitány agyát, mert nem mondja el neki az ötleteit, és ahogy mindig, minden körülmények között eléri, amit akar, és hogy mennyire az emberek bizalmába tud férkőzni így vagy úgy. És az is nagyon tetszett benne, mennyire tudatában volt annak, hogy ő gyakorlatilag egy nyomozó zseni.

De aztán ez a könyv kicsit mégis más, mint a többi. Itt ugyanis nem szerepel Hastings kapitány, aki általában tolmácsolja az ügyeket, és nem is kívülről látjuk az eseményeket. Itt bizony benne vagyunk a dolgok sűrűjében, hiszen az ügy egyik fontos szereplője, a meggyilkolt ember orvosa és barátja, Dr. Sheppard szemszögéből ismerkedünk meg az eseményekkel. Épp ezért eleinte kicsit tartottam is tőle, hogy így hogyan kapunk meg majd minden szükséges információt, elvégre egy orvos mégsem lehet mindenhol ott. De Christie természetesen ezt is tökéletesen megoldotta. A gyilkos személyét pedig úgy rejtette el, ahogy más könyvében még nem tette. Én mondjuk már elég edzett vagyok a könyveihez, úgyhogy feltűnt a dolog, meg a könyvből készült filmet is láttam már úgy kb. ötszázezerszer (David Suchet egyszerűen zseniális!!), úgyhogy nem ért nagy meglepetés.

Egyszóval részben nagyon is tükrözi Agatha néni stílusát, részben viszont tud újat nyújtani. Úgyhogy bizonyos szempontból jó választás volt, mert ez a könyv kellemes, izgalmas betekintést nyújt Christie életművébe. És őszintén szólva, hogy így jobban belegondolok, nem tudnám, hogy ha egy könyvet kellene kiválasztanom tőle, melyiket mondanám. Annak örültem, hogy nem a Tíz kicsi négerre esett a választás, mert amennyire sokan hasra vannak esve tőle, nekem annyira nem jött be. Illetve nem volt vele semmi baj, de nem volt nagy durranás.

Az én személyes kedvencem egyébként a Mrs. McGinty halott, szintén Poirot, és végre nem (csak) a pénzről szól, persze arról is, mert mi másért gyilkolnának, de valahogy olyan más, mert végre nem a felső tízezer köreiben mozog. Persze egy ilyen sorozatnál szerintem az is fontos, hogy milyen sorrendben olvassuk a könyveket. Mert amikor a sok meggyilkolt gyártulajdonos/bankár/tőzsdeguru/politikus/csakúgysimángazdag után olvasunk egy totál más sztorit, az nagyon üdítő tud lenni, és könnyen kedvenccé válik.

Én magam talán erre a listára a Gyilkosság az Orient expresszen című könyvet ajánlottam volna. Az véleményem szerint az egyik kivételes csillag az életműben, nagyon más és nagyon ütős. És persze az is Poirot.

Agatha néniben egyébként az a jó, hogy szövevényes ügyeket agyalt ki, és vetett papírra, mégis érthető. Remekül el tudja altatni az ember gyanúját, a végén pedig kiderül minden. Azon kívül remek emberismerő lehetett, és néha meglepő meglátásai vannak – egyszerűek, de nagyszerűek. Rémtörténetekkel és lélekbúvárkodással is foglalkozik a történeteiben. Egy-egy alap sztorit többször is felhasznál, de soha nem unalmasan. Mindig fel tudja dobni valami újdonsággal. Vannak állandó szereplői, akik egytől egyig érdekesek és szerethetőek, például ki ne kedvelné meg Miss Marple-t, a falusi vénkisasszonyt, aki mindent lát és mindent hall, és végtelenül okos; vagy a kalandvágyó Tommy-t és Tuppence-t, vagy a csavaros észjárású Parker Pyne-t.

Szóval mindenképp érdemes a méltán nagy hírű írónő néhány könyvével megismerkedni, mert könnyen meg lehet kedvelni az írásait. Az Ackroyd-gyilkosság pedig egy jó indítás, hűen tükrözi az írónő stílusát, azt is beleértve, hogy minden könyvében mutat valami újat.

„Furcsa dolog ez: titokban hiszünk valamiben, de nem akarjuk beismerni, aztán, amikor valaki más kimondja, akkor dühödten tagadjuk.”

„Rengeteg bajt csinál, ha valaki rosszkor kottyantja ki a dolgokat.”

„ – Hiszen ha ezek a falak beszélni tudnának – mormoltam.

Poirot a fejét rázta.

-          A nyelv nem elég – mondta. – Az kellene, hogy szemük és fülük is legyen. De ne legyen túlságosan bizonyos benne, hogy ezek a holt tárgyak… mindig némák.”

„Azt mondják, aki hallgatózik, sose hall jót magáról.”

„Ó! A pénz! A világ minden baját a pénzre lehet visszavezetni… vagy a hiányára.”

„ – Les femmes – általánosított Poirot. – Csodálatosak! Összevissza találgatnak, és valami csoda folytán igazuk van.”

„Szerencsére a szavak, ha ügyesen használják őket, leplezni tudják a meztelen tények csúfságát.”

„Egy férfit addig lehet nyomorgatni, amíg csak az ember akarja… de egy nőnél nem szabad túlságosan messzire menni. Mert a nő a szíve mélyén rettenetesen vágyik rá, hogy kimondja az igazságot.”

„De milyen unalmas a nyugalom! El nem tudja képzelni, milyen egyhangúan jön egyik nap a másik után.” (Ezzel én is mélyen egyet értek! Van némi hasonlóság köztem és Poirot közt. J)

„Az öregek nevetnek utoljára, amikor az okos fiatalok már egyáltalán nem nevetnek.”

„Sose aggódjon amiatt, amit egy férfinak mond. Olyan önhittek, el sem hiszik, hogy az ember komolyan gondolhat valamit, ami nem hízelgő rájuk nézve.”