Túl vagyok hát a második listás Poe novellán, A kút és az ingán. Bevallom rögtön az elején, először ezt is le akartam húzni, mint az előzőt. De nem volt időm rögtön az olvasás után megírni a bejegyzést. Eltelt egy hét, leülepedtek bennem a dolgok, és most már nem olyan negatív a véleményem.
Szóval a történetről: egy pasit elkap az inkvizíció (majdnem inkvicízió lett belőle J), börtönbe zárják, halálra ítélik. De nem ám falhoz állítják vagy nyilvánosan felkötik. Inkább úgy döntenek, hogy halálra kínozzák. De ezt sem olyan hűbelebalázs módjára, hanem szépen, módszeresen. Hagyják, hogy a fazon saját magát ölje meg.
Nem akarom nagyon részletezni az eseményeket, mert ez a novella akkor nagyon erős, ha abban a pillanatban éled át, amikor olvasod. (Persze melyik nem??)
A leírás nekem megint kicsit sok volt, én szűkebbre szabtam volna. Az indítás jó volt, a közepe, az ingás rész hátborzongató. De a vége… Váratlan volt, meglepő, de nem tetszett. Szóval összességében jobb volt, mint Az Usher-ház pusztulása, de ez sem nyerte el igazán a tetszésem.
Amiért mégis jó volt, az a belső harc, amit a főszereplő vívott saját magával. A harc a túlélésért az őrület szélén. Tetszett, mert valahogy olyan ismerős volt…
„Fölriadva a legérzéketlenebb alvásból, valamifajta álomszövet pókhálófonalait minden ébredésünkkel széttépjük. De egy másodperc múlva már - oly finom tud lenni ez a háló – nem emlékszünk arra, amit álmodtunk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése