Poe egy olyan író, akiről szerintem mindenki tud valamit. Nekem például folyton az jutott eszembe róla, hogy ő az, aki hátborzongató sztorikat írt. Meg A holló című verset. Itt volt tehát az ideje, hogy megismerkedjem más műveivel is. Két novellája szerepel a listán, Az Usher-ház pusztulása és A kút és az inga.
Az Usher-ház pusztulása címmel egy novella-gyűjteményt találtam, mely az említett mű után kapta a címét. Neki is kezdtem rögtön az elején… Aztán úgy döntöttem, inkább átugrok magára a konkrét novellára, elvégre ide úgyis csak arra van szükségem. De mielőtt elmondanám, miért is döntöttem, így, nézzük meg, miről szól Az Usher-ház pusztulása.
Maga a sztori, mivel novelláról van szó, nem nagy kunszt. Egy meg nem nevezett ember lovagol az Usher-ház felé, és már az úton érzi, hogy valami nincs rendben ezzel a hellyel. Roderick Ushert, gyerekkori barátját akarja meglátogatni, az ő kérésére érkezik hozzá.
Ahogy megismerkedünk Roderickkel, rögtön látjuk, hogy valami nem stimmel nála, valami rejtélyes „betegség” gyötri. De a pokol igazán akkor szabadul el, amikor meghal az ikertestvére Madeline. Szegény teljesen bekattan. A barátja próbálja nyugtatgatni, lefoglalni. Aztán egy viharos estén éppen azzal ütik el az időt, hogy a barát felolvas egy könyvből. És mindig, amikor olyan részhez ér, amiben valamilyen hanghatás van leírva, azt ők valóságosan hallják a ház egy távoli pontjáról. Egy ilyen hang után a barát abbahagyja az olvasást, és odalép Roderickhez, aki magában motyog. Közel hajol hozzá, hogy értse, mit beszél, és így rájön, hogy Roderick ikertestvérét élve temették el. A nő megjelenik az ajtóban. A barát fejvesztve menekül a helyszínről, és az útról visszanézve látja, hogy a ház elpusztul, és belepi a közelben álló tó vize.
Ez lenne nagyjából a sztori. Akkor most nézzük a szomorú valóságot.
A könyvben lévő többi novellához képest ez még egészen élvezhető volt. Volt olyan, amit végigolvastam, és lövésem nem volt, hogy miről van szó benne. De minket most ugye konkrétan ez érdekel, szóval ez még olvasható volt. Szórakoztatónak már nem mondanám. Sem hátborzongatónak. Nekem kicsit Márai jutott róla eszembe. Mindjárt ki is fejtem, hogy értem ezt. Szóval mindketten elkezdtek bemutatni valamit, leírták a tájat, az embereket, az épületet, a berendezést, a mindent a legapróbb részletig, kivesézték a bemutatást, és egy darabig mindkettőjüknél azt éreztem (Márainál most konkrétan A gyertyák csonkig égnek című regényre gondolok ugyebár), hogy úúú, de jó kis atmoszférát tudnak teremteni. Aztán három oldallal azután, hogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, egy új gondolatom született, mégpedig az, hogy ez már túlzás. Túlzásba estek, terjengőssé, dagályossá vált a leírásuk. Nem találták az arany középutat. Úgy érezték, hogy belejöttek a hangulatteremtésbe, akkor aztán most mindent bele. De éppen ezzel átestek a ló túlsó oldalára, és egy idő után már túlzásnak éreztem, amit csináltak.
Ennél a novellánál is az volt, hogy az elején arra gondoltam, na, ez most jó lesz. Aztán mire végre felállt volna a szőr a hátamon, addigra már untam azt, hogy minden nyomasztó és különös és félelmetes.
Más. Az alapgondolat egyébként jó lett volna, de ez a végkifejlet, ezt én a magam részéről nem tudtam értelmezni. Ez olyan nem-volt-több-ötletem-úgyhogy-gyorsan-lezárom-valami-hülyeséggel befejezés volt. (És az összes többi novellánál is ezt éreztem.)
Szóval Poe egyelőre nem nyerte el a tetszésem. Nagyon nem. Megértem, hogy a listán a helye, hiszen korának meghatározó, műfajteremtő írója volt. Csak azon morfondírozok, hogy vajon miért pont ezt a novelláját választották. Remélem nem azért, mert ez az egyik legjobb. Ezek után félve vágok neki a másiknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése