NOHUN #22 Hildebrand: Sötétkamra

Soron következő könyvünkről alig-alig találtam valamit, így kénytelen voltam a nagy könyv információira támaszkodni.

Amit tehát sikerült kiderítenem a szóban forgó műről:

A Hildebrand egy álnév, az írót valójában Nicolaas Beets-nek hívták, a Sötétkamra (Camera obscura) pedig a holland irodalom egyik fontos műve. Nem csak azért, mert hétköznapi holland nyelven íródott, hanem mert témája a XIX. századi holland polgárság.

Beets Leidenben végezte az egyetemet, közben pedig lejegyezte mindennapi megfigyeléseit. Néha meseszerűen, néha inkább tényszerűen, de mindenesetre ezekből a lazán összefűződő történetekből jött létre a Camera obscura.

A cím szerintem nagyon találó, a szerkezet ugyanis, amiről Beets a könyve címét kölcsönözte, maga is megmutatni hivatott dolgokat. Akinek lövése sincs, hogy mi az a camera obscura, azt ajánlom, látogasson el az egri Líceumba. Roppant érdekes és szórakoztató szerkezet. J Nem is értem egyébként, miért kellett ezt lefordítani.

Amit még érdemes tudni a könyvről, hogy meglehetősen szentimentálisra sikeredett, már abból a szempontból, hogy a történetben minden gonosz elnyeri méltó büntetését, a jók pedig lépten-nyomon jutalmat kapnak.

Bár a téma – egy társadalom bemutatása – ugyan nem újkeletű, viszont abból a szempontból kétségtelenül kiemelkedő a könyv, hogy végre nem a briteket vesszük (vennénk) górcső alá. Ettől függetlenül azonban a társadalomkritika nem éppen az a téma, ami közel áll a szívemhez, így annyira nem fáj a szívem ezért a könyvért.

Forrás

Éljenek az Eszterek! | Charles Dickens: A Jarndyce-örökösök

Szolgálati közlemény! A mai bejegyzéssel megkezdődik a szokásos nyári szünetem, vagyis a következő három hónapban csak kéthetente lesznek új bejegyzések. Szolgálati közlemény vége.

Őszintén szólva mielőtt belekezdtem ebbe a könyvbe, a Moby Dicket akartam elkezdeni, mert az már egy ideje bolygatja a fantáziámat. De a legutóbbi nagy, MEK-es letöltésemkor felfedeztem, hogy sok könyv rövidített, átdolgozott formában került fel oda, többek között a Moby Dick is. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy akkor inkább rendelek pár könyvet, mert szeretném a teljes műveket olvasni. Viszont azzal kellett szembesülnöm rendelés közben, hogy sok könyvből még az antikvár példányok közt is csak a rövidített változat található meg. Így kénytelen voltam elengedni a ragaszkodásomat, és nekiestem elsőként Charles Dickens A Jarndyce-örökösök című könyvének, amiről időközben szintén kiderült, hogy egy rövidített változat. De ekkor már ezen igyekeztem egy legyintéssel túllendülni.

Szóval a dolog fő tanulsága, hogy mindig nézzétek meg, hogy milyen kiadást töltötök le a MEK-ből.

Na de most már beszéljünk a könyvről is. J Szóval A Jarndyce-örökösök. A cím engem ez esetben totál félrevezetett. A csavar a dologban, hogy a könyv tényleg a Jarndyce örökösökről szólt, csak nem teljesen abban a formában, ahogy én számítottam rá. Maga az örökösödés és az ahhoz kapcsolódó per nem igazán játszik szerepet a történetben, ezek inkább csak eszközül szolgáltak ahhoz, hogy a szereplők „összeverődjenek”.

A történet nagyjából két szálon fut. Vagyis inkább egy szálon, meg egy másikon, ami eleinte szintén elágazik több szálra. De persze a végén minden szál összefut, és kerek egész lesz a sztori. Az egyik fő szál Eszter története, akit kezdettől fogva egy titok leng körül, nem tudni ugyanis, hogy kik voltak a szülei. A nagynénje neveli fel, aztán egy ismeretlen jóakaró segítségével bentlakásos iskolába kerül, később itt kezd el dolgozni, de az ismeretlen jóakaró magához veszi. Ez az ismeretlen jóakaró egy bizonyos John Jarndyce, a szóban forgó per egyik érdekeltje, és Eszter, bár ő a főszereplő, igazából csak rajta keresztül kerül kapcsolatba a perrel.

A másik szál elég zavarosan indul, rengeteg különféle szereplőt megismerünk. Körülbelül a könyv feléig folyamatosan csak új szereplők jönnek be, és mindenféle rejtélyes dolgok történnek, például különös halálesetek, fátylas nők tűnnek fel és el, fontos iratoknak is nyoma vész. Aztán egy idő után az embernek persze lesznek sejtései, hogy hogyan is kapcsolódik össze ez a sok különféle esemény. Pusztán arra kell majd jó sokat várni, hogy ez az egész hogy kapcsolódik az Eszter féle szálhoz. Vagyis persze sejteni már itt is elég korán lehet dolgokat, de a tényleges megerősítés elég sokára érkezik meg. Utána viszont meglepően hamar lezárulnak a dolgok, a perrel együtt egyébként, és szerencsére akik megérdemelték, azok boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A nagy könyv szerint ez a regény sokkal inkább akart egy társadalomkritika lenni, mint szórakoztató mű. És azt hiszem, ezt a célját ténylegesen és tökéletesen el is érte. Mert Dickens mindenféle rendű és rangú embert felsorakoztat elénk, és mindről el is mondja a véleményét. Persze ezek nagyrészt általánosítások, de azért valljuk be, az általánosítások nem alaptalanul jönnek létre.

Én viszont sokkal inkább a történetért szeretem elolvasni a könyveket, épp ezért ez a könyv elég felemás emlékeket hagyott bennem. Esztert nagyon megkedveltem, szerettem a gondolkodásmódját, ahogy hozzáállt az élethez, és szerettem a kapcsolatát John Jarndyce-szal. És az ő szála, bár ott is voltak jócskán szereplők, mégis valahogy összeszedettebb is volt. Azt hiszem, ha az egész könyvet az ő szemszögéből írták volna meg, az nyilvánvalóan inkább az ő története lett volna, csak akkor sokkal jobban tudtam volna én értékelni ezt a könyvet.

Aki tehát kíváncsi a XIX. század végi Anglia társadalmára, az bátran vegye kezébe ezt a művet, mert nem fog csalódni, sőt, még szórakozni is fog közben. Mindenki más azonban, azt hiszem, találhat ennél jobb történetet is.

Összességében nem volt rossz, de azért az igazán jótól is távol áll. Talán csak a félrevezető cím miatti csalódottság beszél belőlem, de hát ezt már nem tudom meg nem történtté tenni. Én egy perre számítottam, és az akörüli eseményekre, de itt a perről igazán szó sem volt. (Bár meg kell hagyni, az egyetlen perrel kapcsolatos esemény viszont nagy poén volt a könyv végén.) És sajnos a csalódottságomat még Eszter sem tudta igazán elfeledtetni velem. Viszont így utólag nézve a dolgokat, örülhetek, hogy csak a rövidített verzió jutott nekem, mert lehet, hogy ha nekiülök a teljes műnek, az Üvöltő szelek után felbuzdulva inkább otthagyom.

„…megtakarítani egy pennyt annyi, mint szerezni egy pennyt!”

„…ilyen a természetem, ami rossz, az túlontúl felizgat, nem tehetek ellene semmit.”

„…Angolországban nem szokás nemességet adományozni olyan embereknek, akik békés cselekedetekkel tüntetik ki magukat, akármilyen szép és nagy cselekedetek azok – kivéve ha történetesen egy nagy rakás pénz felhalmozásából áll a tettük.”

„…s ahol nem hiányzik az akarat, …, ott nem hiányzik az eredmény sem végül.”

Életem könyvekben Book Tag

Jöjjön ma ismét egy book tag, mert már olyan régen volt… J (Forrás)

Találj egy-egy könyvet a monogramod mindegyik betűjéhez:

Hűha, most meg fogjátok tudni a valódi nevem kezdőbetűit, hajaj. J Na de jó, legyen!

Tehát a két könyv: Vízparti történet és Szerény javaslat. (Tudom, tudom, az utóbbi nem könyv, de nem volt túl sok lehetőségem sz betűvel azok közül, amiket már olvastam…)

Számold le az életkorod a könyvespolcon. Melyik könyv jött ki?

Na itt én mindjárt módosítottam egy kicsit, és úgy gondoltam, inkább a nagy könyvben számolom le, és csak azokat a könyveket fogom számolni, amelyeket ténylegesen olvastam is.

És a nyertes könyv pedig: J J Tristram Shandy úr élete és gondolatai J J Mindig azok a fránya vesszőparipák… J

Egy könyv, ami a szülőhelyeden (város/ország) játszódik:

Ez egyszerű, az Egri csillagok. Meglehetősen közel játszódik a szülőhelyemhez is egyébként, nem csak az ország stimmel.

Egy könyv, ami olyan helyen játszódik, ahová mindig is szerettél volna eljutni:

Elég sok hely van, ahová szeretnék eljutni, de akkor most megpróbálom kettőre szűkíteni a lehetőségeket, mert ennél a kettőnél még a kor is stimmel. Mármint most is örömmel meglátogatnám az adott helyszíneket, de a könyvekben lévő korban is szívesen megnéztem volna őket. Az egyik A lusiadák összes helyszíne, a másik pedig Az ártatlanság korának New Yorkja.

Egy könyv, aminek a kedvenc színed van a borítóján:

Ez nehéz volt, ugyanis a legtöbb könyvnek elég minimalista a borítója, sokat pedig ugye eleve a MEK-ből töltöttem le, vagyis gyakorlatilag nincs is neki. Ezért elkezdtem hátulról előre lapozgatni a nagy könyvet, hátha találok valamit, ugyanis vannak benne képek is erről-arról, néha könyvborítókról is. Mondjuk olyat nem találtam, amelyik igazán tetszene is, de nem is ez volt végeredményben a feladat, úgyhogy tessék, kifotóztam nektek a Gépnarancs egyik borítóját (a betűszín a lényeg):

Melyik könyvről vannak a legboldogabb emlékeid?

Alapjában véve ezek nem azok a tipikus boldogságot adó könyvek, szóval ez egy nehéz kérdés. Azt tudom, melyik az a két könyv, amelyek a legpozitívabb érzelmeket váltották ki belőlem, de ezt sem mondanám boldogságnak. Inkább talán csak a viszontlátás boldogságát idézték elő, mert mindkét könyvben rokonlelkekre találtam. Az egyik Az ifjú Werther szenvedései, a másik pedig az Új Héloise.

Melyik könyvet volt a legnehezebb elolvasnod?

Ide tudnék azért mondani párat különböző okokból. Eleve a rohadt hosszú könyvekhez nehezen fogok hozzá. És akkor ezt még tudja rontani, ha mondjuk más a kultúra, mert ugye akkor azt külön értelmezni kell, vagy folyton hátralapozgatni a lábjegyzetekhez. Az is nehezítheti az olvasást, ha ősrégi a fordítás. Egyszóval sok minden közrejátszhat abban, ha szenvedős egy olvasás, de ha egyet kellene most hirtelen kiválasztanom, akkor – a változatosság kedvéért – mondok egy rövid, de számomra rettenetes könyvet, a Vathek kalifa történetét.

Melyik könyv elolvasása után leszel a legbüszkébb magadra?

Vár még rám pár meglehetősen vaskos könyv, de legutóbb a szintén féltégla címkével kitüntetett Hiúságok vására „leküzdése” töltött el némi büszkeséggel. Szerencsére nem volt igazi küzdelem, de erről a jövőben várhatóak részletek. :)

NOHUN # 21 James Hogg: Egy megtért bűnös emlékiratai és vallomásai

Az ehavi NOHUN részben James Hogg skót író Egy megtért bűnös emlékiratai és vallomásai című könyvét fogom egy kicsit bemutatni (eredetileg The Private Memoirs and Confessions of a Justified Sinner). És beszéljünk is elsőként a címről. Ugyebár a sorozatnak éppen az a lényege, hogy ezekből a könyvekből nem készült magyar fordítás. A nagy könyv fordítói mégis indokoltnak érezték, hogy ezeknek a könyveknek is adjanak magyar címet, így született a bejegyzés címében is szereplő förmedvény. Hogy a justified-ből hogyan lett megtért, arról fogalmam sincs. És nem csak azért, mert magának a szónak köze sincs ehhez – eredeti jelentése igazolható, indokolt, jogos. Hanem azért sem, mert egyáltalán nem passzol a történethez.

Na de lépjünk tovább ezen az orbitális bakin, és nézzük meg, miről is szól a könyv. Gyakorlatilag ugyanazt a történetet ismerjük meg két különböző nézőpontból. Az első nézőpontunk egy bizonyos szerkesztőé, aki felettébb érdekes körülmények között bukkan rá egy önéletrajzi írásra. Olvas ugyanis egy levelet James Hoggtól egy magazinban, a levélben Hogg egy öngyilkos sírjának kihantolásáról ír. A szerkesztő a levél hatására elutazik, hogy részt vegyen a kihantoláson, és a sírban, a meglepően jó állapotban lévő holttest mellett találja meg a szóban forgó önéletrajzot.

A dolog pikantériája, hogy Hogg, igen, a könyv írójáról van most szó, tényleg megjelentette ezt a levelet a magazinban, mint egyfajta misztikus novellát, nem sokkal azelőtt, hogy megjelentette volna magát a könyvet.

Az önéletrajzban lévő eseményeket elsőként a szerkesztő tolmácsolásában olvashatjuk, majd közzéteszi az eredeti írást is. A történet egy bizonyos Robert Wringhimről szól, akit kálvinistának neveltek a szülei, és mint kálvinista, elismerte a predesztináció tételét, vagyis hogy eleve el van rendelve, hogy egy adott ember jó vagy gonosz. Robert a tizennyolcadik születésnapján megtudja, hogy ő Isten egyik kiválasztottja, és azzal bizonyíthatja leginkább az elköteleződését Isten felé, hogy megszabadítja a világot a bűnösöktől. Elsőként a testvérét George-ot veszi célba, akit amúgy is utál, mert az apjuk annak idején csak őt ismerte el fiának, és ezzel Robertet gyakorlatilag kitaszította a jólétből. De nem áll meg egy áldozatnál, „szépen” teszi tovább a dolgát. Ráadásul egy segítőt is kap – ezt már a könyv második felében, a tényleges önéletrajzban olvashatjuk. Ez a segítő egy alakváltó lény, egy második Robert vagy talán maga a Sátán? Ki tudja. De az biztos, hogy ő teszi hátborzongatóvá a történetet. Már csak azért is, mert Robertnek időnként kiesnek órák, napok, hónapok az emlékezetéből, de más emberektől visszahallja, miket követett el ezek alatt a kiesett idők alatt.

A könyvet áthatja egy különös atmoszféra, ami szerintem abból adódik, hogy nem lehet tudni, valójában mi az igazság. Robert a jelek szerint maga sem tudja eldönteni, hogy ki az ő különös kísérője, ami utalhat akár arra is, hogy mentális problémával küszködött. A szerkesztő pedig pusztán arra támaszkodhat, amit Robert írásaiban olvasott, vagyis nem volt ott, nincsenek saját tapasztalatai, nem tudhatja, hogyan történtek valójában a dolgok. Ő is csak Robert nézőpontját ismeri igazából. Vagyis tulajdonképpen mintha az olvasóra lenne bízva, hogy megítélje Robert tetteit. Amelyek nyilván nem jók, tekintve hogy végigmészárolja a könyvet. De ő maga felmenthetőnek gondolja magát, elvégre éppen a vallás igazolja a tetteit. Ha viszont az olvasó azt feltételezi, hogy netán Robertnek komoly egészségügyi problémái voltak, akkor ugyebár megint csak felmenthető, hiszen teljesen beszámíthatatlanul cselekedett. Ez pedig érdekessé és aktuálissá teszi a történetet, nekem legalábbis felkeltette az érdeklődésem.

Az okosok szerint egyébként Hogg legfőbb célja e művel az olyan szélsőséges vallási tanok, mint a már emlegetett predesztináció kifigurázása volt. Engem pedig a vallási témák alapvetően igencsak vonzanak, úgyhogy végeredményben azt mondhatom, ez a történet engem nagyon is érdekelne.

Fun fact: állítólag James Hogg és az irodalmi Nobel-díjat nyert Alice Munro szegről-végről rokonok, ugyanis mindketten egy bizonyos Laidlaw családból származnak (ez egyébként Munro születési neve is). Munro írt is a skót felmenőiről a Kilátás a Várszikláról című könyvében. Persze, hogy tényleg rokonok voltak-e, arról talán Munrot magát kellene megkérdezni.

Források:

https://www.theguardian.com/books/2009/aug/30/private-memoirs-confessions-justified-sinner

https://publicdomainreview.org/collection/the-private-memoirs-and-confessions-of-a-justified-sinner-1824

https://www.gradesaver.com/private-memoirs-and-confessions-of-a-justified-sinner/study-guide/summary

Gonoszságok gyűjteménye | Elmélkedés az Üvöltő szelekről

Van bizony Teacher’s Guide az Üvöltő szelekhez, tehát most kellene jönnie az elmélkedéseknek, és jön is, mint látjátok. Akik olvasták a múlt heti bejegyzést, azok már tudják, hogy én bizony ezt a könyvet félbe hagytam. (Illetve technikailag nem félbe, mert annál tovább jutottam, kb. 200 oldallal a vége előtt hagytam abba.) És őszintén szólva nem állt szándékomban többet beszélni róla, de aztán belekukkantottam a segédletbe, és úgy döntöttem, legyen. Szóval igen, most egy félig elolvasott könyvről fogok elmélkedni. J

Elsőként le kell szögeznem, hogy igen, megtudtam a történet végét, de a legkevésbé sem hozott lázba. Tényleg, magamat is megleptem vele, hogy teljesen hidegen hagyott. Úgy léptem túl ezen a könyvön, mint… Nem is tudom, de az a lényeg, hogy amikor olvastam, egyszerűen éreztem, hogy ezt kell tennem, megtettem, lezártam, továbbléptem.

A mondanivalóim három pont köré fognak csoportosulni, ezek pedig a nézőpont, a témák és a hangulat. Kezdjük is a nézőponttal. Három különböző nézőpontból követhetjük az eseményeket: Lockwoodéból, Nelly-éből és egy harmadik, mindentudó nézőpontból láthatjuk azokat az eseményeket, amelyeknél Nelly nem volt ott. Az ugyebár elég logikusnak tűnik, hogy ha egy külső szemlélő szempontjából tekintünk a történtekre, sokkal reálisabb képet kaphatunk az eseményekről. Csak kérdés, hogy ebben az esetben Nelly mennyire külső szemlélő. Én először őt egy teljesen ártatlan szereplőnek hittem, aki pusztán azért tud ennyi mindent, mert a személyzet tagjaként elég sok helyre volt bejárása. De Nelly sokkal-sokkal fontosabb karakter, mint ahogy azt az elején feltételeznénk. Sőt, mondhatni kulcsfigura, mert véleményem szerint ő az, aki bármikor gátat szabhatott volna az eseményeknek, mégsem tette. Annak ellenére nem tette, hogy sok esetben ő is tudta, hogy amit csinál, az nem jó, és senkinek nem fog előnyére válni. Ezért ő egy nagyon cseles karakter. Mert tényleg teljesen ártalmatlannak tűnik, de valójában a gyengesége miatt ő a legfőbb gonosz ebben a könyvben.

A segédlet szerint a könyv az alábbi témákkal foglalkozik: családok közötti viszály, testvér-rivalizálás, szerelem és bosszú. Persze mind nagyon súlyos és fontos témák, amikről érdemes beszélni, de engem ezek közül jelen esetben csak egy érdekel, és az a szerelem. Eleve megkérdőjeleződött bennem, hogy beszélhetünk-e ennek a könyvnek a kapcsán szerelemről. Mert itt még azok is átgázolnak egymáson, akik elvileg szeretik egymást. De amit végképp nem értek, hogy az a nagyon büszke Heathcliff, aki felhúzott orral elszelelt, mikor meghallotta, hogy a barátnője nem menne hozzá feleségül az alacsony származása miatt, még akkor is majd meghalt a szerelemtől, amikor kikenve-kifenve visszatért, de a szerelme még akkor is inkább a pénzhez ragaszkodott, mint hozzá. Heathcliff tűnik a leggonoszabb embernek a világon, vagy legalábbis a könyvben mindenképp, de valójában csak egy gyenge, szeretethiányos, szánandó idióta.

Most, hogy ezt a két dolgot így kielemezgettem magamban, egészen értelmet kezd nyerni számomra a könyv zsenialitása, de… Beszéljünk végezetük a harmadik pontról, a hangulatról. A környezet, amiben a történet játszódik, már előrevetíti, hogy itt semmi jó nem történhet. A borús idő, a ködös láp, a csontig hatoló hideg mind remekül megalapozzák a hangulatot. Csakhogy aztán nem hogy semmi jó nem történik, hanem folyamatosan csak rossz dolgok történnek. Nincs oldás, nincs megkönnyebbülés. Nincs az ég egy adta világon semmi két negatív hangulatú esemény közt, ami egy kicsit is azt sugallná az olvasónak, hogy tarts ki. Azt hiszem, hogy ezt a múlt heti bejegyzésben is említettem, hogy olyan szinten lehúzott hangulatilag a könyv, hogy azt el sem tudom mondani. Tényleg, fizikailag és lelkileg is rosszul voltam olvasás közben, mert nem volt ebben a könyvben semmi, amit egy kicsit is szerethettem volna. Nem volt egy szereplő sem, akinek drukkolhattam volna, vagy egyáltalán akinek érdekelt volna a sorsa. Olyan depresszív állapotba kerültem ettől a könyvtől, hogy tényleg úgy voltam vele, ezt nem akarom tovább erőltetni, mert egyszerűen nem esik jól. Nem szolgálja a javamat. Talán durvának fog hangzani, de számomra hangulatban Sade márki műveivel vetekedett ez a könyv.

Végezetül felírtam még egy kérdést, amelyet a segédletben olvastam, ami totál kiverte nálam a biztosítékot. (Már ha lehet azt még jobban kiverni…) A kérdés pedig úgy hangzik, hogy hogyan tartja fenn Bronte a szimpátiát a két főszereplő, Heathcliff és Catherine iránt. Ha erre nekem épkézláb választ tud adni valaki, az előtt fejet hajtok, de komolyan. Mert szerintem semmilyen szimpátiát nem épített fel, mert egyszerűen nem lehet. Itt két gusztustalan emberről van szó, és ami köztük van, azt pedig távolról sem nevezném szerelemnek. Nincs itt mivel szimpatizálni.