Édes kis semmiség | Louisa May Alcott: Jó feleségek

Most pedig következzék az új bejegyzés-rendszer szerint az egy könyvhöz tartozó második bejegyzés, avagy a gondolataim és érzéseim a Jó feleségek kapcsán.

Mondhatni, emeljük a tétet a Kisasszonyok után, már ami az eseményeket illeti. A March lányok szép lassan felnőnek, és megtalálják a helyüket az életben. Az előző részhez képest komolyabbak a témák, nagyobb az öröm, de nagyobb a dráma is. Mégis valahogy ugyanazt a könnyedséget éreztem olvasás közben, mint a Kisasszonyoknál. Végtelenül szórakoztatott a könyv, a szó legjobb értelmében. Egyáltalán nem akart szájbarágós lenni, pedig tele volt „erkölcsi prédikációkkal”.

Kétszer is sírtam a drámai eseményeken, és nem tudnám megmondani, melyik volt a fájdalmasabb. Az egyik, gondolom, egyértelmű, ez Beth halála volt. Én nagyon kedveltem Beth-t, és nagyon sajnáltam, hogy az ő története ilyen gyorsan véget ért. Valamint azt is nagyon sajnáltam, hogy végül is nem tudtuk meg, hogy pontosan mibe halt bele. Vagy legalábbis számomra nem volt egyértelmű. Csak annyi lett kimondva, hogy a korábbi betegségéből már sosem gyógyult fel igazán. De a könyv elején még egészen úgy tűnt, hogy jól van. Na mindegy, az élet ugyebár ilyen, egyik nap még jól vagyunk, a másik nap meg…

A másik esemény pedig, amelyik könnyeket csalt a szemembe, az Laurie lánykérése volt. Vagyis inkább az, hogy ki lett kosarazva. De ezen is inkább örömömben sírtam, mert annyira meg tudtam érteni Jo indokait, és nagyon tiszteltem őt azért, amiért ő is belátta azt, hogy nem lennének boldogok együtt, és fel is vállalta, és nem engedett a könyörgésnek. Meg persze sajnáltam szegény Laurie-t is, mert átéreztem, hogy ez mennyire fájhatott neki. Aztán persze később mérges lettem rá, amiért úgy tűnt, hogy olyan hamar túl tudta tenni magát a nagy szerelmén. De rögtön meg is enyhültem, mert ezt először ő maga sem értette, és bántotta a dolog. Innen tudtam, hogy helyén vannak az érzései. Bár nekem azért egy kicsit fura volt, hogy végül Amy mellett kötött ki. Nem vártam én, hogy remeteséget fogadjon, de én biztos nem tudtam volna úgy túllenni valakin, hogy közben beházasodok a családjába.

Az egyetlen dolog, ami… nem mondhatom, hogy nem tetszett, csak egy kicsit furcsának találtam, hogy volt két lány is, akik „betörhettek volna” a munkaerőpiacra. És még csak nem is azért, hogy eltartsák magukat, vagy besegítsenek a családi kasszába, mert hogy művészlelkekről van szó. (Ez aztán a durva sztereotipizáció, de értitek, hogy értem, ugye?) Amy a festésben nagyon tehetséges, Jo pedig az írásban, mégis többé-kevésbé felhagynak eme tevékenységükkel. Ennek a miértjét pedig én nem nagyon értettem. Mármint persze a korszellem és a hagyományok. De akkor is!

Összességében a Kisasszonyokhoz hasonlóan a Jó feleségek is nagyon tetszett. Minden dráma ellenére üdítő és szórakoztató volt. Erős érzelmeket váltott ki belőlem, úgyhogy biztos, hogy mindig emlékezni fogok rá. Nem is indíthattam volna jobb könyvvel az évet. 😊

És most, hogy már olvastam a könyvet, nagyon szeretném megnézni a legújabb filmfeldolgozást is, mert valahogy annyira illenek a színészek a szerephez. Mikor Jo a színen volt, folyton Saroise Ronan arca jelent meg előttem, és szerintem Laurie szerepére is tökéletes választás volt Timothée Chalamet. De például kíváncsi lennék, hogy ki játszotta Baehr professzort. Talán írok majd egy bejegyzést a filmről is.

Említésre kerül az Új Héloise.

Milyen szerinted egy jó feleség?

Louisa May Alcott: Jó feleségek

 

Legutóbbi kiadás: 2022, Lazi

Mint láthatjátok, sikerült beszereznem a Kisasszonyok második felét, így folytattam is ezt a remekbe szabott történetet.

Ahogy a tavalyi évösszegzőben is írtam, idén szeretnék egy új bejegyzés-rendszert kikísérletezni, úgyhogy ezennel el is kezdem. 😊 Az új rendszer lényege, hogy minden könyvről legalább két bejegyzés fog születni. Az elsőben a kizárólag a tartalmat foglalom össze röviden, a másodikban pedig a saját gondolataimról írok. Ezzel egyrészt megkurtítom az egyes bejegyzéseket, másrészt pedig több időm marad egy-egy olvasásra.

Következzék most tehát egy rövid tartalmi összefoglaló a Jó feleségekből. A bejegyzéseim továbbra is erősen spoileresek lesznek, tehát ha előbb szeretnéd elolvasni a könyvet, akkor ezt a bejegyzést ne is olvasd tovább.

A Kisasszonyok eseményei után néhány évvel vesszük fel újra a történet fonalát. John Brooke eleget dolgozott ahhoz, hogy megteremthesse az együttélés feltételeit Meg March számára, így hát az első esemény, amin újra részt veszünk a March családdal, az éppen Meg és John esküvője lesz. Az ő életük viszonylag egyenletesen rendezetten csordogál majd tovább az egész könyvön át. Persze egyik házasság sem mentes az akadályoktól és kisebb-nagyobb nehézségektől, és ezeket is jól bemutatja az első boldog pár kapcsolata, de ennek a könyvnek nem (vagy inkább sem) ők a főszereplői.

Jo élete már inkább tele van zökkenőkkel. Nem túl váratlanul ugyan, de egyszer csak eléáll Laurie a nagy kérdéssel, amit Jo kategorikusan elutasít. Úgy érzi, és ebben anyja is megerősíti, hogy ő is Laurie természetükben túlságosan hasonlítanak egymásra ahhoz, hogy hosszú távon boldogok lehessenek együtt. De Jo sem menekülhet a szerelem elől, és bár utolsóként a March lányok közül, de végül rá is rátalál a boldogság és a szerencse is.

Beth a Kisasszonyokban átesik egy súlyos betegségen, és a Jó feleségekben azt láthatjuk az elejétől fogva, hogy valahogy csak nem akaródzik teljesen felgyógyulnia. Sosem tudjuk meg pontosan (legalábbis a magyar fordításból), hogy végül is mi az oka, de elhagyja az árnyékvilágot.

Amy-t a szerencse és a jólneveltsége egy hosszú külföldi úttal ajándékozza meg. Miközben felfedezi Európát, rá is rátalál a szerelem, méghozzá egy régi ismerős személyében, ugyanis a mi becses Laurie-nk lesz a férje.

Mrs. és Mr. March méltósággal és mérhetetlen lelki erővel viselik a rájuk kiszabott csapást. De a sors azért igyekszik valamennyire kárpótolni is őket, ugyanis a történet végére többszörös nagyszülők lesznek.

A mogorva March néni is jobb létre szenderül ebben a részben, és mindenki legnagyobb meglepetésére Jo-ra hagyja a hatalmas házát. Jo és férje – egy német professzor, akivel Jo new yorki tartózkodása alatt ismerkedik meg – nem válnak meg a háztól, hanem fiúiskolát nyitnak.

Ha jól tudom, a March lányok története a Jó feleségek után is folytatódik tovább, főként Jo-ra és az iskolájára koncentrálva. További két kötetben – Fiatalurak és Jo fiai - követhetjük tovább a March család sorsát. Ezek a kötetek azonban már nem szerepelnek a nagy könyvben.

Mi a véleményed a házasságról, mint intézményről?

„Az ég áldjon meg, nem én költök sokat; a pénz maga költi el magát, mire odanézek, híre-pora sincs.”

„Mindig az a legjobb politika, ha az ütést csókkal viszonozzuk akkor is, ha néza nehéz…”

„A férfiak ritkán látják be az ilyet, mert ha a nők adják a tanácsot, a teremtés urai csakis akkor fogadják meg, amikorra rábeszélik magukat, hogy hiszen ők is épp ezt akarták tenni; aztán ezek szerint is cselekednek, és ha sikerrel járnak, felerészben elismerik a gyengébb nem érdemét, míg ha nem járnak sikerrel, mindenestül a nőket hibáztatják érte.”

„Könnyű önmegtagadást ígérni, amikor az én belefeledkezik egy másikba…”

„…mert a bánattal kézen fogva járt a reményteli belenyugvás.”

„Fölöttébb erényes dolog kijelenteni, hogy jók leszünk, de ahhoz hosszú munka kell, kemény munka, mielőtt egyáltalán a helyes irányban tehetnénk le a lábunkat.”

„…sose tudtam, hogy a földi világ ennyire hasonlíthat a mennyországra, ha két ember szereti egymást, és egymásért él!”

„…mert a szegénység gazdaggá teszi azt, aki felül tud emelkedni rajta.”

„…mert a halál nem törhette meg a családi köteléket, amelyet oldhatatlanná kovácsolt a szeretet.”

Tökéletlenül tökéletes | Louisa May Alcott: Kisasszonyok

 

Legutóbbi kiadás: 2022 (Lazi)

Még mindig Dosztojevszkijtől szenvedve valami könnyeddel szerettem volna folytatni, meg körülbelül sorrendben is már ez következett, ezért esett a választásom a Kisasszonyokra.

A könyvet még a legújabb filmadaptáció mozikba kerülése környékén szereztem be. A filmet azóta sem láttam. És az is csak halványan rémlett, hogy volt akkor valami hőbörgés, hogy a magyar Kisasszonyok az tulajdonképpen nem az eredeti Kisasszonyok, mert hogy az eredeti verzió itthon tulajdonképpen két külön könyvben jelent meg, de valójában ezek egyek. Mindenesetre elolvastam a könyvet, és hogy a témánál maradjak, mikor befejeztem, elolvastam az értékelését a nagy könyvben, amiből tökéletesen egyértelművé vált számomra, hogy a magyar Kisasszonyok és Jó feleségek címen megjelent regények teszik ki valójában az eredeti Little woment. Nekem viszont csak a Kisasszonyok van meg, és egyelőre nincs is alkalmam beszerezni a Jó feleségeket. De hogy véletlenül se vesszen kárba ez az olvasás, következzenek most a gondolataim a Little women első feléről. 😊 (Ez egyébként nem is annyira mosolyogni való dolog, de ebbe most nem menjünk inkább bele. Csak például összevetve a Zabhegyező körüli őrülettel nem nagyon értem, hogy miért nem éreznek a kiadók késztetést arra, hogy ezt a nyilvánvalóan kapitális (sic!) hibát kiküszöböljék!? Vagy már megtörtént volna, csak szokás szerint le vagyok maradva??)

Szóval bevallom őszintén, valami Jane Austen féle, fekete-fehér nyáladzást vártam a könyvtől. De szerencsére valami teljesen mást, egy sokkal jobb élményt kaptam. (Igen, minden pozitív élményem ellenére még mindig nem vagyok teljesen kibékülve Austennel.)

A regényben négy lánytestvér egy évét követhetjük nyomon. Már az alapszituáció is nagyon érdekes. A család elszegényedett, vagyis a négy lánynak egyik fő feladata, hogy hozzászokjanak a megváltozott életkörülményeikhez. A történet elején éppen karácsony van, és az anyuka sugallatára a lányok egy „játékba” kezdenek. Azt játsszák, hogy megjavulnak az alatt az egy év alatt, míg az apjuk távol van, hogy mire hazaér, nagyon-nagyon büszke lehessen rájuk. A lányok érdekes módon már a próbatételek előtt teljesen tisztában vannak saját legfőbb, leküzdendő gyengeségeikkel, de ez roppant megmosolyogtató módon cseppet sem zavarja őket a rossz tulajdonságok gyakorlásában. Egy szóval ez a négy lány, Meg, Jo, Beth és Amy annyira, de annyira emberiek, mint egyik másik alak sem például Jane Austen regényeiben. És ettől volt ez a könyv szerintem ennyire zseniális.

Megvoltak persze a maga hibái, például semmilyen őrületesen nagy dolog nem történik benne. Csupa hétköznapi, vidéki, lányos apróság. Van benne persze szerelem, de még a pók hálójánál is finomabb szövevénnyel állunk szemben. Na és persze egy csipetnyi dráma sem maradhat ki. De ebben a részben szerencsére minden jóra fordul.

Ja, és tele van a könyv mindenféle erkölcsi intelemmel. És még jól az olvasó szájába is rágja a tanulságokat. Éppen ezért azt le kell szögeznem, ha tizenévesen próbálkoztam volna ezzel a könyvvel, biztos, hogy az első két-három fejezet után félbehagyom. Akkor még idegesített volna. De most elmondhatatlanul jól esett. A kemény munkanapjaim után ez a történet volt esténként a jutalomfalat (már amikor nem ájultam alvásba rögtön a zuhanyzás plusz vacsora kombó után).

Bár az volt az érzésem, az írónő igyekezett nagyjából igazságosan elosztani a szereplési lehetőségeket a lányok közt, azért elég egyértelműen kitűnt, hogy Jo-t szánta főszereplőnek. Ő kapta a kakukktojás szerepét, de nagyon jól állt neki. Meg-nek, mint a legidősebb nővérnek jutott a szerelmi szál. Amy volt a legfiatalabb, és ennek köszönhetően a leghangosabb is. De az én kedvencem mégis Beth lett, annak ellenére is, hogy belőle látunk talán a legkevesebbet. És azt hiszem, nem csak azért, ami történik vele, hanem mert elsőre talán ő tűnik a legunalmasabbnak a nővérek közül. De a csendessége, a szégyenlőssége és a mérhetetlen szenvedélye miatt hozzám ő állt a legközelebb. És egy csomó olyan tulajdonsággal is rendelkezik, amit nekem még illő lenne elsajátítanom.

Egy szóval engem teljesen magával ragadott a March kisasszonyok története. Édes volt mint a méz, és mint olyan, kiváló gyógyír volt a Bűn és bűnhődéstől még mindig megtépázott szívemre.

Említésre kerül több listás könyv is: A wakefieldi lelkész, a Tamás bátya kunyhója, az Ivanhoe, az Evelina és a Rasselas, Abesszínia hercege.

Mi az az erény, aminek az elsajátításán még dolgoznod kell?

„Visszük a terhünket, előttünk az út, vezérel rajta a vágyunk a jóra és a boldogságra, hogy oly sok viszontagság és tévelygés után elérjük az igazi Mennyei Várost: a lélek békességét.”

„…sose fáradj bele a próbálkozásba és sose gondold, hogy lehetetlen legyőzni a hibádat!”

„Folytassátok a szokott munkátokat, mert a munka áldott gyógyír.”

„Mihelyt túl voltak az első izgalmon, úgy érezték, derekasan viselkedtek, dicséretet érdemelnek érte. Ami egyébként igaz is volt; csak abban tévedtek, hogy a derekasságot, amint ezt sok keserűség és könny árán kell majd megtanulniuk, nem lehet szabadságolni.”

„Sok nehéz perce van az életnek, de mindig elviselhetjük őket, ha megfelelően kérünk segítséget.”

„…ha valaki komolyan elhatározza, hogy jó lesz, félig már meg is nyerte a csatát.”

„Van az úgy ebben a prózai világban is, hogy időnként meséskönyvbe illő dolgok történnek.”