Ó, herceg, hercegem | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű

 

Több mint eleget írtam A félkegyelműről az előző bejegyzésben, de úgy éreztem, hogy koránt sem írtam eleget Miskin hercegről. Úgyhogy szentelek még egy nyúlfarknyi bejegyzést neki.

Bárhol utánaolvastam Dosztojevszkij eme könyvének, mindenhol azzal találkoztam, hogy a hercegben az író a tökéletes, eszményi embert igyekszik életre kelteni. Szerintem ez hülyeség. Miskinnek igenis vannak hibái. Távolról sem egy szent életű buddha. De alapvetően sokkal több jó tulajdonsággal és erénnyel rendelkezik, mint egy átlagember. Olyanokkal is, amelyeket sokan nevetségesnek tartanak, pedig egyáltalán nem azok, és erről szerintem mindenképp érdemes beszélni.

Miskin herceg egy jó ember. Mindenkinek igyekszik segíteni, minden helyzetben a békére törekszik. A legaljasabb gonoszságot is megbocsátja. Nem fél segítséget kérni, de nem használja ki az embereket. Tisztában van a saját gyengeségeivel. Több tárgyról is határozott véleménnyel van, és nem fél a véleményét megosztani.

A herceg jelleme teljesen elüt a környezetétől. A képmutatás számára ismeretlen fogalom. Ami a szívén, az a száján, de nem bunkó, szánt szándékkal nem sértene meg senkit.

Én csupán két nagy hibát véltem felfedezni benne. Az egyik, hogy naiv. Magából indul ki, és álmában sem feltételezné másokról, hogy esetleg ártó szándékkal közelednének hozzá. A másik pedig, hogy rossz emberbe szeret bele. Bár ez nem is igazán hiba, hiszen tudjuk, hogy a szerelem bizony össze tudja kuszálni az ember fejében a dolgokat.

Most egy icipici EXTRA SPOILER fog következni.

Ezt az utóbbi dolgot azért sajnáltam, mert bár véleményem szerint egyébként egyik nő sem érdemelte volna meg, hogy őt válassza a herceg, kettejük közül én mégis Aglájának szurkoltam. De már amikor elindultak a herceggel arra a bizonyos találkozóra, tudtam, hogy ez bukta lesz.

EXTRA SPOILER VÉGE

Egyszóval be kell vallanom, totálisa lenyűgözött engem a herceg. De nem úgy, mint férfi, hanem mint ember. Szeretném elszipolyozni a jó tulajdonságait, és szerintem a világnak is jót tenne, ha többen hasonlítanának rá. Nagyban megkönnyítené az együttélést, boldogabb embereket, jobb kapcsolatokat eredményezne.

Vagy tévednék ezügyben?

És akkor legyen most ez az aktuális journaling kérdés is: jobbá tenné a világot, ha több ember hasonlítana Miskin hercegre?

Aki nem játszmázik, ne is egyék | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű

 

Legfrissebb kiadás: 2010, Fapadoskonyv.hu

Dosztojevszkijtől ez volt a harmadik könyvem. Eddig a Feljegyzések az egérlyukbólt és a Bűn és bűnhődést olvastam tőle. A félkegyelműt a MEK-ből töltöttem le, itt ti is megtalálhatjátok. És még van egy könyve a listán, de azt bizton állíthatom, hogy nem a közeljövőben fogom olvasni. Meg kellett ugyanis állapítanom, így a harmadik könyv után, hogy Dosztojevszkij stílusa nagyon-nagyon messze áll attól, amit én szeretni tudnék.

Csak egész röviden a történetről: a főszereplőnk Miskin herceg, aki gyakorlatilag gyerekkorától fogva Svájcban nevelkedett és gyógykezelés alatt állt egy rejtélyes betegség miatt. (A betegség nem kerül megnevezésre a könyvben, ezért én sem fogom megnevezni.) Akkor találkozunk vele, amikor éppen úton van vissza Oroszországba, ahol szándékában áll felkutatni a rokonait, illetve egy örökösödési ügyet elintézni. Viszonylag hamar elég sok emberrel megismerkedik, köztük két igen szemrevaló és éppen eladó sorban lévő menyecskével is. És igen, nem nagy meglepetés, hogy itt kezdődnek el majd bonyolódni a dolgok. De nem ám úgy, ahogy azt az egyszerű ember várná. Dosztojevszkij olyan szerelmi négyszöget kanyarít az olvasó elé, hogy öröm nézni. Vagyis öröm lenne, ha nem lenne az egész könyv átitatva éppen Dosztojevszkij stílusával.

Itt aztán nagyon sok minden elég homályosan van előadva, hogy az ember sokszor nem tudja, mit is gondoljon. Példának okáért itt van mindjárt az egyik menyecske, Filippovna Násztászja esete. Két dolgot tudunk meg róla. Az egyik az, hogy még kisgyermek korában szerencsétlenség érte a családját, és őt a család egyik gazdag ismerőse vette magához, akit a nő szívből utál. A másik pedig, hogy őt nagyjából az egész orosz nemzet egy rossz életű nőnek tartja. És akkor az ember rakjon össze valamit ebből a két információmorzsából. Tessék, lehet kombinálni. Aki nekem ebből egy épkézláb teóriát összerak, azelőtt én kalapot emelek.

Ezen kívül pedig rengeteg – vagy legalábbis nekem rengetegnek tűnt – felesleges és hosszú jelenet van benne, amiben a szereplők csak filozofálnak. De ez önmagában nem viszi előre a cselekményt, és sajnos legtöbbször nem is túl érdekfeszítő. (Lásd például Hippolit emlékiratait.)

Összességében tehát ez nem volt egy jó könyv, de ezt fáj kimondanom, ugyanis ritkán jön szembe velem olyan regény, amiben ennyire zseniális karakterek és ötletek vannak.

Imádtam a főszereplő Miskin herceget, aki magának a címben szereplő félkegyelműnek a megtestesítője. Pedig hát nem volt ő félkegyelmű, csak egy kissé talán naív, a világ dolgaiban járatlan. Bár ez utóbbi nem is annyira meglepő, tekintve, hogy élete nagy részét egy svájci faluban töltötte. Üdítő színfolt volt abban a képmutató világban, amibe belecsöppent. És legnagyobb szerencséjére fel sem vette, hogy folyton lehülyézték. Csak hát aki nem száll be a képmutatásba, annak a legritkább esetben osztanak lapot. Így szegény sokszor csak elszenvedője volt az eseményeknek, nem pedig tevékeny résztvevője.

A két menyecske is felettébb érdekes karakter volt. Filippovna Násztászja igencsak temperamentumos, bosszúra hajlamos, nagy hangú, vezéregyéniség típusnak tűnt elsőre, de volt a két menyecske közt egy kiváló jelenet, amikor is a vetélytársnő, Aglája igen csak rátapintott a lényegre, hogy tudniillik Filippovna Násztászja az egész életét és jellemét a szenvedésre építette fel, és hogy ő a mások sajnálatára játszik rá. Ugyanakkor ott volt Aglája, akiről azt hihetnénk, hogy hozza a tipikus gőgös, elkényeztetett, gazdag családból származó lányt. De annál ő sokkalta agyafúrtabb. Na azért persze ő sem tud mindent, és én azt hiszem, hogy végül ő is éppen abba a hibába esik bele, amivel Filippovna Násztászját vádolta.

A mellékszereplők is majdnem mind tetszettek, bár például Rogozsint, a szerelmi négyszög negyedik csúcsát ki lehetett volna egy picit jobban dolgozni. Lebegyevet, Kolyát és az egész kompániát nagyon bírtam, talán az egy Hippolit kivételével. Gányát és a testvérét is kimondottan érdekesnek találtam. De az abszolút kedvencem – a herceg után persze – Prokofjevna Lizaveta volt. Ő volt az előkelő Jepancsin család matrónája és a herceg távoli rokona. Erős akaratú vezéregyéniség szeretett volna ő lenni, csak sosem tudta, hogy éppen mi a helyzet, viszont rengeteget beszélt. Minden témához hozzászólt, mindenről volt véleménye, és ha megjelent a színen, mindig ő volt a középpontban. Az elején egy kicsit még idegesített, de annyira édesen bugyuta volt, hogy nem lehetett nem szeretni.

Megmondom őszintén, hogy a két menyecske találkozásáig nem voltam teljesen biztos benne, hogy itt valóban egy szerelmi négyszögről van szó. Nem is számítottam egy ilyen jelenetre, de le a kalappal Dosztojevszkij előtt, ez a jelenet zseniális volt. És ugyanez elmondható a végkifejletről is, amire mondjuk én személy szerint egyáltalán nem voltam felkészülve, távolról sem számítottam rá, még csak a lehetőség sem jutott eszembe. Egyszóval teljesen ledöbbentem az események ilyetén váratlan fordulatán, de így utólag nézve nem is történhetett ez másképp.

A nagy könyv szerint Dosztojevszkij Miskin hercegben a tökéletes embert szerette volna életre kelteni. De amint már fentebb is írtam, sajnos az ilyen típusú embereknek a legritkább esetben osztanak lapot. Ezért így külső szemlélőként fájdalmas volt látni, hogy mit meg nem tettek vele, és végül hova jutott. Öröm az ürömben, hogy neki fogalma sem volt arról, mi zajlik körülötte. De azért sajnálatos, hogy még maga az író is úgy gondolta, hogy egy ilyen típusú embernek nincs helye a „való világban”.

Utalás történik a Don Quijotéra.

Szerinted kifizetődő a mai világban jónak lenni?

„…de tetszik tudni, nem csak szórakozásból áll az élet, vannak elvégezni való dolgok is…”

„Önnek akár a halálbüntetést, akár egy pálczát mutassanak meg, mind a kettőből egyformán magasztos eszmére fog következtetni és meg lesz vele elégedve. Így könnyű az élet.”

„…gyerekektől semmit sem kell eltitkolni azon ürügy alatt, hogy ők kicsinyek s hogy még jókor volna nekik egyet-mást megtudni. Mily szomorú és szerencsétlen gondolat!”

„Vannak nők, akik csak szeretőknek valók, azonkívül semmire sem jók.”

„A pénz éppen azért mindennél hitványabb és gyűlöletesebb, mert az még szellemi tehetségeket is szerez a tulajdonosának.”

„Semmi sem alkalmasabb az embert megjavítani, mint a régiekre való bűnbánó visszaemlékezés.”

„Illemre és méltóságra a szív tanít, nem a tánczmester.”

„…én szerintem nevetségesnek lenni néha még jó is: így könnyebben meg lehet egymással barátkozni, könnyebben ki lehet egymással békülni; úgy sem lehet mindjárt mindent megérteni, nem kezdheti senki sem mindjárt a tökéletességgel.”

Személyes | Pesszimista optimista

Ma reggel azzal a kósza gondolattal ébredtem, hogy talán be kellene fejeznem ezt az egész blogolósdit úgy, ahogy van, mert egyszerűen nincs rá úgy időm, ahogy szeretném.

Aztán inkább úgy döntöttem, hogy írok erről.

Éppen Dosztojevszkijtől olvasom A félkegyelműt. Már hetek óta. Oké, hosszú egy könyv. Viszont mérföldekkel jobb, mint Dosztojevszkij másik két könyve, amit olvastam. Nem lesz kedvenc, ezt már most határozottan kijelenthetem, de legalább érdekelnek a szereplők sorsai. De nem haladok vele. Néha több nap is eltelik úgy, hogy a kezembe se veszem. És ez már nem olvasási válság.

Sosem voltam kibékülve a világ menetével, de vannak időszakok, amikor még kevésbé vagyok. És azt hiszem, most épp egy ilyen időszakban vagyok. Van egy jól fizető állásom. Mi másra is vágyhatna az ember ebben a pánikhangulatban? Mondjuk arra, hogy ne pusztuljon meg a lelke ebben a jól fizető állásban. Úgy érzem, hogy túl sok mindent kell feláldoznom azért a jó fizetésért. Fizikai és szellemi energiákat, egészséget, elveket és rengeteg-rengeteg időt. És ezt nem tartom helyénvalónak. Ugyanakkor a világ nagy ívben tojik arra, hogy én mit tartok helyénvalónak. Nem fogja érdekelni, hogy tudok-e majd kaját venni, vagy ki tudom-e fizetni a számlákat. Minden szívfájdalom nélkül megszabadul tőlem, ha arról van szó.

Amennyire nem volt pánik hangulatom nekem például a korona alatt, annyival inkább van most. Mert terveim vannak, amihez kellene némi kis pénz. És akkor most jön a kérdés, hogy mit vagyok hajlandó feláldozni ennek a büdös, zöld istennek az oltárán. Hát, a jelek szerint sajnos elég sok mindent…

Egyszóval az utóbbi időben meglehetősen borúsan látom a helyzetet. Hasonlóképpen ahhoz, mint amikor annak idején elkezdtem ezt a blogot. Akkor is úgy éreztem, hogy kell még valami személyes értelem az életembe, és a jelek szerint most is erre lenne szükségem. Csak honnan vegyem rá az időt és az energiát? Nos, ezt még nem tudom. De azt igen, hogy ha felmerül bennem a gondolat, hogy ennek a projektnek véget vetek, éppen akkor van rá a legnagyobb szükségem. Szóval talán nem kéthetente, hanem még ritkábban, de itt vagyok. Akarom. Csinálom, ahogy tudom. Ez életem egyik szerelme, vezérfonala és biztos pontja 2016 óta, és nem, csak azért sem fogom hagyni! Ez az én gyerekem, és küzdeni fogok érte a végsőkig, meg még lehet, hogy utána is egy kicsit.

Tökéletlenül tökéletes | Louisa May Alcott: Kisasszonyok

 

Legutóbbi kiadás: 2022 (Lazi)

Még mindig Dosztojevszkijtől szenvedve valami könnyeddel szerettem volna folytatni, meg körülbelül sorrendben is már ez következett, ezért esett a választásom a Kisasszonyokra.

A könyvet még a legújabb filmadaptáció mozikba kerülése környékén szereztem be. A filmet azóta sem láttam. És az is csak halványan rémlett, hogy volt akkor valami hőbörgés, hogy a magyar Kisasszonyok az tulajdonképpen nem az eredeti Kisasszonyok, mert hogy az eredeti verzió itthon tulajdonképpen két külön könyvben jelent meg, de valójában ezek egyek. Mindenesetre elolvastam a könyvet, és hogy a témánál maradjak, mikor befejeztem, elolvastam az értékelését a nagy könyvben, amiből tökéletesen egyértelművé vált számomra, hogy a magyar Kisasszonyok és Jó feleségek címen megjelent regények teszik ki valójában az eredeti Little woment. Nekem viszont csak a Kisasszonyok van meg, és egyelőre nincs is alkalmam beszerezni a Jó feleségeket. De hogy véletlenül se vesszen kárba ez az olvasás, következzenek most a gondolataim a Little women első feléről. 😊 (Ez egyébként nem is annyira mosolyogni való dolog, de ebbe most nem menjünk inkább bele. Csak például összevetve a Zabhegyező körüli őrülettel nem nagyon értem, hogy miért nem éreznek a kiadók késztetést arra, hogy ezt a nyilvánvalóan kapitális (sic!) hibát kiküszöböljék!? Vagy már megtörtént volna, csak szokás szerint le vagyok maradva??)

Szóval bevallom őszintén, valami Jane Austen féle, fekete-fehér nyáladzást vártam a könyvtől. De szerencsére valami teljesen mást, egy sokkal jobb élményt kaptam. (Igen, minden pozitív élményem ellenére még mindig nem vagyok teljesen kibékülve Austennel.)

A regényben négy lánytestvér egy évét követhetjük nyomon. Már az alapszituáció is nagyon érdekes. A család elszegényedett, vagyis a négy lánynak egyik fő feladata, hogy hozzászokjanak a megváltozott életkörülményeikhez. A történet elején éppen karácsony van, és az anyuka sugallatára a lányok egy „játékba” kezdenek. Azt játsszák, hogy megjavulnak az alatt az egy év alatt, míg az apjuk távol van, hogy mire hazaér, nagyon-nagyon büszke lehessen rájuk. A lányok érdekes módon már a próbatételek előtt teljesen tisztában vannak saját legfőbb, leküzdendő gyengeségeikkel, de ez roppant megmosolyogtató módon cseppet sem zavarja őket a rossz tulajdonságok gyakorlásában. Egy szóval ez a négy lány, Meg, Jo, Beth és Amy annyira, de annyira emberiek, mint egyik másik alak sem például Jane Austen regényeiben. És ettől volt ez a könyv szerintem ennyire zseniális.

Megvoltak persze a maga hibái, például semmilyen őrületesen nagy dolog nem történik benne. Csupa hétköznapi, vidéki, lányos apróság. Van benne persze szerelem, de még a pók hálójánál is finomabb szövevénnyel állunk szemben. Na és persze egy csipetnyi dráma sem maradhat ki. De ebben a részben szerencsére minden jóra fordul.

Ja, és tele van a könyv mindenféle erkölcsi intelemmel. És még jól az olvasó szájába is rágja a tanulságokat. Éppen ezért azt le kell szögeznem, ha tizenévesen próbálkoztam volna ezzel a könyvvel, biztos, hogy az első két-három fejezet után félbehagyom. Akkor még idegesített volna. De most elmondhatatlanul jól esett. A kemény munkanapjaim után ez a történet volt esténként a jutalomfalat (már amikor nem ájultam alvásba rögtön a zuhanyzás plusz vacsora kombó után).

Bár az volt az érzésem, az írónő igyekezett nagyjából igazságosan elosztani a szereplési lehetőségeket a lányok közt, azért elég egyértelműen kitűnt, hogy Jo-t szánta főszereplőnek. Ő kapta a kakukktojás szerepét, de nagyon jól állt neki. Meg-nek, mint a legidősebb nővérnek jutott a szerelmi szál. Amy volt a legfiatalabb, és ennek köszönhetően a leghangosabb is. De az én kedvencem mégis Beth lett, annak ellenére is, hogy belőle látunk talán a legkevesebbet. És azt hiszem, nem csak azért, ami történik vele, hanem mert elsőre talán ő tűnik a legunalmasabbnak a nővérek közül. De a csendessége, a szégyenlőssége és a mérhetetlen szenvedélye miatt hozzám ő állt a legközelebb. És egy csomó olyan tulajdonsággal is rendelkezik, amit nekem még illő lenne elsajátítanom.

Egy szóval engem teljesen magával ragadott a March kisasszonyok története. Édes volt mint a méz, és mint olyan, kiváló gyógyír volt a Bűn és bűnhődéstől még mindig megtépázott szívemre.

Említésre kerül több listás könyv is: A wakefieldi lelkész, a Tamás bátya kunyhója, az Ivanhoe, az Evelina és a Rasselas, Abesszínia hercege.

Mi az az erény, aminek az elsajátításán még dolgoznod kell?

„Visszük a terhünket, előttünk az út, vezérel rajta a vágyunk a jóra és a boldogságra, hogy oly sok viszontagság és tévelygés után elérjük az igazi Mennyei Várost: a lélek békességét.”

„…sose fáradj bele a próbálkozásba és sose gondold, hogy lehetetlen legyőzni a hibádat!”

„Folytassátok a szokott munkátokat, mert a munka áldott gyógyír.”

„Mihelyt túl voltak az első izgalmon, úgy érezték, derekasan viselkedtek, dicséretet érdemelnek érte. Ami egyébként igaz is volt; csak abban tévedtek, hogy a derekasságot, amint ezt sok keserűség és könny árán kell majd megtanulniuk, nem lehet szabadságolni.”

„Sok nehéz perce van az életnek, de mindig elviselhetjük őket, ha megfelelően kérünk segítséget.”

„…ha valaki komolyan elhatározza, hogy jó lesz, félig már meg is nyerte a csatát.”

„Van az úgy ebben a prózai világban is, hogy időnként meséskönyvbe illő dolgok történnek.”

Az igazi Bűn és bűnhődés | Émile Zola: Thérése Raquin

 

Legutóbbi kiadás: 1923

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt ti is beszerezhetitek ingyenesen és legálisan.

Első találkozásom Zolával, és meg kell mondanom, abszolút le vagyok nyűgözve. Csak nem tudtam még eldönteni, hogy azért, mert tényleg annyira jó volt ez a könyv, vagy azért, mert annyira rossz volt az előző. De azt hiszem, inkább az előbbi.

Ugye a Bűn és bűnhődés volt az ezt megelőző olvasmányom, amit még áprilisban(!) olvastam. Az a könyv láthatóan egy súlyos olvasási válságba taszított, ugyanis a Thérése Raquint (nem, nem így kell leírni, de sajnos nincs megfelelő irányba dőlő ékezetes e betűm) csak bő egy hónappal utána kezdtem egyáltalán el. Legnagyobb szerencsémre rögtön beszippantott a történet.

Csak röviden, egy nőről szól (mily meglepő, nem? 😊), akit némileg elnyomásban nevelnek fel, ám eljön az a roppant veszélyes pillanat, amikor megismerkedik azzal a valakivel, aki segít neki felfedezni a benne szunnyadó szenvedélyeket. Ám a dolog, ahogy az egyébként várható, igen rosszul sül el, a két ember bűnt bűnre halmoz, hogy egymáséi lehessenek, de mire eljutnak erre a pontra, már nem teszi boldoggá őket a tény, hogy sikerrel jártak. Sőt, a kapcsolatuk erős mélyrepülésbe kezd.

Nem akarok több részletet elárulni, sokkal inkább arról szeretnék beszélni, mennyire kísértetiesen hasonlít sok dologban ez a könyv a Bűn és bűnhődéshez. Mert hogy van benne bűn. Sőt, ebben igazából több bűn is van. Egy egész kis bűnlajstrom. És szépen fel van építve. Az első bűn, vagyis inkább bűnök elvezetnek a második, mondhatni a fő bűnhöz. Aztán pedig a szerencsétlenek további bűnökkel próbálják palástolni a korábbi bűneiket.

Aztán, szinte már gyönyörűen, megjelenik a bűnhődés is. Elsőre talán hihetetlenül, és talán nem úgy, ahogy azt az ember várná, de ott van az kérem, és higgyétek el nekem, nagyon is valóságosan. (Mármint nincsenek konkrétan ugyanilyen tapasztalataim, de előfordult már, hogy nálam is eggyel többen voltak a kelleténél az ágyban. És nem, ezt nem kell félreérteni, tessenek elolvasni a könyvet, és akkor világossá válik a gondolat.) Szóval számomra ebben a könyvben olyan valóságos volt a bűnhődés, hogy majdnem megsajnáltam a szereplőket.

Az egész történet valahogy annyira szépen (már ha lehet egyáltalán ilyet mondani egy tragikus és elborzasztó történetről) és logikusan volt felépítve, hogy egyszerre gyönyörködtem és gyanítottam, hogy itt aztán minden szó pontosan ki van számítva. De összességében nagyon tetszett. Itt valahogy mindennek volt értelme, nem úgy, mint Dosztojevszkijnél. Nagyon várom a következő találkozást Zolával.

Kávés kisokos: a gloria konyakos feketekávét jelent.

Mi az a legfőbb dolog a gyerekkorodban, ami a mai napig meghatározza az életed?

„…ő gyermek maradt, s ostobán hitt ezer bolondságban s nem látta, hogy a valóságos élet a szenvedélyek véres sarában folyik…”

„Amikor a jövő reménytelen, a jelen is csúfosan keserű.”