Zola ajánló

Az Állat az emberben elolvasásával lezártam az ismerkedést Zola életművével. Legalábbis az életművének azzal a részével, amely fent van a listán. Most pedig szeretném összesíteni a tapasztalataimat a regényeivel kapcsolatban.

Zolának összesen öt könyve van fent a listán, a Thérése Raquin, A Patkányfogó, a Nana, a Germinal és az Állat az emberben. Ebből az utolsó négyet egymás után olvastam, a Thérése Raquint viszont jóval korábban, tehát arról már elég kopott emlékeim vannak. (2022-ben olvastam.)

A Thérése Raquint kivéve a többi négy egy sorozat, a Roguon-Macquart család sorozat része, a főszereplők mind rokonok, viszont teljesen más témákkal foglalkoznak a könyvek.

Az egyértelmű, hogy a bűn és a züllés Zola központi témái közé tartozik, hiszen ezekről szól a Thérése Raquin, A Patkányfogó és a Nana is. Az Állat az emberben is ide sorolható, ám sokkal erőteljesebb, mint a másik három regény. A Germinal egy kicsit kakukktojás, mert ott a központi motívum a munkásosztály és a tőkések/tulajok közti ellentétek. (Persze ott sem marad azért el a bűn és a züllés.)

Kikerestem először a molyos értékeléseimet. A Thérése Raquin és a Germinal öt csillagot kapott, az Állat az emberben négy és felet, A Patkányfogó hármat, a Nana pedig kettőt.

Be kell vallanom, a Thérése Raquin-ről semmilyen emlékem nincsen, de bízom az akkori értékelésemben. Bár azt is hozzá kell tennem ehhez, hogy az értékelést valószínűleg nagyban befolyásolta a közvetlenül előtte olvasott Bűn és bűnhődés, ami nagyon nem tetszett. Elképzelhető tehát, hogy a Thérése Raquin-nek adott öt csillag inkább annak a kontrasztnak szólt, amennyivel azt jobbnak éreztem a Bűn és bűnhődésnél. Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy egyáltalán semmire nem emlékszem a Thérése Raquinből.

A többi négy könyvnél viszont abszolút tartom magam a sorrendhez. A Patkányfogót helyezném valahogy középtájra. A cselekménnyel alapvetően nem lett volna baj, de Zola sok olyan eseményre részletesen kitért, amelyek nem igazán lendítették előre az eseményeket. Emiatt pedig nagyon darabossá, töredezetté és ezáltal egy kissé élvezhetetlenné vált az egész történet.

A Patkányfogó-tengelytől abszolút pozitív irányba lengnek ki az Állat az emberben, valamint a Germinal című regények. Itt már nem nagyon voltak felesleges jelentek, és mindkét téma érdekes témákat járt körbe. Ám egyiket sem ajánlanám akárkinek. Míg az Állat az emberben a krimi- és/vagy thrillerrajongókat ejtheti némileg ámulatba, a Germinal azok számára lehet érdekes olvasmány, akik szeretnék a munka kegyetlen világát megismerni, mert ez a könyv többé-kevésbé a főnök-beosztott ellentéteket taglalja egy izgalmas cselekménybe ágyazva.

Nekem a Nana volt a legrosszabb olvasmány az ötből. Témáját tekintve több mint érdekes lehetett volna, hiszen a női-férfi kapcsolatokat taglalta. Ám ez a regény nem csak továbbvitte A Patkányfogó negatívumait, hanem erősen kiterjesztette. És ettől nekem olyan érzésem lett, mintha az egész regényben nem történne semmi, csak hosszú, érdektelen események leírásait olvashatjuk.

Ha egy könyvet kellene kiemelnem, ami által valaki megismerheti Zola stílusát, bizony bajban lennék, mert ebből az öt könyvből három csoportot tudnék felállítani, amik teljesen különböznek egymástól. A jelek szerint Zola egy különleges író volt. Látszik, hogy dolgoznia kellett a stílusán, de a fejlődés nagyon látványos. És nem csak a stílusa változott, hanem a témái is. Míg az első három könyv inkább a személyes sorsokra koncentrál, az utolsó kettőnek bár persze van főszereplője, mégsem a főszereplőn van a hangsúly.

Nekem egyértelműen a Germinal tetszett a legjobban, de ebben az is nagy szerepet játszik, hogy az egy olyan témával foglalkozik, ami nekem is szívügyem. Tehát nem volt nehéz dolga, hogy lenyűgözzön. Mivel több könyvnek is nagyon más a témája, szerintem Zolánál inkább erre kell helyezni a hangsúlyt, amikor az ember könyvet választ tőle.

Gyakran kikéred mások tanácsát?

A modern thriller születése | Émile Zola: Állat az emberben

Elolvastam Zola utolsó listás regényét, az Állat az emberben című könyvet, ami szintén a Rougon-Macquart család sorozat része, méghozzá a 17. (Zola korábbi regényeiről itt, itt, itt és itt olvashatsz.)

A szokásostól eltérően erről a könyvről is csak egy bejegyzés fog születni, éspedig két okból. Egyrészt azért, mert volt egy hosszabb szünet az olvasásban, amikor elég intenzíven teljesen mással foglalkoztam, és ez minden bizonnyal befolyásolta az emlékeimet a pontos cselekményt illetően (azért a főbb események megvannak 😊). Másrészt pedig azért, mert amikor elkezdtem írni a tartalmi összefoglalót, a harmadik bekezdésnél rájöttem, hogy ennek a könyvnek a tartalmáról nem tudnék egy egész bejegyzést írni anélkül, hogy ne árulnék el túl sokat a cselekményből. Így itt most megpróbálok egy viszonylag nagyobb spoilerektől mentes irományt összehozni. Azért továbbra is azt ajánlom, hogy aki még nem olvasta a regényt, az itt álljon meg.

Az Állat az emberben főszereplője Jacques Lantier, A Patkányfogóban megismert Gervaise fia. (A testvére volt a Germinal főszereplője.) Jacques vasutas, egész pontosan gépészként dolgozik. Van egy állandó kollégája, XX és mindig ugyanazon a mozdonyon dolgoznak, a Lisonon. Ám már bőven benne vagyunk az események sűrűjében, amikor vele megismerkedünk. A történet ugyanis egy szintén vasutas házaspár, Roubaud és Séverine kálváriájával kezdődik. Ebbe a kálváriába kapcsolódik be egy véletlen folytán Jacques. Mivel az élet egy helyre sodorja őket, Jacques próbálja minél jobban megismerni a házaspárt. Eleinte puszta kíváncsiságból, utána viszont már szándékosan közeledik, főleg Séverine-hez, mert nagyon megtetszik neki az asszony. Ahogy romlik Séverine és a férje kapcsolata, úgy kerül a nő egyre közelebb Jacques-hoz, akivel végül már nyíltan vállalják a kapcsolatukat.

Séverine-t mindenki gyönyörű nőnek írja le, ám ez a gyönyörűség nála valahogy a balsorssal és a pusztulással párosul. (Egy érdekes motívum, ami többek közt Agatha Christie könyveiben is előfordul.) Már a gyerekkora is elég tragikusan alakul. Kisgyerekként elveszíti a szüleit, ha jól emlékszem. Szerencséjére, vagy inkább balszerencséjére gazdag pártfogóra akad, aki azonban csak kihasználja. Tőle menekül Roubaud-hoz, akinél minden jel szerint egy kellemesen nyugalmas élet várna rá, de egy szerencsétlen véletlen véget vet a nyugalmuknak. Újból meglehetős balsorsnak néz elébe, de a szépsége ezúttal is kimenti őt, most épp a hatóságok karmai közül. Végül az események valahogy elkerülhetetlenül Jacques karjába sodorják, aki mellett megtapasztalja az igazi, lángoló, őrjítő szerelmet. Pechjére azonban mire ráébred, hogy Jacques nem az az ember, akinek mutatja magát, addigra már túl késő.

Séverine kálváriáját Zola egy nagyszabású thrillerbe rejti. Itt aztán már végképp nyoma sincs a korai regények túlzó leírásainak. Persze azért még egy modern kori thriller pörgésétől is messze állunk, de elég eseménydúsnak mondható a regény. Történnek benne gyilkosságok, gyilkossági kísérletek, tele van gyilkos vágyakkal, szenvedéssel, kegyetlen dolgokkal.

Ezen a linken a következőképpen foglalják össze, mi is jellemző a thrillerre: „A műfaj legfőbb sajátossága, hogy erős izgalmat, szorongást, feszültséget, félelmet, és más hasonló érzelmeket vált ki olvasóiban vagy nézőiben azzal a céllal, hogy szórakoztasson, izgalomba hozzon és végig fenntartsa a feszültséget a műfogyasztás közben.” Nos, nem akarok senkit áltatni, azért nem rágja tövig a körmét az ember ennek a regénynek az olvasása közben. Legalábbis azok biztos nem, akik hozzám hasonlóan például Karin Slaughter vagy Karen Rose regényein edződtek. (Jó néhány évig faltam az említett írónők könyveit, aztán kicsit megcsömörlöttem, mert egy idő után már minden fordulatot „megfejtettem”. Így viszont a műfaj újabb íróit nem ismerem.) De az kétségtelen, hogy meglepően üdítően izgalmas volt olvasni, mert igenis van benne bőven feszültség. Mert sosem tudhatod, ki mikor mit fog tenni, vagy hogy a szereplők tényleg megteszik-e azt, amiről ábrándoznak.

Mindemellett pedig egy újabb szakmába, a vasutas életbe nyerhetünk bepillantást, ami a gyilkosságtól jócskán eltérő módon, de önmagában is izgalmas és érdekes. Apró, mellékes ármánykodások és intrikák is fűszerezik az egyébként sem unalmas fő történetszálat. Bepillantást nyerünk a korabeli nyomozás folyamatába, és hogy hogyan szőtte át már akkor is a politika a rendőrség működését. És még egy lélektani drámának is szemtanúi lehetünk. Erről a részről mondjuk szívesebben olvastam volna behatóbban is, de ez valószínűleg a vak vezet világtalant esete lett volna. Nem hiszem, hogy akivel nem történnek olyan dolgok, mint Jacques-kal, az valaha is megértené azokat az érzéseket, amelyek benne munkálnak.

Mindenképp szeretném megemlíteni, mert ez Zola más regényeinél is feltűnt nekem, mennyire nem tudja igazán jól érzékeltetni az író az idő múlását. Nem feltétlenül mondanám, hogy ez hiba. De valamiért megragadt bennem ez az érzés, hogy időben nem tudom betájolni magam Zola regényeiben. (Azt értem ezalatt, hogy sokszor nem tudom eldönteni, mennyi idő telt el két esemény közt. Itt például konkrétan azt gondoltam, hogy jóval több idő alatt alakult ki Séverine és Jacques kapcsolata, de az egész regény cselekménye alig ölel fel két évet.)

Összességében nagyon tetszett ez a regény is, valahogy mégsem talált be annyira, mint a Germinal. Pedig nem tudok igazán rosszat mondani rá. Talán az lehetett a baj, hogy nem igazán találtam szereplőt, akivel azonosulni tudtam volna. Szurkolni szurkoltam Jacques-nak, Flore-nak és egy darabig még Séverine-nek is. De egyikük sem az a típus, akiket a szívébe zárna az ember.

Mi mással is üthetnék el az emberek az idejüket két gyilkolás közt, mint egy kis kártyázással? Itt pikétet és ékartét játszanak.

Tudtátok, hogy a népi hiedelem szerint, ha kést ajándékoztok valakinek, legalább egy szimbolikus összeget kell kérnetek érte, nehogy elvágjátok a kapcsolatotokat? Én sem tudtam, de aztán lett egy szakács férjem… Na meg ebben a könyvben is elolvashattam: „Bicskát vett neki, az elveszett helyett, amelyet már két hete siratott… Séverine elragadtatva nézte az örömét, s tréfából egy sou-t fizettetett vele, nehogy elvágja a barátságuk fonalát.”

„Hiszen annyi mindent megtesz az ember, nem mintha akarná, hanem mert még mindig az a legokosabb.”

„…rájött, hogy az ember gyakran elkövet bevallhatatlan tetteket a boldogsága érdekében, anélkül hogy valóban boldogabb lenne tőle.”

„Igazságszolgáltatás! Merő képzelgés! Igazságosnak lenni, micsoda ábránd, amikor az igazságot sűrű bozót zárja körül!”

Szerinted miért lehet szórakoztató gyilkosság(ok)ról olvasni?

Munkások, tőkések, szerelem | Germinal és Észak és Dél összehasonlítás

Régen volt már összehasonlítgatósdi a blogon, de mindig keresem a lehetőségeket, és a Germinal el is hozta a következőt. Így a mai bejegyzésben igyekszem egy kissé áttekinteni a Germinal és az Észak és Dél közti hasonlóságokat és különbségeket. (Hasonló összehasonlítós bejegyzést találtok itt és itt.)

A két könyv eredeti megjelenési éve meglehetősen közel áll egymáshoz. A Germinal 1885-ben, az Észak és Dél 1855-ben jelent meg, mindössze 30 év van köztük. Az egyik írója nő, a másiké férfi, mégis hasonló témához nyúltak, de mennyire máshogy!

Távol álljon tőlem, hogy bárkit is a biológiai neme alapján bekategorizáljak! Pláne ezekben a mai, veszélyes időkben. Nem is azt akarom mondani ezzel, hogy ne tudta volna az egyik ugyanolyan színvonalon megírni a másik regényét. Ám ez esetben határozottan az a véleményem, hogy abból, ahogyan a témáikhoz nyúltak, jó eséllyel ki lehetne találni, melyiket írta nő és melyiket férfi. (Vegyük figyelembe, hogy akkoriban azért a társadalmi nemi szerepek a biológiai nem alapján jobban elkülönültek. Lehet ez ellen ágálni, de felesleges. Ezt nem elfogadni olyan lenne, mint kiírni adott regényekből a rabszolgákat csak azért, mert a rabszolgaság manapság nem elfogadott. Lehet valami nem elfogadott, de ha valamikor része volt a történelmünknek, akkor nem kellene elfeledkezni róla…)

Mindkét regényben két szálon fut a cselekmény: van egy szerelmi és egy politikai szál. A szerelmi szál mindkét regényben csak a könyv végére csúcsosodik ki. A szereplők többé-kevésbé végig epekednek egymás iránt, de különböző okok miatt sokáig nem lehetnek egymáséi. De végül aztán csak eljön a beteljesedés. Ám míg az Észak és Dél happy enddel zárul, a Germinal tragédiával.

Mindkét regényben megismerkedhetünk a munkásosztály és a tőkések/tulajdonosok között feszülő ellentétekkel. Emlékszem, hogy mindkét regényben nagyon szerettem azt, hogy nem csak az egyik oldalt ismerjük meg. Ezek az ellentétek aztán mindkét esetben a munkások sztrájkjához vezetnek. Ennek a szálnak a végkifejlete is különbözik a két könyvben. Míg Gaskellnél a sztrájk csődbe viszi a szövőgyárat, Zolánál a munkások végül behódolnak, hogy elkerüljék a további éhínséget és szenvedést, és visszamennek dolgozni.

Emlékszem, Gaskell szemére hánytam, hogy nem tudott igazán jól lavírozni a témák közt, amiket felvetett. Ott úgy éreztem, keveset kapok a szövőgyári munkások világából. Ennek nyilván az is volt az oka, hogy a főszereplő nem ott dolgozott, ő is csak mások elmondásai alapján ismerte a helyzetet. Gaskell, azt hiszem, inkább a romantikus szálat szerette volna kihangsúlyozni, és csak aláfestésként jelent meg az iparosodás és az ezzel járó társadalmi feszültségek.

Zola ellenben számomra tökéletesen elegyítette a dolgokat. Nála sokkal inkább a szerelem volt a mellékszál, és a hangsúly egyértelműen a bánya működésén és a bányászok kizsákmányolásán volt. Ezt az is segítette, hogy minden szereplőjét a bányák világába helyezte.

Nekem egyértelműen Zola regénye tetszett jobban, még a tragikus végkifejlet ellenére is. Bár nem tartom magam egy a politikához kimondottan értő embernek, és alapvetően nem is szeretek ilyesmikkel foglalkozni, de a munkások és a tőkések/tulajok közt húzódó ellentétek egy olyan téma, amiről szívesen elmélkedem, és adott esetben még vitázok is. Ebből a szempontból pedig kimondottan hasznosak is voltak számomra ezek a regények. Én ugyanis elkötelezett munkáspárti vagyok, és sokszor nem veszem figyelembe a tőkések/tulajok oldalát, pedig adott esetben az ő kezük is meg van kötve. És mindkét regény bemutatta a másik oldal álláspontjait is, amire feltétlenül szükség van a közös munkához és az együttéléshez.

Érdekes módon nem tudnám azt mondani, hogy bármelyik regény is állást foglalt volna bármelyik oldal mellett. Pedig az Észak és Délben érzésem szerint a tőkések/tulajok kaptak nagyobb szerepet, a Germinalban pedig egyértelműen a munkások.

Nekem mindkét könyv nagyon tetszett. Talán a Germinal egy picit jobban. Viszont nagyon örülök, hogy léteznek, és hogy mindkettővel megismerkedtem, és meleg szívvel tudom ajánlani mindkettőt. Aki fogékonyabb a politikára, annak a Germinalt javasolnám. Akit érdekel ugyan a téma, de nem szereti a direkt politizáló könyveket, az pedig kezébe veheti az Észak és Dél című regényt. Azt sem mondanám azért könnyű olvasmánynak, hiszen a végéig elérve rengeteg rossz, szerencsétlen dolog történik benne. Összességében mégis könnyedebb olvasmány, mint a Germinal.

Feloldható szerinted a munkások és a tőkések/tulajok közti ellentét?

Munkásvilág | Émile Zola: Germinal

 

(Lábjegyzet: szakdolgozat leadva, visszatértem. :))

Zola negyedik könyve, amelyet olvastam, a Germinal volt, ami a már emlegetett Rougon Macquart család sorozat 13. része. (A sorozathoz tartozott A Patkányfogó és a Nana is.)

Hol máshol kezdődhetne a beszélgetés erről a könyvről, mint a címnél. A Germinal szó francia eredetű, ezzel a névvel illették a francia forradalmi naptár hetedik hónapját. Ez volt a Sarjadás hava, mely „mai időszámítás szerint” március 21-től április 19-ig tartott. A szó eredetileg a latin germen szóból származik, melynek jelentése csíra, hajtás. Ez egy rendkívül különleges szó, nem minden nap találkozik vele az ember, éppen ezért figyelemfelkeltő. Utánanézve a jelentésnek valóban nagyon találó, hiszen ez volt az a hónap, amikor a legtöbb sztrájk történt.

A nagy könyv kifejezetten olyanoknak ajánlja ezt a könyvet, akiknek politikai érdeklődése van. Nos, nekem nincs. És bár kétségtelenül szerves részét képezi az eseményeknek a politika, ezt egyáltalán nem érthetetlen és túlbonyolított módon teszi.

A fülszöveg már egy fokkal jobb leírást ad a könyvről, valóban egy bányászkolónia tragédiáját ismerhetjük meg. De ennél még sokkal, de sokkal többet is. Habár Zola egy bányászközösséget tett a könyv központi szereplőjévé, én azt hiszem, bármilyen más munkásközösség vállalhatná ugyanezt a szerepet. Mindemellett pedig néhány egyéni sorsot is kiemelt helyen kezel.

A főszereplő, Étienne Lantier bár nem tartozik a legtanultabb, legkiműveltebb emberek közé, mégis vezércsillagként tűnik fel a sanyarú sorsú bányászközösség egén. Mivel rögtön a közösség egyik befolyásos családjával sikerül barátságot kötnie, hamar befogadják. És nem is csak befogadják, hanem odafigyelnek arra, amit mond. Nem csak egy jobb élet reményét sikerül felébresztenie a kolóniában, hanem ötleteket és eszközöket kínál ahhoz, hogy ez a jobb élet meg is valósulhasson. Sajnos azonban ezek az ötletek és eszközök nem vezetnek célhoz, s ez dupla tragédiába taszítja a közösséget. Nem csak a nélkülözés, az éhezés és az értelmetlen halálesetek sújtják őket, hanem végül még meg is kell hunyászkodniuk a gyűlölt hatalom előtt.

Zseniális módon azonban nem csak a bányászok szemszögéből követhetjük az eseményeket, hanem bepillantást nyerhetünk egy-egy magasabb rangú személy világába, gondolkodásába és nézőpontjaiba is, ami kiválóan árnyalja az eseményeket. Azt hiszem, e nélkül én is felcsaptam volna anarchistának. Annak ellenére is, hogy az egyszerű munkások bizonyos hibái teljes nyilvánvalósággal jelentek meg előttem. (Például, hogy mennyire nem volt kérdéses a gyerekvállalás.)

Áttérve az egyes személyekre, érdekes volt figyelemmel követni Étienne és Catherine kapcsolatát, amely egyáltalán nem volt az a kimondott szerelem első látásra. Aztán valahogy csak kialakult, de mire kivirágozhatott volna, elsodródtak egymástól. Aztán mikor egy újabb esélyt kaptak volna, hogy boldogan élhessenek, mert nekem az volt az érzésem, hogy ők ketten jó párost alkottak volna, a sors ismét, a lehető legsúlyosabban közbeszólt. Fájt a tragédiájuk, de nagyon illett a cselekménybe.

Kedvenc szereplőt nem igazán tudnék választani, de a könyv összességében elég közel került a kedvenc címhez. Nagyon érdekes volt, nagyon tetszett, nagyon összehangban volt. Eddig abszolút ez a legjobb, amit Zolától olvastam. Itt aztán nyoma sincs azoknak az érdektelen leírásoknak, amelyeket már A Patkányfogónál is felróttam, és amelyek a Nanát aztán számomra teljesen félrevitték. Nem azt mondom, hogy őrülten pörögnek a események, de itt aztán mindennek van jelentősége. Aminek meg nincs, még az is érdekes vagy kellemes színfolt.

Akit valóban érdekel a politika, az olyasmikkel ismerkedhet meg ebben a remekműben, mint a Nemzetközi Munkásszövetség, a bakunyinizmus vagy az anarchizmus.

Hogyan tartod fenn az életedben a pénzügyi egyensúlyt?

Émile Zola: Germinal

Zola utolsó előtti listás regénye, a Germinal lesz ma terítéken, melyben A Patkányfogóban megismert Gervaise egyik fiának, Étienne Lantier-nek a sorsát követhetjük egy viszonylag rövid szakaszon nyomon.

A történet elején Étienne az éjszaka közepén egy számára ismeretlen vidéken kóborol. Elbocsájtották a munkájából, és most új munka után nézne, de a környék, ahová téved, elég szegényes. Szinte az egész vidéket néhány szénbánya tartja el, de a válság óta ott is egyre rosszabb a helyzet.

Étienne a reggeli műszakváltásnál kérdezősködik a munkásoktól az egyik szénbányánál, hogy lenne-e számára valami munka, bármi, de mindenki csak a fejét rázza. Ám hamarosan kiderül, hogy az egyik brigádból éppen kiesett valaki, ezért a brigád vezetője, Mahue felveteti magukhoz Étienne-t.

Bár Étienne-t elsőre megijeszti a bánya világa, mégis marad, és csakhamar az egyik legígéretesebb munkaerővé válik. Az egész Mahue családdal barátságot köt, egy idő után hozzájuk is költözik, mint bérlő. És Mahue-n, a családfőn keresztül komoly befolyást szerez a bányászok közt.

Étienne a bányászok élére állva hamarosan sztrájkot robbant ki, miután a bányatársulat tovább csökkenti a bányászok egyébként is meglehetősen alacsony bérét. A sztrájk hosszú időn keresztül békésen halad, a bányászok bezárkóznak az otthonaikba, és csendben tűrik a nyomorúságot egy szebb jövő érdekében. Azonban amikor összegyűlnek, hogy megakadályozzák néhány nem sztrájkoló munkás leszállását az egyik bányában, elszabadulnak az indulatok. A megfékezhetetlen tömeg törni-zúzni és gyilkolni kezd. Étienne-t halálra rémíti a kontrollálhatatlan csürhe. Felelősnek érzi magát az eseményekért.

A törés-zúzás hatására az egyik bánya katonákat rendel az őrzésre. A sztrájkolók megostromolják a bányát. Egy darabig csak szóbeli huzavona megy a munkások és a katonák közt, ám végül lövöldözésbe torkollik az incidens, amely során többen meghalnak.

Étienne és sokan mások is látják már, hogy bármeddig is sztrájkolnak, nem fognak célt érni, ezért készek visszamenni dolgozni. A társulat is kész engedményeket tenni a munkásoknak, és végül csak újraindul a munka. Sok bányász, köztük Étienne és Mahue legidősebb lánya, Catherine is visszatérnek a bányába. Az első munkanapon azonban súlyos baleset történik, a bányát elönti a víz. A legtöbb munkásnak még sikerül kimenekülnie, de egy tucat ember lent ragad, Étienne és Catherine is. Próbálnak menekülni a víz elől, kiutat keresni, de nem találnak. A mentőcsapatnak egy vastag fal áttörésével végül sikerül bejutnia a bányába, de már csak Étienne-t találják életben, kórházba szállítják. Miután felépül, még egyszer visszatér a bányához, hogy elbúcsúzzon Mahue-nétól és néhány ismerősétől. Többen is őt tartják felelősnek a történtekért, mert ő buzdította sztrájkolásra őket. Catherine, akihez pedig valami különös kötődés fűzte, meghalt. Étienne ezek hatására úgy dönt, hogy továbbáll a bányavidékről.

„Amíg kenyérre jut az embernek, csak megvan valahogy.”

„És ezek a munkában elcsigázott lányok, ezek még ráadásul úgy megbolondulnak esténként, hogy aztán egyre-másra hozzák világra a gyerekeket megint csak munkára, szenvedésre! Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét.”

„…s ha az embernek pénze van, akkor ereje is van, akárhogy is fordul, hát nem igaz?”

„Mégiscsak az a legjobb segélypénztár, ha az ember tisztességesen viselkedik.”

„Ha egy gép leáll, az a gép meghal.”

„…a nagytőke legyőzhetetlen erejét látván megint csak csüggedés fogta el, hiszen ez olyan ellenfél, hogy még a vereség is hizlalja, egyszerűen felfalja a mellette küzdő gyengének a tetemét, ha az elesik a csatában.”

„Ha nő van egy férfi szívében, akkor a férfinak vége, meghalhat.”

A jelenlegi munkád csak pénzkereseti lehetőség vagy igazi szenvedély?

Így bújtassuk a férfiakat a nők mögé | Émile Zola: Nana

Egy újabb Zola regénnyel folytattam, mivel Nanát már megismerhettük A Patkányfogóból, így szerettem volna addig megismerkedni az életével, míg el nem felejtem, hogy ki ő. Múlt héten röviden összefoglaltam a könyv tartalmát, most pedig elmondom, mit is gondolok róla.

Tudom, tudom, lejárt lemez, de akkor sem tudok elmenni a könyv címe mellett. Mert még mindig ki nem állhatom az olyan könyvcímet, ami egy név. Ez esetben ugyan árnyalja némileg a képet a Nanával való közös múltuk. Én ugyanis megörököltem az egyik nagymamámtól a keresztrejtvények szeretetét, és ott időről időre mindig feltűnt Zola eme regénye. Ettől még azért kaphatott volna valami kifejező címet a regény. (Például Aranylégy a trágyadombon, vagy ilyesmi.)

Még mindig úgy gondolom, hogy Zolának elég könnyen olvasható stílusa van, ám a Nanában sikerült csúcsra járatnia azt a tulajdonságát, amit én nem szeretek. Rettentő részletesen írt le bizonyos eseményeket, amelyeknek igazából semmi jelentősége nem volt. Sőt, azt kell mondjam, tulajdonképpen ez az egész regény ilyen leírások füzére volt. Csak összehasonlításképpen (bár pontos oldalszámokat nem tudok mondani), az első színházi előadás után részt veszünk Nanánál egy nagy lakomán, amin emlékeim szerint semmi érdemleges nem történik. Mégis hosszú-hosszú oldalakon keresztül unhatjuk szét rajta az agyunkat. Amikor viszont Nana egy éjjel a rendőrök elől menekülve kimászik egy szálló ablakán, és esőben és fagyban a sötétben bujdokol, azt letudtuk maximum fél oldalban.

Szerintem már a tartalmi összefoglalóból is kitűnt, hogy mennyire kevés dolog történt ténylegesen ebben a könyvben. És a leírásoktól sem lettünk ezegyszer okosabbak. Úgyhogy hírnév ide, pajzánság oda, én biztos, hogy nem ezt a könyvet ajánlanám Zolától.

A maga idejében a Nana botránykönyvnek számított. Nyilván ma már sokkal magasabban van az ingerküszöbünk, de én még így is durvább dolgokra számítottam. Azt hiszem, ez azért van, mert rossz fogalmaim vannak a botránykönyvről. A jelek szerint ugyanis nem az számít(ott) botrányosnak, ha valaki pucér nőkről meg intim pillanatokról ír(t), hanem ha valaki nyíltan beszél(t) a valóságról. (Jelenünkkel való áthallás egyáltalán nem a véletlen műve…)

Bár egy örömlány életét követhetjük nyomon, ne számítsunk pikáns jelenetekre. Csupán annyit láthatunk, hogy ki-be járkálnak a férfiak a Nana ágyába. Na de milyen férfiak? Grófok, hercegek, a krémek krémje. És nem csak az idejüket ütik el a lánynál, hanem némelyikük a teljes vagyonát rááldozza. Nem is tudom, hogy ez vajon tényleg Nanáról és a hozzá hasonló nőkről vagy sokkal inkább az „erősebbik nemről” mond el dolgokat.

Ilyen értelemben pedig vissza is kanyarodnék a cím kérdésköréhez. A Nana ugyanis szerintem jelen esetben félrevezető. Bár Nana az, akinél a szálak úgymond összefutnak, de én azt gondolom, hogy ennek a könyvnek a főszereplői sokkal inkább azok a jómódú férfiak voltak, akik gyakorlatilag semmivé váltak nem csak Nana karjaiban, hanem a hozzá hasonló nőkében. Élükön természetesen Muffat gróffal, akinél legszembetűnőbb a változás, de voltak még rajta kívül egy páran. Például a kissé álszent Fauchery, az újságíró, aki vérlázító cikket írt Nana életmódjáról, de ő maga is egy házas nőnél kereste a boldogságot.

Nanát okolni a balszerencséjükért azonban nem lenne igazságos, hiszen ő pusztán csak kért. Néha pénzt, néha tárgyakat, szívességeket vagy éppen csókokat. De nem állt senki felett kivont karddal. Nem szorított senki fejéhez pisztolyt. A következő idézet kiválóan összefoglalja a helyzet lényegét:

„Hát biztattam én, hogy lopjon? Az ember csak kérhet pénzt egy férfitól anélkül, hogy bűnre ösztökélné!... Ha megmondta volna nekem: Semmim sincs már, azt feleltem volna neki: Jó, váljunk el, s akkor nem mérgesedett volna el a dolog.”

Ha már szóba került az a bizonyos cikk, bármennyire is vérlázító, azért elég jó leírást ad Nana működéséről. Ő ugyanis éppen ellenpéldája az olyan embernek, aki bármihez nyúl, az arannyá változik. Nana érintése halálos, de csak lassan, komótosan sorvasztja el az embert. Épp úgy, hogy a delikvens már csak a halál előtti pillanatában fogja fel, hogy vége. (És talán még akkor sem sajnálja.) Mindeközben azonban saját magát is elpusztítja. Egy csepp élvezetet nem talál az életében, hiába hullanak a lábai elé olyan lehetőségek, amelyeket akkoriban azért nem szórtak két kézzel.

Nehéz, sőt, szinte lehetetlen volt itt bárkit is megkedvelni, de azért volt két nagyon különös szereplő, akiket kiemelnék. Bár hozzá kell tennem, gyászosan kevés szerep jutott nekik. Pedig rájuk igazán kíváncsi lettem volna. Az egyik Labordette, aki valahogy mindenhol ott volt, mindenkit ismert, és mindenkinek az életét előrébb tudta lendíteni, mégsem folyt bele alvilági dolgokba. Kíváncsi lettem volna, hogy ő például mivel foglalkozik.

A másik pedig Zoé, Nana komornája, aki abból a szempontból éppen ellenpéldája Nanának, hogy nagyon is jól látja, hogyan tudja az eseményeket a saját javára fordítani, és elég okosan ki is használ minden kínálkozó lehetőséget.

Ezek lettek volna tehát a gondolataim Zola harmadik listás könyvéről, a Nanáról. És ha már így belemerültem Zolába, akkor következőként a negyedik listás könyve, a Germinal lesz terítéken.

Ismét játszhatunk egy kis bézigue-t. (Ezt a játékot már ismerhetjük az Egy asszony életéből.)

Bár olyan jelentős események idején játszódik a regény, mint a nagy párizsi világkiállítás, és említést is tesznek róla a könyvben, sajnos nem tudunk meg róla többet, pedig igazán érdekes lett volna egy korabeli „tudósítást” olvasni.

Szerinted feloldhatatlan az ellentét férfiak és nők között?

Émile Zola: Nana

Nanát ugye már megismertük A Patkányfogóban, ő volt Gervaise és Coupeau úr szerelemgyereke, Anna. Ebben a könyvben, ami egyébként Zola Rougon-Macquart sorozatának 9. része, az ő életének alakulását követhetjük nyomon.

A Patkányfogóhoz képest néhány évet előre ugrunk az időben, és rögtön egy színházba csöppenünk. Megtudjuk, hogy Nana fogja játszani a főszerepet egy új színdarabban, és egész Párizs nagyon kíváncsi rá. Bár Nana énektudása borzalmas, meztelen testének mutogatása a színpadon elvarázsolja a férfiakat, így a darab nagy siker lesz.

Ezután Nanánál sorban állnak a férfiak, persze főleg nem a jóravalók. Ő mindenkiből megpróbálja kihúzni a legtöbb hasznot. Így esik meg, hogy egy bankár például vidéki házat vesz számára. Ebben a vidéki házban Nana végre szemtől szemben találkozik Muffat gróffal. Muffat gróf egy vagyonos előkelőség, aki egészen a fent említett színházi előadásig roppant erényes életet élt. Ám Nana teste őt is megbűvölte, és az ördög karmai közé kergette.

Nana nem túl boldogan omlik a vagyonos gróf karjaiba, és miután visszatér Párizsba, kapcsolatuk ott is folytatódik. Ám Nana halálosan beleszeret egy színésztársába, és minden „barátja” szűrét kiteszi egy nap. Összeköltöznek a kollégával, és néhány hétig boldogan élnek, aztán a kolléga ráun Nanára, és a továbbiakban gyakorlatilag már csak házvezetőnőként tartja, meg estelente, mikor hazatér, jól elnáspángolja. Nana tényleg szerelmes, mert egyszerűen nem bír megszabadulnia a férfitól, akárhányszor veri is az agyon.

Szerencséjére a férfi egyik nap váratlanul kiteszi a szűrét, kizárja a közös otthonukból. Ekkor Nana egyrészt visszatér a színház világába, bár a következő darab, amiben játszik, csúfos bukás lesz miatta, másrészt pedig visszatér a még mindig utána epekedő Muffat gróf karjaiba.

Muffat villát vesz neki egy előkelő negyedben, és minden földi jóval elhalmozza, nagyvilági dámát csinál belőle. Cserébe csak hűséget kíván Nanától, habár ő maga is csalfa férj, és valószínűleg őt is csalja a felesége. Nana égre-földre esküdözik, hogy hűséges lesz, de a vére ezer fokos, és nem tudja kordában tartani a vágyait. Az egyetlen dolog, amihez igazán ért, az a férfiak behálózása.

Szinte mindenkit, akivel kapcsolatba kerül, tönkretesz. Habár nem kér semmi mást a férfiaktól, csupán pénzt, ők mégis hajlandóak kérdés nélkül a vesztükbe rohanni, csak hogy erejükön felül is sikerüljön teljesíteniük Nana kívánságait. Többjük teljes csődbe megy, egyikük aztán öngyilkos lesz, egy másik öngyilkosságot kísérel meg, de túléli, egyet lecsuknak, egy vidékre költözik, és megpróbálja feleségül venni egy távolabbi, gazdag rokona lányát.

Végül ő maga is egyre inkább tönkremegy, mivel nem marad senki, aki pénzelje. Külföldre menekül, aztán mikor visszatér, megtudja, hogy himlős a kisfia. Elmegy Leratnéhoz, hogy maga ápolja, de a kisfiú meghal. Ám sajnos Nana elkapja tőle a halálos betegséget. Egy volt színésznő kollégája veszi ápolásba, de már nem sokat tud tenni érte. Az utolsó jelenetben még minden elérhető szereplő (értsd: aki még él, és Párizsban tartózkodik) összegyűlik a szállodánál, ahol Nana fekszik. A férfiak lent gyülekeznek, a nők a szobában, és két szomorú felkiáltás közt („Szegény Nana!”) a közelgő háborúról beszélgetnek.

Hogyan jellemeznéd a kapcsolatodat az ellenkező nemmel?

Lassú lealjasodás | Émile Zola: A Patkányfogó

Zolával való ismerkedésemet még 2022-ben a Thérése Raquinnal kezdem, és az nagyon tetszett, úgyhogy vártam már az újabb találkozást Zolával. A Patkányfogó lett a ez a bizonyos következő találkozás, és egy nagyon különös olvasási élményben lehetett általa részem. Nézzük is a részleteket! (A tartalmi összefoglalót itt olvashatjátok.)

Elsőként a címről. A Patkányfogó egy kocsma, ahol Gervaise és Coupeau többször összetalálkoznak, és ahol később, a balesete után Coupeau előszeretettel tölti a napjait. A regény terjedelméhez képest nem jelenik meg túl sokszor. És azt sem mondanám, hogy kimondottan főszerepet töltene be a cselekményben. Sokkal inkább szimbolikus értelme van szerintem. Magában foglalja az összes kocsmát, ahol az emberek állattá aljasodhatnak. (Amit aztán a főszereplőink meg is tesznek.) Mindenesetre mint kocsmanév nagyon találó, hiszen a hely összegyűjti, „megfogja” az „aljanépet”.

Mielőtt továbblépnénk, mindenképp szeretném itt megjegyezni, hogy a könyv egy sorozat része, ráadásul nem is az első része, de önmagában is olvasható. Zola egy egész regényciklust írt egy bizonyos Rougon-Macquart családról, és feltehetően ennek a családnak a tagja Gervaise, bár úgy emlékszem, nem tudjuk meg a leánykori nevét. (A nagy könyv szerint Gervaise Macquart.)

Zolának, továbbra is úgy érzem, elég jó stílusa van, könnyen lehet olvasni, úgyhogy kíváncsian várom a többi listás könyvét is. (Még 3 darab olvasatlan van a listán.) Sőt, már kinéztem egy nem listás könyvét is, amit már előre sajnálok, hogy nincs a listán, mert a főszereplője szerintem kiválóan passzolna a díszes társaságomhoz. Mindazonáltal ennek a regénynek a témaválasztása felért számomra egy lassú kivéreztetéssel.

Nagyon lassan haladtam az olvasásával, és ez most nem az időhiány miatt történt így. Hanem egyszerűen szó szerint rettegtem attól, hogy hova fog ez a történet kifutni. Annyit ugyanis tudtam a fülszövegből, hogy nem lesz jó a végkifejlet. De olyan szépen indul! Adott egy rendkívül erős nő, aki egy sorscsapás után összeszedi magát, és kemény munkával megteremt magának és a gyerekeinek egy jó életet. Elképzelni sem tudtam, hogy fog ez a dolog bukásba torkollni. De tudtam, hogy az lesz a vége, és rettegtem minden egyes új oldalnál, hogy mi fog történni.

Már azt is nehéz volt elfogadnom, hogy Coupeau, a rendes, becsületes, dolgos Coupeau ivászatra és munkakerülésre adta a fejét. Persze, egy szörnyű balesetet élt át. De szó sem volt arról, hogy annyira beütötte volna a fejét, hogy elfelejtette volna, ki is volt ő a baleset előtt. Szóval valaki magyarázza már el nekem, hogy lesz egy szorgos méhecskéből egy naplopó?

És a következő, amit nem értek, hogy Gervaise hogy hagyhatta ezt? Hogy hagyhatta az áloméletét elúszni? Persze értem, hogy nem szívesen hagyta volna ott az üzletét. De láthatta volna, hogy Coupeau semmittevése nem fog semmi jóra vezetni.

Nagyon-nagyon sajnáltam Gervaise-t, hogy hagyta magát a végsőkig lealjasulni, de én ezen az úton nem tudtam követni. Csak messziről néztem, ahogy eltűnik a süllyesztőben, és egyszerűen nem értettem, hogy miért és hogy hogyan. Főként Lantier beköltözése után végig azt gondoltam, mégis csak jobban járt volna, ha megszökik Goujet-val.

Az első egyharmada a könyvnek, amíg minden rendben ment, az nagyon tetszett. A többi része sajnos már kevésbé, mert nem láttam azt, hogy mi lenne az az elgördíthetetlen akadály, ami útját állja annak, hogy újra minden rendbe jöjjön. Ott már nem volt még csak megoldási próbálkozás sem. Egyszerűen csak ment minden irányítatlanul lefelé egy sötét és mély gödörbe. Pedig épp a könyv elején ott volt az ellenpélda. Nem hiszem el, hogy a könyv eleji Gervaise ne tudta volna megoldani a könyv végi Gervaise problémáit. Persze közben sok idő eltelt, az tény, és sok minden történt. De annak az első Gervaise-nek még ott kellett élnie a másodikban. Jól elrejtette! Persze kívülről mindig könnyebb ítélkezni.

Amit még szeretnék kiemelni, az az Aranycsepp utcai társasház világa. Az zseniális volt! Én magam is egy olyan társasházban nőttem fel, ahol több család lakott együtt, és kiválóan megvalósult az, ami itt is: hogy az örömben megvan az összetartás, és mindenki komája mindenkinek, de ha baj van, csak magadra számíthatsz. A másik jellemzője ezen társasházaknak, hogy ha neked kicsit jobban megy, akkor persze továbbra is kedvesek hozzád, de a hátad mögött mindenkivel kibeszélnek, és közösen gyűlölnek meg irigyelnek.

Összességében tehát ez a könyv elég felemás érzéseket hagyott bennem mind a történet szempontjából, mind olvasásélmény szempontjából. Azért, mint ahogy fentebb említettem, kíváncsian várom Zola többi regényét is. Bár tartok tőle, egyik sem lesz egy szívderítő olvasmány.

Utalás történik Rousseau Új Héloise című művére.

Hogyan viszonyulsz az alkoholhoz?

Émile Zola: A Patkányfogó

Ezennel visszatérünk a szokásos formátumhoz, és először megnézzük aktuális könyvünk, A Patkányfogó rövid történetét, egy hét múlva pedig (remélhetőleg) jön az értékelésem.

A Patkányfogó főszereplője Gervaise, aki mosónőként dolgozik Párizsban. A könyv elején rögtön részesei lehetünk egy kisebbfajta tragédiának, Gervaise-t ugyanis elhagyja az élettársa, míg ő épp munkában van. Ekkor megfogadja, hogy innentől csak a munkájával és a gyerekeivel fog foglalkozni.

El is kezd szépen felépíteni egy új életet maguknak. Van azonban valaki, aki folyton a szerelmével üldözi. Ő nem más, mint Coupeau úr, egy bádogosember, akivel sokszor épp a Patkányfogó nevű kocsmában futnak össze. Coupeau addig-addig szorongatja, míg Gervaise végre beadja a derekát, és összeházasodnak. Beköltöznek egy kis lakásba Gervaise munkahelyének közelében, és napról-napra, hétről-hétre egyre jobban élnek, ami persze Coupeau rokonainak meglehetősen szúrja a szemét. Vagyis csak az egyik nővérének, Lorilleux-nénak.

Gervaise kisvártatva terhes lesz, és nemsokára világra hozza harmadik gyermekét, egy kislányt, Annát, akit Nanának fognak becézni.

Beköltözik a szomszédjukba egy idős asszony, Goujet asszony a fiával, és nagyon összebarátkoznak. Később Goujet úr és Gervaise barátsága plátói szerelembe csap át. Legalábbis azon túl, hogy Goujet úr egy nagyobb összeget kölcsönöz Gervaise-nak, illetve, hogy megbeszélik, hogy nem lenne tisztességes megszökniük, más nem történik köztük. A pénzre azért van szüksége Gervaise-nek, mert kinézett egy takaros kis lakást abban az épületben, ahol egyébként Lorilleux-ék is laknak, amiben ki tudna alakítani egy saját kis üzlethelyiséget. Az üzlet nyélbe is üttetik, a család átköltözik, a mosoda megnyílik, és az üzlet azon nyomban virágozni kezd, mivel Gervaise nagyon jó munkaerő. Pontos, gondos, precíz. Ugyanez elmondható egyébként a férjéről, Coupeau úrról is (akinek, azt hiszem, nem is tudjuk meg a keresztnevét). Egészen addig, míg egy szerencsétlen napon balesetet nem szenved. A kislánya megzavarja munka közben, és lezuhan a tetőről. Ez az a pont, ahol a Coupeau család szép lassan elindul lefelé a lejtőn.

Gervaise mindent megtesz azért, hogy a férje mihamarabb felépüljön. Gyakorlatilag szinte a halálból hozza őt vissza a gondos ápolásával. És mi ezért a hála? Coupeau nem érzi többé szükségét, hogy munkába álljon. Egy-egy napokra még elszegődik, aztán már csak hazudja, hogy dolgozni megy, de helyette kocsmákban mulatja az idejét. Végül már azt sem tartja szükségesnek, hogy hazudjon. Gervaise pedig mit tehetne? Hiszen ő csak egy nő. A fura a dologban mégis az, hogy a baleset előtt Coupeau egyáltalán nem volt iszákos. Rendes, dolgos ember volt, aki messziről elkerülte a kocsmákat.

Hogy végül melyik volt az a pont, amikor viszont már Gervaise is elengedte a gyeplőt, és hagyta, hogy menjenek a dolgok a maguk útján, azt nehéz lenne megragadni. Nyilván kellett volna a két fizetés egy nyugalmas élethez. De eleinte még elég jól ment a bolt. Aztán valahogy csak elkezdett hanyatlani.

Az viszont teljesen világos, hogy mikor kezdett ez az egész lejtmenet átváltani mélyrepülésbe. Egy ponton ugyanis újra képbe került Gervaise első élettársa, Lantier. Hamar kiderült róla, hogy ő egy ingyenélő semmirekellő. Gervaise-t kezdettől fogva aggasztotta a felbukkanása. Először úgy tűnt, amikor végül szembe találta magát Coupeau úrral, hogy verekedés lesz belőle, még hozzá életre-halálra. De végül egy pohár itóka felett mégis inkább összebarátkoznak. Olyannyira, hogy egy ponton Coupeau meghívja Lantiert magukhoz lakni. Lantier persze ugyanolyan munkakerülő, mint amilyenné Coupeau vált, úgyhogy onnantól kezdve együtt lopják a napot, de persze ha este nem kerül semmi az asztalra, akkor kiverik a balhét.

Lantier aztán Gervaise-nél is bepróbálkozik. Az asszony eleinte, amíg úgy-ahogy kézben tartja a dolgokat, ellenkezik. De az egyik este hazatérve a holtrészeg férjét a saját hányásában fekve találja, jóízűen szundikál. Ekkor elpattan valami benne, és Lantier ágyában keres vígaszt. A viszonyukról hamar szárnyra kapnak az első pletykák. Sajnos még Goujet úr is tudomást szerez róla. Az egyetlen, aki, úgy tűnik, nincs képben, az éppen a felszarvazott férj.

Gervaise ekkorra már teljesen elvesztette az irányítást az élete felett. Minden üzletben óriási tartozásokat halmoz fel, hátralékban van a lakbérrel is, és Goujet-éknak is még csak alig törlesztett. A család minden ingóságát szépen lassan elhordják a zálogházba, aztán a zálogcédulákat is eladogatják. Az üzlet szinte kihalt, a lakás ocsmány és bűzlik. Aztán persze mindehhez menetrendszerűen megjön majd az ivás is, és onnan már csak lefelé vezet az út.

Egy pillanat erejéig bekukkanthatunk Nana életébe is, aki mondhatni szökdösni kényszerül az elkeserítő és tarthatatlan családi életből. Néha még haza-hazajár, de aztán végleg eltűnik, és egy idő után már egyik szülőnek sem lesz fontos még az sem, hogy tudjanak róla, hol van és mit csinál.

A végkifejletet nem részletezem, de rendkívül szívet tépő jelenet(ek)nek lehetünk szemtanúi. De ennek nagy része borítékolható volt az előzmények tekintetében. Azért Zola facsar még egy extrát is a szívünkön, úgyhogy százas zsepit érdemes bekészíteni a végjátékra.

„Igazmondó mű ez, az első olyan regény a népről, amely nem hazudik, és amelynek valóságszaga van.”

„A férfiak gyakran egyetlen éjszakáért nősülnek: az elsőért; csakhogy az elsőt követi a többi, és jönnek a nappalok vég nélkül, és jön az egész élet, ők pedig addigra már réges-régen beleuntak…”

„Ha mégoly nehéz is a megélhetés, valahogy csak elkínlódik az ember, ha rendet tart és takarékoskodik.”

Vannak káros szenvedélyeid?