Az igazi Bűn és bűnhődés | Émile Zola: Thérése Raquin

 

Legutóbbi kiadás: 1923

A könyvet a MEK-ből töltöttem le, itt ti is beszerezhetitek ingyenesen és legálisan.

Első találkozásom Zolával, és meg kell mondanom, abszolút le vagyok nyűgözve. Csak nem tudtam még eldönteni, hogy azért, mert tényleg annyira jó volt ez a könyv, vagy azért, mert annyira rossz volt az előző. De azt hiszem, inkább az előbbi.

Ugye a Bűn és bűnhődés volt az ezt megelőző olvasmányom, amit még áprilisban(!) olvastam. Az a könyv láthatóan egy súlyos olvasási válságba taszított, ugyanis a Thérése Raquint (nem, nem így kell leírni, de sajnos nincs megfelelő irányba dőlő ékezetes e betűm) csak bő egy hónappal utána kezdtem egyáltalán el. Legnagyobb szerencsémre rögtön beszippantott a történet.

Csak röviden, egy nőről szól (mily meglepő, nem? 😊), akit némileg elnyomásban nevelnek fel, ám eljön az a roppant veszélyes pillanat, amikor megismerkedik azzal a valakivel, aki segít neki felfedezni a benne szunnyadó szenvedélyeket. Ám a dolog, ahogy az egyébként várható, igen rosszul sül el, a két ember bűnt bűnre halmoz, hogy egymáséi lehessenek, de mire eljutnak erre a pontra, már nem teszi boldoggá őket a tény, hogy sikerrel jártak. Sőt, a kapcsolatuk erős mélyrepülésbe kezd.

Nem akarok több részletet elárulni, sokkal inkább arról szeretnék beszélni, mennyire kísértetiesen hasonlít sok dologban ez a könyv a Bűn és bűnhődéshez. Mert hogy van benne bűn. Sőt, ebben igazából több bűn is van. Egy egész kis bűnlajstrom. És szépen fel van építve. Az első bűn, vagyis inkább bűnök elvezetnek a második, mondhatni a fő bűnhöz. Aztán pedig a szerencsétlenek további bűnökkel próbálják palástolni a korábbi bűneiket.

Aztán, szinte már gyönyörűen, megjelenik a bűnhődés is. Elsőre talán hihetetlenül, és talán nem úgy, ahogy azt az ember várná, de ott van az kérem, és higgyétek el nekem, nagyon is valóságosan. (Mármint nincsenek konkrétan ugyanilyen tapasztalataim, de előfordult már, hogy nálam is eggyel többen voltak a kelleténél az ágyban. És nem, ezt nem kell félreérteni, tessenek elolvasni a könyvet, és akkor világossá válik a gondolat.) Szóval számomra ebben a könyvben olyan valóságos volt a bűnhődés, hogy majdnem megsajnáltam a szereplőket.

Az egész történet valahogy annyira szépen (már ha lehet egyáltalán ilyet mondani egy tragikus és elborzasztó történetről) és logikusan volt felépítve, hogy egyszerre gyönyörködtem és gyanítottam, hogy itt aztán minden szó pontosan ki van számítva. De összességében nagyon tetszett. Itt valahogy mindennek volt értelme, nem úgy, mint Dosztojevszkijnél. Nagyon várom a következő találkozást Zolával.

Kávés kisokos: a gloria konyakos feketekávét jelent.

Mi az a legfőbb dolog a gyerekkorodban, ami a mai napig meghatározza az életed?

„…ő gyermek maradt, s ostobán hitt ezer bolondságban s nem látta, hogy a valóságos élet a szenvedélyek véres sarában folyik…”

„Amikor a jövő reménytelen, a jelen is csúfosan keserű.”

Bűn és büntetés | Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Legutolsó kiadás: 2021 Európa / GABO

Második találkozásom Dosztojevszkijjel, és ahogy a címből már sejthető, újfent nem sikerült lenyűgöznie.

Főszereplőnk, Raszkolnyikov diák volt, de félbehagyta a tanulmányait, és helyette inkább egy gyilkosságot fundált ki. Meg is teszi, ez lesz ugyebár a bűn része a címnek. Bűnhődni azonban már jóval a gyilkosság előtt elkezd. Példaértékű szenvedést vág le azelőtt, hogy végre rászánná magát a tettre, és ami utána jön, az se piskóta.

A baj csak az, hogy egyáltalán nem tudunk meg se róla, se a tettének okairól semmit. Vagyis megtudjuk például, hogy félbe hagyta a tanulmányait. De miért? Mert nincs elég pénze? És akkor az a megoldás, hogy étlen-szomjan otthon ülök egy hónapon keresztül, és azt fontolgatom, hogy megölök és kifosztok egy tehetős vénasszonyt?

Szóval már rögtön az elején elbukott nálam ez a történet, és sajnos a többi szereplő sem tudta feldobni a hangulatot, ugyanis számomra mindenki teljesen érthetetlen lépéseket tett ebben a könyvben. Bár meg kell hagyni, a főszereplő logikátlan dolgaira csak és kizárólag hülyeségeket lehetett válaszolni.

Nem értettem például Razumihin nagy rajongását, Szvidrigajlov szónoklatait és Szonya döntését. A leglogikusabban talán Katyerina Ivanovna viselkedett, de csak azért, mert róla legalább egyértelműen tudtuk, hogy nem beszámítható szegényke.

…

Eddig jutottam a dühöngésben, amikor is félbe kellett hagynom a bejegyzés írását, és napok teltek el, mire folytatni tudtam. És ezalatt a néhány nap alatt rájöttem, hogy tulajdonképpen a legfőbb indok, amiért ennyire kiakasztott ez a történet, az az, hogy számomra túlontúl ismerős az alaphelyzet. A kétségbeesett diák helyzete, aki valamilyen okból (és az ok most mindegy is) nem tudja folytatni a tanulmányait. Elveszve áll a nagyvilágban, az álmai szertefoszlottak, totális csődtömegnek érzi magát, és szent meggyőződése, hogy nincs mit vesztenie. Az ember ilyenkor azt hiszi, az egész élete véget ért. És nincs ennél veszedelmesebb.

Így már nagyjából minden érthetővé válik. A céltalan bolyongások, a logikátlan tettek, a folyamatos közeledés és távolodás a rokonokhoz és barátokhoz. A gyötrődés, hogy mit is kellene tennie. Végül pedig a logikus lépés el nem ismerése, de mégis meglépése, majd a gyógyulás.

Tudom, ez így most kacifántosan hangzik, de aki volt már a gödör mélyén, az biztosan érti, mire gondolok. Aki pedig még nem tapasztalt hasonlót, az legyen nagyon hálás érte.

Az egyetlen dolog, amivel viszont nem tudtam megbarátkozni ebben a könyvben, az maga a gyilkosság volt. És mivel az a történet kulcsmomentuma, így sajnos az egész történet bukott. Legalábbis nálam.

Én azt hiszem, hogy mindig igyekszem megtalálni a jó dolgokat egy könyvben. Most is sikerült többé-kevésbé. De azért összességében számomra ez megint csak egy olyan könyv volt, amiről soha nem jelenteném ki, hogy mindenkinek olvasnia kellene.

Te mit tartasz bűnnek?

Nemzeti alaptankönyv 2. | Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé

Nem hagyott nyugodni a legutóbbi bejegyzésem, mert tényleg úgy gondolom, hogy ezt a regényt kiválóan lehetne használni az iskolában. Ezért úgy döntöttem, a teljesség igénye nélkül – mivel nem vagyok képzett szakember – összegyűjtöm, milyen témákról lehetne beszélni egy tanóra keretén belül.

Avagy szentelek ezúttal egy külön bejegyzést az apró kincseimnek. J

Földrajz

• Érdekes vulkáni képződmények: a könyvben konkrétan az Óriás útjáról Írországban és Fingal barlangjáról a Hebridákon esik szó.
• Meteorológiai jelenségek, például Szent Elmo tüze
• Meteorológiai mérőműszerek (hőmérő, légnyomásmérő)
• Földrajzi szélesség és hosszúság meghatározása
• Iránytű használata
• Földtörténeti korok
• Flóra és fauna változása a földtörténeti korokban
• Híres barlangok, például a Mamut-barlang Kentucky-ban, vagy a Dionüszosz füle

Történelem

• Találmányok, például a Ruhmkorff-féle készülék
• Tudomány változása az évek során
• Titkosírások

Irodalom

• Mi valóságos ebben a regényben, és mi az, ami fikció?
• Következetlenségek egy regényben (Igen, még ilyesmit is véltem felfedezni a könyvben, de nem árulom el, hogy pontosan mit, mert szerintem nem túl zavaró, és lehet, hogy másnak fel sem tűnik.)

Melyik (volt) a kedvenc tantárgyad, és miért?

Nemzeti alaptankönyv | Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé

 

Nagyon vártam a találkozást Verne Gyulával, mert nagyon különleges a kapcsolatom vele. Először is gyerekkoromban láttam egy mesefeldolgozást a 80 nap alatt a Föld körülből, ami egyszerűen zseniális volt. Másrészt pedig – kínos, de igaz – évek teltek el, mire egyszer megvilágosodtam, hogy a világhírű magyar író, Verne Gyula valójában Jules Verne. J

Elsőként azonban nem a fent említett regénye, hanem az Utazás a Föld középpontja felé című jött a listán, így ez volt az első olvasásom tőle. A könyvet a MEK-ből töltöttem le ingyen és teljesen legálisan. Itt ti is megtalálhatjátok.

A címből az ember arra gondolna, hogy ez egy aranyos, ámde légből kapott kalandregény lesz. És persze alapvetően tényleg az, de még annál is sokkal több. Lidenbrock professzor (akinek a nevét én következetesen mindig Lindenbrocknak olvastam, és meglepetésemre a nagy könyv is így hivatkozik rá J) és unokaöccse, Axel, valamint egy segítőül melléjük szegődött izlandi, bizonyos Hans kalandjait olvashatjuk. Ők hárman leereszkednek Izland egyik rég kihunyt vulkánjába abból a célból, hogy onnan majd elérik a Föld középpontját. Útjuk során sokat beszélgetnek, és még több felfedezést tesznek, amiből az olvasó is rengeteget tud tanulni. Főként földrajzról van persze szó, de azért helyet kap a történelem is, és okosan forgatva a könyvet még az irodalmi tanulmányokhoz is hasznos lehet.

Verne Gyula bácsi ezen könyve, rövid, pörgős, kalandos és tele van érdekességekkel. Úgy érzem, hogy ez egy súlyosan kiaknázatlan iskolai segédeszköz. Nem értem, hogy lehet valamit ennyire figyelmen kívül hagyni. Pedig ez a könyv lehetne minden tanár és diák álma, mert szórakoztató, ugyanakkor tömve van zseniális témákkal.

Hová szeretnél most leginkább elutazni, és miért?

„A tudomány, fiam, csupa tévedésekből áll, de a tévedéseket el kellett követni, hogy lassan eljuthassunk az igazsághoz.”

„Meggyőződésem, hogy egy ember, akiben van akaraterő, mindaddig nem eshet kétségbe, amíg a szíve ver.”

Mamahotel a XIX. századi Oroszországban | Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

 

Legfrissebb kiadás: 1984, Európa

Azt gondoltam én, kis naiv, hogy ha majd több időt hagyok magamnak az olvasásra, akkor jobban előre tudok majd dolgozni, és sokkal nyugodtabb, összeszedettebb és elégedettebb leszek. Elfelejtettem annak a nagyon bölcs embernek a megállapítását, aki rájött, hogy a munka bizony teljes egészében kitölti a rászánt időt. Azt javaslom, ti is jól jegyezzétek meg ezt. Most pedig mindenféle további magyarázkodás és nyavalygás nélkül lépjünk is tovább a szóban (vagyis címben J) forgó könyvre.

Annál, mikor egy szereplő neve egy könyv címe, már csak azt utálom jobban, amikor egy olyan szó a cím, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy az egy ember, egy hely vagy esetleg valami kitalált dolog neve. És mivel teljesen járatlan vagyok az orosz nyelvben, ezért az Oblomov számomra pontosan ilyen cím volt. Viszont maga a könyv nem túl vastag, ezért mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de belevágtam.

A cím rejtélyére rögtön az első mondatban fény derül, amikor is bemutatásra kerül főhősünk, Ilja Iljics Oblomov. És persze nem csak a nevét tudjuk meg, hanem az első fejezetekben elég alaposan megismerjük az életmódját. És itt el is érkeztünk a bejegyzés címében említett és manapság oly gyakran hangoztatott mamahotelnek a XIX. századi, orosz változatához. Oblomov ugyanis birtokot örökölt a szüleitől, aminek a jövedelme lehetővé teszi, hogy ő az ég egy adta világon semmit se csináljon. De semmit. Annyira belejött már a semmittevésbe, hogy még arra sem hajlandó, hogy a barátait meglátogassa. Csak fekszik a díványán naphosszat, és hűséges szolgájával, Zaharral zsörtölődik.

Ezen kívül megismerjük még a gyerekkorát is, hogy hogyan nevelték, és hogy folyt az élet a szülői házban. Oblomov elsődleges terve, hogy visszatérjen a szülőfalujába, és újra megvalósítsa azt az idillt, amit gyermekként odahaza tapasztalt, de a tervezgetés (vagyis inkább a tervezés tervezgetése) a maradék kis erejét is felemészti. (A nagy részét a henyélés emészti fel.)

Aztán váratlanul betoppan hozzá egy régi, gyermekkori barátja, Stolz, és megpróbálja kirángatni Oblomovot a restségből. Rábeszéli, hogy tartson vele egy európai utazásra, amibe Oblomov, ugyan nem túl lelkesen, de belemegy. Amíg az utazás előkészületei folynak, Stolz különféle társaságokba hordja magával barátját, és az egyik ilyen helyen Oblomov megismerkedik Olgával, akibe – a saját legnagyobb megdöbbenésére – beleszeret. Ez egy kis időre kizökkenti őt a tunyaságból, de az évek alatt kifejlesztett, színtiszta lustaságot nem lehet hónapok alatt kigyomlálni.

Ez a történet nekem nagyon fájt belül, a legtitkosabb helyeimen. Sajnos azt kell mondjam, meglehetősen sok közös vonást fedeztem fel Oblomov és saját magam közt. Ugyan én nem örököltem birtokot, így nem tudtam oblomovi szintre süllyedni, de félő, hogy ha lett volna rá lehetőségem, velem is ez történt volna.

Oblomov burokban született, a szülei kényeztették, a széltől is óvták, a szolgák mindent megcsináltak helyette. Ugyan miért kellett volna felnőtt korában bármit is csinálnia? Eszményekért és álmokért? Persze álmodozott ő, meg tervezgetett, csak valahogy sosem jutott el a megvalósításig, mert ugye minek azt siettetni? De az idő nem állt meg a kedvéért.

A legfélelmetesebb azonban nem is ez a végtelen unottsága volt, hanem az, hogy teljes mértékben tisztában volt a szerencsétlenségével, ahogy azzal is, hogy segítségre szorul, de még ahhoz sem volt elég akaratereje, hogy a segítséget elfogadja. Mindig a legkisebb ellenállás irányába ment, mert úgy gondolta, nincs értelme az embernek fárasztania magát.

Viszonylag hamar, körülbelül a könyv első egyharmadában Oblomov beismeri Stolznak, hogy saját magát ítélte halálra ezzel a viselkedéssel. Tudja, látja, hogy ez így nem jó, és kéri a barátját, hogy segítsen, mert azt is tudja, ha ő nem segít, nem segít senki. De amikor Stolz felveti a külföldi utazás ötletét, Oblomov rögtön kifogásokat kezd keresni.

Olgával való kapcsolata is csak szalmaláng, ez többé-kevésbé előre sejthető, mert mindkettejük érzelmei elég ingadozóak. Bár más-más okokból, de mindkettejüket kételyek gyötrik, hogy valóban ez-e a nagy szerelem számukra. És talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, rájönnek, hogy nem. (Itt van még egy érdekes téma, Olga ugyanis már a kapcsolatuk kezdete előtt tudja, hogy meg „kell” mentenie Oblomovot, de ez más lapra tartozik.)

A végkifejletet nem fogom elárulni. Csak annyit róla, hogy nagyon ellentmondásos volt. Egyszerre értettem és nem értettem, és nagyon szomorúnak találtam, ahogy a könyvet is összességében. Elkeserítő és fájdalmas, amikor egy jó élet annyira kényelmessé válik, hogy egy ponton túl már rossz élet lesz belőle.

Utalás történik a Don Quijotéra, illetve Az ifjú Werther szenvedéseire.

Mennyire érzed úgy, hogy burokban nőttél fel?

„Ember és ember naponkénti meghitt érintkezését nem adják ingyen: sok élettapasztalat, logika, szívbeli melegség kell hozzá erről, meg amarról az oldalról is, hogy csak egymás jótulajdonságait élvezzék s kölcsönös tökéletlenségeikkel ne bökjenek s bökessenek.”

„­- Hát észrevett tán az arcomon valamit? – kérdezte Oblomov.

- Könnyet, bár rejtegette; ez csúnya vonás férfiakban: szégyelik a szívüket: Ez is hiúság, ez is hamis dolog, jobb lenne, ha az eszüket szégyelnék néha, az gyakrabban hibázik.”