Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök

 

Végre rászántam magam, hogy elolvassam az utolsó Dosztojevszkij regényt a listáról, Az ördöngősöket, avagy új fordítás szerint az Ördögöket. Dosztojevszkij jó szokásához híven ezúttal is bő lére eresztette a mondanivalóját, úgyhogy most először megnézzük a regény tartalmát, jövő héten pedig jön az értékelés.

Elöljáróban annyit, hogy én egy régi fordítást olvastam, amelyet a MEK-ből töltöttem le. (Itt ti is elérhetitek a regényt.) Ezt csak az esetleges név-eltérések miatt tartottam fontosnak már itt megemlíteni.

A regény elején megismerjük a főbb szereplőket, avagy Trofimovics Istvánt, aki egy időben tanítóként dolgozott Petrovna Borbála, egy generális özvegyének fia, Miklós mellett. Trofimovics István halálosan szerelmes Petrovna Borbálába, de a nő ezt a szerelmet nem viszonozza. Trofimovics Istvánnak is van egy fia, Péter, egy korán véget ért házasságból. Ezt a fiút ő soha nem nevelte, a regény cselekményének kezdete előtt összesen kétszer találkoztak.

További fontos szereplők még Lizaveta, alias Liza, Lebjadkin kapitány és a húga Mária, valamint a helyi kormányzó, Fon-Lembke és felesége Mihajlovna Júlia. Liza akkor kerül képbe, amikor Miklós Svájcban járva közelebbi kapcsolatba kerül a családjával. Már-már úgy néz ki, hogy a két fiatal eljegyzi egymást, de aztán történik valami rejtélyes dolog, ami látszólagos szakításhoz vezet. Erről és a többi szereplőről majd később.

A regény tényleges cselekménye körülbelül a harmadánál indul be, amikor is Miklós és Péter egyszerre térnek vissza a városba, ahol a szüleik laknak. Miklóst megelőzi a hírneve, azt (is) beszélik róla, hogy azért nem került sor végül az eljegyzésre Lizával, mert megcsalta őt Dásával, egy lánnyal, akinek a neveltetését Miklós anyja biztosította, és aki egy ideig Liza családjával élt Svájcban. (És aki az események kezdetekor már újra Petrovna Borbála házában lakik.) Petrovna Borbála, bár semmi biztosat nem tud, hogy elsimítsa a kedélyeket, úgy gondolja, hogy hasznossá teszi Trofimovics Istvánt, és elveteti vele Dását. Trofimovics Istvánnak ez kétszeresen is rosszul esik. Egyrészt fáj neki, hogy Petrovna Borbála nem veszi észre, hogy eleped érte, másrészt az is fáj neki, hogy más bűne miatt neki kell bűnhődnie. De belemegy a dologba, mert bármit megtenne, amit Petrovna Borbála mond neki.

A lánykérés napján azonban különös dolog történik. Elsőként megszólítja egy sánta lány Petrovna Borbálát a templomban, a vasárnapi mise után. A lány nagyon fel van indulva, szinte azt sem tudja megmondani, hogy ki ő, ezért Petrovna Borbála a maga kocsiján hazaviszi. Ott már vár rá Trofimovics István. Petrovna Borbála próbálja kiszedni a lányból, hogy kicsoda, amikor egyszer csak beállít Miklós és Péter. Miklós elviszi a lányt, akiről közben kiderül, hogy ő Timofejevna Mária. Eközben Péter előad egy mesét, hogy mi köze van Miklósnak Máriához. Ám hamar kiderül, hogy Mária valójában Miklós törvényes felesége.

E zavaros szerelmi(?) szál mellett párhuzamosan fut egy még zavarosabb politikai(?) szál is, amelynél Péter mozgatja titokban a szálakat. Péter úgy tünteti fel magát bizonyos szereplők előtt, mintha egy nagy anarchista mozgalom tagja lenne, és a helyi erőkből verbuválna követőket maga mellé. Mások előtt, mint Fon-Lembke és felesége, titkolja valódi céljait, így sikerül behálóznia őket, és így sikerül szégyenteli kudarcba fullasztania Mihajlovna Júlia ünnepségét, ahonnan tulajdonképpen a botrányos dolgok majd kiindulnak.

Hogy mi Péter valódi célja, azt, megkockáztatom, még magának Dosztojevszkijnek sem sikerült kitalálnia. De, ami a cselekményből leszűrhető, hogy egyrészt szeretné mindenképpen magam mellé állítani Miklóst, ezért felajánlja neki, hogy „elintézi” a feleségét és annak kotnyeles, bajkeverő bátyját, hogy Miklós elvehesse Lizát. Ugyanakkor uralkodni akar mindenki felett, és ki akar iktatni mindenkit, aki fenyegetést jelenthet rá. Ennek érdekében pedig mindenkit kijátszik mindenki ellen.

A Mihajlovna Júlia ünnepségének első, botrányba fulladt fele után elterjed a városban, hogy Miklós megszöktette Lizát, és ismeretlen helyre távoztak. Majd az ünnepség második fele, egy meglehetősen kínos vendégkört felvonultató bál azzal végződik, hogy valaki észreveszi, hogy a távolban ég egy városrész. Nagy sokára sikerül a tüzet eloltani, és akkor kiderül, hogy egy különálló ház, amelyben Lebjadkin kapitány és a húga laktak, szintén leégett. És nem csak, hogy leégett, hanem a két említett szereplő is bent égett félig, de annyira azért nem égtek meg, hogy ne lehetett volna megállapítani, hogy ők nem a tűz áldozatai lettek, hanem valaki megölte őket.

A hír hallatára Liza elhagyja Miklóst, és azonnal odamegy, hogy a saját szemével lássa, valóban igaz-e. A tömeg meglincseli őt, mert biztosak benne, hogy Miklós ölette meg Máriát, hogy elvehesse Lizát. Liza meghal. Miklós még aznap anélkül, hogy bárkit is értesítene, elhagyja a várost, állítólag Szentpétervárra tart.

Péter úgy érzi, kezd szorulni a hurok mind az ő, mind a „szövetségesei” nyaka körül, mert a gyújtogatást állítólat az ő parancsa nélkül indították. Kiiktatja a maradék „ellenségét”, és meglép. A maradék „ellensége” gyakorlatilag egy emberre korlátozódik, Satovra, akivel feltehetően inkább egy személyes összetűzés miatt akar végezni. De ahelyett, hogy kihívná párbajra, inkább először elhiteti az embereivel, hogy Satov gyenge jellem, fel fogja jelenteni őket, ezért ki kell iktatni. A ravaszt azért persze ő húzza meg. Pechjére a gyilkosságot hamar felfedezik, mert épp a gyilkosság előtti este váratlanul beállít Satovhoz a felesége, aki várandós (állítólag Miklós gyerekével). Satov nagyon megörül neki, elfogadja a gyereket, és új életet akar kezdeni, de ez ugye sajnálatos módon nem sikerül neki.

Péter azonban mindenre gondolt. Van ugyanis egy ismerőse a városban, Kirilov kapitány, aki már régóta öngyilkosságot fontolgat. Vele még korábban megegyezett, hogy az öngyilkosságát felhasználná a szervezet érdekében. Habár Kirilov nem lesz tagja a szervezetnek, mégis rááll erre. Péter írat vele egy búcsúlevelet, amiben minden aljasságot magára vesz, többek közt Satov meggyilkolását is, és valóban fejbe lövi magát.

Péter feltehetően külföldre távozik, ezt nem tudjuk meg a könyv végén, csak célzás történik rá. Amit viszont még megtudunk, hogy nem sokkal az események után Miklós levelet küld Dásának, kéri, hogy menjen vele Svájcba, és éljenek ott együtt. Dása azonnal csomagolni kezd, csak hogy közben Miklós valamiért mégis visszatér, és felakasztja magát.

Trofimovics István pedig a Mihajlovna Júlia ünnepségén történt botrányos felolvasások után úgy dönt, hogy meglép. Gyalog indul el a nagyvilágba, nem tudja, mit kezdjen magával, de még az indulása napján megbetegszik. Petrovna Borbála egy ismerős révén megtudja, hol van Trofimovics István, és érte megy. Trofimovics István ekkor szerelmet vall neki, de megmenteni már nem lehet, néhány nap múlva meghal.

„Mindenki csak maga után ítélhet.”

„Az asszony a mindent látó szemet is megcsalja. Le bon Dieu (a jó Isten), mikor az asszonyt alkotta, tudta, hogy mit követett el, de meg vagyok győződve róla, hogy az asszony maga zavarta meg őt és kényszerítette, hogy őt olyannak alkossa…”

„Az ember azért nem boldog, mert nem tudja, hogy boldog; csak ezért.”

„A szamovár nyolc óra óta forrt, de aztán… kialudt… mint a világon minden.”

„Ugy tetszik: igaz az, hogy az emberi életnek második fele csak az első felében szerzett szokások ismétlése.”

„Milyen nagy gazdagság és mily kevés vidámság: nem tartom én azt szépnek.”

„Kései út, kint kései ősz van, a mezőket köd ülte meg, dér fedi, az öregség zuzmarája köriti utamat és közeli sirom felől fuj rám a szél… De menni kell!”

„Az országut valami hosszu, nagyon hosszu dolog, amelynek a végét nem láthatni – épen mint az ember élete, mint az ember ábrándja.”

Mennyire tartod könnyen meggyőzhetőnek magad?