Mamahotel a XIX. századi Oroszországban | Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov

 

Legfrissebb kiadás: 1984, Európa

Azt gondoltam én, kis naiv, hogy ha majd több időt hagyok magamnak az olvasásra, akkor jobban előre tudok majd dolgozni, és sokkal nyugodtabb, összeszedettebb és elégedettebb leszek. Elfelejtettem annak a nagyon bölcs embernek a megállapítását, aki rájött, hogy a munka bizony teljes egészében kitölti a rászánt időt. Azt javaslom, ti is jól jegyezzétek meg ezt. Most pedig mindenféle további magyarázkodás és nyavalygás nélkül lépjünk is tovább a szóban (vagyis címben J) forgó könyvre.

Annál, mikor egy szereplő neve egy könyv címe, már csak azt utálom jobban, amikor egy olyan szó a cím, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy az egy ember, egy hely vagy esetleg valami kitalált dolog neve. És mivel teljesen járatlan vagyok az orosz nyelvben, ezért az Oblomov számomra pontosan ilyen cím volt. Viszont maga a könyv nem túl vastag, ezért mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de belevágtam.

A cím rejtélyére rögtön az első mondatban fény derül, amikor is bemutatásra kerül főhősünk, Ilja Iljics Oblomov. És persze nem csak a nevét tudjuk meg, hanem az első fejezetekben elég alaposan megismerjük az életmódját. És itt el is érkeztünk a bejegyzés címében említett és manapság oly gyakran hangoztatott mamahotelnek a XIX. századi, orosz változatához. Oblomov ugyanis birtokot örökölt a szüleitől, aminek a jövedelme lehetővé teszi, hogy ő az ég egy adta világon semmit se csináljon. De semmit. Annyira belejött már a semmittevésbe, hogy még arra sem hajlandó, hogy a barátait meglátogassa. Csak fekszik a díványán naphosszat, és hűséges szolgájával, Zaharral zsörtölődik.

Ezen kívül megismerjük még a gyerekkorát is, hogy hogyan nevelték, és hogy folyt az élet a szülői házban. Oblomov elsődleges terve, hogy visszatérjen a szülőfalujába, és újra megvalósítsa azt az idillt, amit gyermekként odahaza tapasztalt, de a tervezgetés (vagyis inkább a tervezés tervezgetése) a maradék kis erejét is felemészti. (A nagy részét a henyélés emészti fel.)

Aztán váratlanul betoppan hozzá egy régi, gyermekkori barátja, Stolz, és megpróbálja kirángatni Oblomovot a restségből. Rábeszéli, hogy tartson vele egy európai utazásra, amibe Oblomov, ugyan nem túl lelkesen, de belemegy. Amíg az utazás előkészületei folynak, Stolz különféle társaságokba hordja magával barátját, és az egyik ilyen helyen Oblomov megismerkedik Olgával, akibe – a saját legnagyobb megdöbbenésére – beleszeret. Ez egy kis időre kizökkenti őt a tunyaságból, de az évek alatt kifejlesztett, színtiszta lustaságot nem lehet hónapok alatt kigyomlálni.

Ez a történet nekem nagyon fájt belül, a legtitkosabb helyeimen. Sajnos azt kell mondjam, meglehetősen sok közös vonást fedeztem fel Oblomov és saját magam közt. Ugyan én nem örököltem birtokot, így nem tudtam oblomovi szintre süllyedni, de félő, hogy ha lett volna rá lehetőségem, velem is ez történt volna.

Oblomov burokban született, a szülei kényeztették, a széltől is óvták, a szolgák mindent megcsináltak helyette. Ugyan miért kellett volna felnőtt korában bármit is csinálnia? Eszményekért és álmokért? Persze álmodozott ő, meg tervezgetett, csak valahogy sosem jutott el a megvalósításig, mert ugye minek azt siettetni? De az idő nem állt meg a kedvéért.

A legfélelmetesebb azonban nem is ez a végtelen unottsága volt, hanem az, hogy teljes mértékben tisztában volt a szerencsétlenségével, ahogy azzal is, hogy segítségre szorul, de még ahhoz sem volt elég akaratereje, hogy a segítséget elfogadja. Mindig a legkisebb ellenállás irányába ment, mert úgy gondolta, nincs értelme az embernek fárasztania magát.

Viszonylag hamar, körülbelül a könyv első egyharmadában Oblomov beismeri Stolznak, hogy saját magát ítélte halálra ezzel a viselkedéssel. Tudja, látja, hogy ez így nem jó, és kéri a barátját, hogy segítsen, mert azt is tudja, ha ő nem segít, nem segít senki. De amikor Stolz felveti a külföldi utazás ötletét, Oblomov rögtön kifogásokat kezd keresni.

Olgával való kapcsolata is csak szalmaláng, ez többé-kevésbé előre sejthető, mert mindkettejük érzelmei elég ingadozóak. Bár más-más okokból, de mindkettejüket kételyek gyötrik, hogy valóban ez-e a nagy szerelem számukra. És talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, rájönnek, hogy nem. (Itt van még egy érdekes téma, Olga ugyanis már a kapcsolatuk kezdete előtt tudja, hogy meg „kell” mentenie Oblomovot, de ez más lapra tartozik.)

A végkifejletet nem fogom elárulni. Csak annyit róla, hogy nagyon ellentmondásos volt. Egyszerre értettem és nem értettem, és nagyon szomorúnak találtam, ahogy a könyvet is összességében. Elkeserítő és fájdalmas, amikor egy jó élet annyira kényelmessé válik, hogy egy ponton túl már rossz élet lesz belőle.

Utalás történik a Don Quijotéra, illetve Az ifjú Werther szenvedéseire.

Mennyire érzed úgy, hogy burokban nőttél fel?

„Ember és ember naponkénti meghitt érintkezését nem adják ingyen: sok élettapasztalat, logika, szívbeli melegség kell hozzá erről, meg amarról az oldalról is, hogy csak egymás jótulajdonságait élvezzék s kölcsönös tökéletlenségeikkel ne bökjenek s bökessenek.”

„­- Hát észrevett tán az arcomon valamit? – kérdezte Oblomov.

- Könnyet, bár rejtegette; ez csúnya vonás férfiakban: szégyelik a szívüket: Ez is hiúság, ez is hamis dolog, jobb lenne, ha az eszüket szégyelnék néha, az gyakrabban hibázik.”