Az elmúlt hetekben Gulliverrel kalandoztam (meg Párizsban, illetve Csehországban voltam, ezért is nem született múlt héten bejegyzés). Ezt a könyvet a Don Quijotéhoz hasonlóan nagy lelkesedéssel vártam, és azt már itt rögtön az elején le kell szögeznem, hogy jobban tetszett, mint az előbb említett mű. Annak ellenére is, hogy én éveken keresztül tévedésben éltem Gulliverrel kapcsolatban. Ugyanis én egészen eddig azt hittem, hogy ez egy gyerekeknek szóló kalandos mese. Tévedtem. De még milyen nagyot!
A történet szerint Gulliver egy jól szituált családapa, aki hajóorvosként keresi a kenyerét, és munkája során különböző hihetetlenebbnél hihetetlenebb országokba keveredik el. Először jár Lilliputban, a törpék országában, aztán az óriások országában (nem sikerült megjegyeznem a nevét), utána Laputában, ami gyakorlatilag a tudósok országa, a varázslók szigetén, a halhatatlanoknál, végül pedig a Hauhnhnm-oknál.
A könyv végén Gulliver megfogalmazza írásai célját, mely csöppet sem a szórakoztatás, hanem az általa felfedezett országok hű bemutatása. Ez a cél félig-meddig a szerző céljának is megfelel. Távolról sem szórakoztatni akart minket ezzel Swift, hanem tükröt tartott az emberek elé. Nevetségessé tette őket törpeként és óriásként, kifigurázta a tudományukat, a társadalmi szerveződésüket, a törvényeiket és nagyratörő céljaikat, fellebbentette a fátylat a nagyra becsült múlt igazságáról, végül pedig összehasonlította őket a természet egy másik élőlényével. Mindezek eredményeként pedig azt szűrte le, hogy szívesebben lenne Hauhnhnm, mint ember, mert az ember a legundorítóbb élőlény az egész földkerekségen. És valljuk be, a könyv végére érve, mi magunk is úgy érezzük, van ebben némi igazság.
Abszolút meg tudom érteni, hogy ez rajta van a listán, és erősen ajánlom én magam is mindenkinek, hogy olvassa el. Kíméletlenül őszinte és nagyon durva kritika ez az emberiségről, amivel sajnálatos módon csak egyetérteni lehet.
Nem is nagyon szeretnék lelőni poénokat, mert itt aztán tényleg minden oldalon olvashatunk valami fontosat. Csak néhány dolgot emelnék ki, ami számomra különösen érdekes volt:
- A halhatatlanságot, amely oly sok mindenkinek (volt) a vágya, keményen kivégzi. Ez a tipikus esete annak, amikor az ember nem gondolja végig, mit is kíván valójában. (Én magam sem gondoltam végig még ezt a kérdést így, azért is volt számomra meglepő.)
- A Laputában megismert tervező akadémia valami zseniális. Olvasás közben csak bólogattam, mert úgy érzem, ma is pontosan ez folyik a világ egyes részein. Hozzá nem értő emberek foglalkoznak fontos dolgokkal, és ebből aztán értelmetlen és felesleges dolgok születnek. Meg káosz.
- A könyv legislegvégén érdekes volt, amit a gyarmatosításról írt. Már hogy tudniillik úgy működött a dolog, hogy ha egy angol ember elsőként lépett egy ismeretlen földrészre, akkor gyakorlatilag ezzel már Anglia gyarmatává is tette.
Szóval nagyon érdekes könyv volt. A legtöbb gondolatával mélyen egyetértek. Ismételten megdöbbentett, hogy egy ilyen régi könyv mennyire aktuális tud lenni. És hogy ez a könyv, amiről én éveken keresztül azt hittem, hogy mese, mennyire nem az. Talán a törpéknél és az óriásoknál tett utazások leírásai még meseszerűek, például vicces olvasni azt, hogyan leltározzák a lilliputiak az Emberhegynél talált tárgyakat. De később… nincs rá jobb szófordulat, kőkemény kritika ez. Már akkor is az volt, amikor íródott. Azóta jó sok év eltelt. És még mindig az. Mindenki vonja le ebből a maga következtetéseit.
„…éberséggel és vigyázattal, és nagyon kevés értelemmel meg tudjuk óvni javainkat a tolvajoktól, de a csaló ravaszsága ellen semmi se védi a becsületes embert.”
„…erkölcsi tisztaságot sohasem pótolhat a szellem élessége vagy emelkedettsége, mert sohasem lehet oly veszélyes az a hivatalnok, aki értelmiségi hiányból valami hibát követ el, mint az, aki ügyes és ravasz eszével ezt a hibát takargatni, rendezni, sokszorozni, szépíteni tudja.”
„A tudósoknak igazuk van, midőn azt állítják, hogy nincs nagy és nincs kicsi, csupán az egybevetésben.”
„…talán az emberi természet egy nagyon közönséges betegségéből származik az ilyesmi, hogy mindig azok a dolgok érdekelnek bennünket leginkább, amelyekhez semmi közünk nincsen s melyekhez sem képzettségünk, sem tehetségeink nem elengedők.”
„Meg vagyok győződve róla, hogy a sót csak fényűzésből s ínyenckedésből használják s hogy kezdetben arra volt való, hogy szomjúságot keltsen, kivéve, ha húst raktak el bele, hogy meg ne romoljék.” (Ezt csak azért, mert én ki nem állhatom a sót. A tésztát is só nélkül főzöm. J)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése