Az ítélet a Pecsorin kontra Harry Potter ügyben | Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse

Az első dolog, amit le kell szögezni Lermontov könyvéről, hogy rendkívül felkavaró volt számomra. (Remélem, ezzel felkeltettem mindenki kíváncsiságát, úgyhogy haladjunk is tovább… J)

A könyv címe a főszereplőnkre, Pecsorinra utal, és természetesen olvasás után az ember rájön, hogy bizony itt irónia bujkál a betűk közt. Lermontov ugyanis egy olyan embert mutat be, akit az ő korában kezdenek felfedezni (előtte vajon nem is létezett??) maguknak az írók. Egy embertípust, akit untat az egész világ és az élet, és valójában semmi említésre méltót nem visz véghez soha. Ő az úgynevezett felesleges ember (aki Puskinnál is megjelenik, de Anyegin és Pecsorin azért ég és föld).

A történet mesélője feltehetően maga az író, aki egy utazása alkalmával megismerkedik Maxim Maximoviccsal. A hosszú út alatt kedélyesen elbeszélgetnek, és Maxim Maximovics mesélni kezd egy izgalmasnak tűnő történetet az egyik ismerőséről, Pecsorinról. Később néhány pillanat erejéig a mesélő személyesen is találkozik a főhőssel, valamint birtokába kerülnek Pecsorin személyes jegyzetei, amelyeket Pecsorin halála után hozzácsap Maxim Maximovics történetéhez, és az egészet egyben kiadatja, hogy bemutassa kora „hősét”.

Kicsit olyan, mintha egy életrajzot kapnánk, de közben mégsem. Mert nekem az volt az érzésem, hogy Pecsorin életéből éppen azok a momentumok lettek kiemelve, amelyek alátámasztják azt, hogy ő egy felesleges ember. Meghódít különféle nőket, de csak ideig-óráig szórakoztatja őt a szerelem. A barátság, sőt, az emberi élet, még a saját élete sem érték a szemében. Viszont teljes mértékben tisztában van azzal, hogy nem normális dolog az, hogy őt semmi sem érdekli. De vagy nem tud, vagy nem akar tenni ellene. Ami viszont a legfélelmetesebb a dologban, és ezért volt számomra annyira felkavaró ez a könyv, hogy feltűnően sok hasonlóságot fedeztem fel Pecsorin és saját magam között. Mutatom, hogy mikre gondolok:

„Végigfutok egész múltamon, és önkéntelenül megkérdezem magamtól: miért éltem? mi végre születtem?... Pedig bizonyosan volt ilyen cél, s bizonyosan volt egy magasabb rendű hivatásom, mert végtelen nagy erőket érzek a lelkemben… De én nem eszméltem rá erre a hivatásra, hagytam, hogy hiú és hálátlan szenvedélyek láza elragadjon, kohójukból keményen s hidegen jöttem ki, mint a vas, örökre elvesztettem a nemes törekvés hevét – az élet legszebb virágát.”

„Zsenge ifjú koromban álmodozó voltam; szerettem elbecézgetni felváltva sötét és rózsaszínű képeket, melyeket nyugtalan és mohó képzeletem rajzolt. De mi maradt meg mindebből? Csak a kimerültség, mint kísértetekkel vívott éjjeli harc után, és a kusza, zavaros emlékek, melyek tele vannak sajnálkozással. Ebben a meddő küzdelemben a lelkem tüzét is, az akaratom erejét is elhasználtam, amelyekre feltétlenül szüksége van a cselekvő életnek; mikor beléptem az életbe, gondolatban már átéltem, s unalmat, undort éreztem, mint az, aki elolvassa egy régóta ismert könyv rossz utánzatát.”

„Sokan vannak, akik életük elején azt gondolják, hogy úgy végzik, mint Nagy Sándor vagy Lord Byron, s egész életükben megmaradnak címzetes tanácsosoknak!...”

Mikor feleszméltem, hogy időnként én magam is úgy viselkedek, mint Pecsorin, akkor a Harry Potterből egy jelenet ugrott be, mégpedig az, amikor Dumbledore megkérdezi Harry-t, hogy miért került a Griffendélbe. És ezzel ugye rávilágít arra, hogy a cselekedeteink jellemeznek minket leginkább, nem a velünk született tulajdonságaink. És ezáltal én most újból rájöttem, hogy én nem akarom úgy érezni, hogy elfecséreltem az életem. Nem akarok olyan ember lenni, aki szórakozásból hódít meg másokat, aztán a földbe döngöli őket. Nem akarok olyan lenni, aki fittyet hány a barátaira. Nem akarok olyan lenni, aki totál érzelemmentesen végignézi hozzá közel állók halálát. Nem akarok olyan szenvedélyhajhász, de boldogtalan ember lenni, mint Pecsorin. És ha mindezeket nem akarom, akkor pusztán csak tennem kell ellenük. Köszönöm az emlékeztetőt, Lermontov úr!

Utalás történik néhány listás könyvre: a Wilhelm Meister tanulóéveire, a Robinson Crusoe-ra és az Anyeginre.

Ismételten felbukkan a boston nevű kártyajáték. Úgy látszik, elég széles körben népszerű volt.

Rengeteg tájleírás van a könyvben, főleg az elején, amikor még az írót követhetjük nyomon utazása során. Ezek a tájleírások gyönyörűek. Tényleg. Olyan szépek, amilyenekkel én még orosz íróknál nem találkoztam. Bár az is igaz, hogy nem olvastam még túl sok orosz könyvet. De ez itt számomra annyira szembetűnő volt, hogy muszáj volt megemlítenem.

„…gyermekes érzés, nem tagadom; de ha a társadalmi környezettől eltávolodunk, és közeledünk a természethez, önkéntelenül mind jobban gyermekek leszünk; minden lehull a lelkünkről, ami rárakódott, s megint olyan lesz, amilyen egykor volt, s amilyen bizonyosan újra lesz valamikor.”

„…a dolgok rendje így kívánja: ami rendkívüli módon kezdődött, úgy is kell, hogy véget érjen.”

„…lelkemet megrontotta a világ, képzeletem nyughatatlan, szívem kielégíthetetlen; minden kevés nekem; a búhoz éppen olyan könnyen hozzászokom, mint az élvezethez, s közben napról napra üresebb lesz az életem…”

„Szomorú látni, amikor egy ifjú legszebb reményeit és álmait elveszíti, mikor ellebben előle a rózsaszínű fátyol, amelyen át az emberi tetteket és érzéseket nézte, bár neki van rá reménye, hogy majd új tévedésekkel váltja fel a régieket…”

„…csaknem mindig megbocsátjuk azt, amit megértünk.”

„…két barát közül az egyik mindig rabja a másiknak, bár a legtöbb esetben egyik sem akarja magának bevallani…”

„A nőket nagyon nehéz meggyőzni valamiről, odáig kell vinni őket, hogy önmaguktól meggyőződjenek róla…”

„Azóta, hogy a költők írnak és a nők olvasnak (fogadják mély hálánkat ezért), annyiszor nevezték őket angyaloknak, hogy lelki naivságukban komolyan elhitték, amit a bók mondott, s elfelejtették, hogy ugyanazok a költők Nerót jó pénzért félistennek nevezték.”