Ezt
a könyvet vártam is meg nem is. Vártam, mert a mesét anno nagyon szerettem, és
kíváncsi voltam a hasonlóságokra és az eltérésekre. És nem vártam, mert elég
vaskos volt, és mert egyszer már találkoztam Hugoval, és… Nem is tudom. Imádtam
A nyomorultakat, de abban is kikészített pl. a waterloo-i csata helyszínének
fűszálankénti ábrázolása. Szóval kicsit tartottam tőle.
A
sztori főbb pontjait a Disney változatból lehet ismerni., úgyhogy ezzel nem is húznám túlságosan az időt. (Aki nem látta a
mesét, annak nem tudom, milyen gyerekkora lehetett…) Adva van a szép, de
számkivetett főhősnő, aki beleszeret egy rangban felette állóba. Viszont belé
is belészeret egy rangban felette álló, aki megteheti azt, hogy ha az övé nem
lesz a lány, akkor senkié sem. Koholt vádak alapján a lányt halálra ítélik. A
halálbüntetéstől pedig a jó öreg Quasi barátunk menti meg, aki szintén fülig
bele van habarodva a lányba, de tudja, hogy a szerelmi sokszögből neki van a
legkisebb esélye.
Igen,
ezek a főbb szálak, amik a könyvben – ahogy az már lenni szokott – jócskán kiegészülnek.
Illetve néhány fontos pontban azért módosulnak is. Sajnos itt le kell lőnöm
néhány poént. Hugo ugyebár menthetetlenül romantikus, erre utalnak a
túlburjánzó leírásai, amiket a történet határozottan nem követel meg, valamint
a „csodás” elemek – jelen esetben a tizenöt éve vezeklő anya és elveszett
leányának egymásra találása. Ugyanakkor néha megdöbbentően realisztikus
karaktereket tud létrehozni. Pontosan ugyanez történt A nyomorultakban is, és
most is. Míg Esmeralda a tisztán fehér karakter, Quasimodo pedig a
„romantikus”, a nem létező karakter, a mesével ellentétben itt a tiszta fekete
karakter egyértelműen Phoebus. A katona egyáltalán nem szereti viszont
Esmeraldát, csak ki akarja használni, csak egy éjszakára kell neki. És ez alól
a tény alól még az sem „menti fel” (persze semmi, de a különböző rangú emberek
be nem teljesült szerelme felett valahogy még mindig könnyen szemet tudunk
hunyni), hogy a cigánylány felett áll rangban, mert valljuk be, a
viselkedéséből és a beszédéből abszolút arra lehet következtetni, hogy ő is
ugyanolyan csóró származék, mint a lány. És mivel még tisztességtelen, aljas,
gonosz, undorító féreg is, így jóval a lány alá sorolja be saját magát,
legalábbis emberségben.
Phoebus
alantassága azonban nagyon is kapóra jött, és minden pillanatban áldottam Hugo
nevét, mert azzal, hogy a katonára osztotta a főgonosz szerepét, teljesen más
megvilágításba került egy negyedik főszereplő, Claude Frollo. A különc
főesperest a mesében annyira ijesztőnek ábrázolták, hogy mai napig feláll a
hátamon a szőr, ha csak rá gondolok. A könyvben viszont összetett és érdekes
karakter, és – csing-csing – elnyerte a legjobb szereplő díját. Mert nem csak
simán egy gusztustalan alak volt, hanem valaki, aki nagyon is tisztában volt
azzal, hogy meghasonlott, hogy rossz útra tért, és próbált küzdeni saját maga
ellen, de gyenge volt, és elbukott.
Amit
Hugonál mindig is kedveltem, ahogy megosztja az olvasóval, milyen apropóból
született az éppen aktuális könyve. Megvan ez A nyomorultaknál is, és itt is.
Szerintem minden írással és olvasással foglalkozó embernek érdekes lehet azt
felfedezni, milyen apróságokból milyen monumentális dolgok tudnak keveredni. Én
személy szerint pedig arra is kíváncsi lennék, Hugo vajon tényleg látott-e
bármilyen szót a Notre-Dame tornyának falán, ahogy azt leírja. (Simán el bírom
képzelni, hogy igen.)
Amit
viszont ki nem állhatok Hugonál, azok a már említett leírásai. Mert időnként
túlzásba viszi. És nem kicsit, hanem nagyon! És itt már rögtön az elején
utalást kapunk arra, hogy lesz leírás bőven, hiszen a könyv eleji jegyzetben
éppen arról van szó, hogy azért volt fontos az újrakiadás, mert az első
kiadásokból hiányzott három nagyon fontos fejezet. És ez a három fejezet éppen
a Notre-Dame részletes bemutatásával, illetve Párizs leírásával foglalkozik. A
Notre-Dame-ról, és magáról az építészetről szóló résszel nem is lett volna
semmi bajom. Sőt, az építészet és a könyvnyomtatás kapcsolataira vonatkozó
fejtegetéssel abszolút egyetértek. Nagyon világosan látta ezt meg Hugo, és úgy
megfogalmazta, ahogy én sosem tudtam, de miközben olvastam, azt éreztem, hogy
ez eddig bennem ott lappangott megfogalmazatlanul. Zseniálisnak találtam, hogy
az építészetre, mint kifejező művészetre tekintett, amely a könyvnyomtatás –
mint sokkal emészthetőbb közvetítő közeg - terjedésével gyakorlatilag
elvesztette presztízsét.
Na
de Párizs részletes bemutatásánál közel jártam ahhoz, hogy könyörögni kezdjek a
hóhérnak, hogy inkább engem akasszon fel Esmeralda helyett. Túl sok. Én azt
hiszem, még egy franciának is túl sok. Mert nem ismerjük úgy Párizst, mint a
tenyerünket. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni a helyeket, hogy pontosan hogy
volt, és mi hogyan kapcsolódott, és melyik utca merre kanyargott, és… Én
legalábbis körülbelül a harmadik mondat után elvesztettem a fonalat. Ez nem
hiányzott. De szerencsére itt még a zanzásított verziót kaptuk A nyomorultakhoz
képest, úgyhogy nem is panaszkodom tovább.
Na
jó, még egy fél mondat erejéig. Amivel még nem voltam kibékülve, az az, hogy
bár a történet 1482-ben játszódik, mégis egy csomó utalás történik későbbi
dolgokra, helyekre, személyekre, eseményekre.
Apróságaim:
·
Utalás történik egy másik listás
könyvre, a Gargantua és Pantagruelre.
·
Utalás történik két helyen is
Magyarországra. Elsőként Esmeralda származására utalva, már hogy tudniillik
Magyarországról került Franciaországba a vándorcigányokkal. Másodjára pedig a
mi igazságos Mátyásunk kerül szóba, aki meghívott a bécsi egyetemre egy francia
matematikust.
„
– Tudja, mi a barátság? – kérdezte.
-
Tudom – mondta a cigánylány. – Ha úgy
vannak ketten, mint fivér és nővér; két lélek összesimul, de nem vegyül; két
ujj a kézen.”
„…
az idő talán többet adott a templomnak, mint amennyit elvett tőle, bevonván a
homlokzatot, a századoknak azzal a komor színével, amely a műemlékek öregkorát
szépségük korává avatja.”
„Nyomtatás
formájában az eszme maradandóbb, mint valaha; illékony, megfoghatatlan,
elpusztíthatatlan. Elvegyül a levegőben. Épületkorában hegységgé magasodott s
erővel hatalmába kerített egy évszázadot vagy egy területet. Most madárrajjá
válik, szétrebben a szélrózsa minden irányában, és egyszerre mindenütt ellepi a
levegőt és a teret.”
„Ami
nagy, lerombolható, de kiirtható-e a mindenütt jelenlévő?”
„A
gyászruha megkophat és kifakulhat: a szív megmarad feketének.”
„A
szertelen fájdalom, akárcsak a szertelen öröm, mivel heves, nem hosszú életű.
Az emberi szív nem bírja sokáig a végleteket.”
„Mert
olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész
lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell. Az a megfoghatatlan
ebben a szenvedélyben, hogy minél elvakultabb, annál szívósabb. Akkor a
legszilárdabb, ha nincs benne értelem.”
„Nagy,
fekete, súlyos, elrongyolt, hasadozott felhők csüngtek alá, selyem ágykárpitok
gyanánt, az éjszaka csillaghímes boltozatáról. Az égbolt pókhálóinak mondta
volna őket az ember.”
„Olyan
az emberszív…, hogy csak egy bizonyos mennyiségű keserűség fér meg benne. Ha a
szivacs teleszívta magát, elzúghat fölötte az egész óceán, egy csöpp nem sok,
annyit se vesz magába többet.”
„Köztudomású,
hogy a nagy vagyonok nem az irodalomból származnak, és hogy akik a legtöbb jó
könyvet olvassák, nem mindig tudnak télen fűtőzni.”
„Mert
ha egyébként nem hiszünk is semmiben, vannak az életünkben percek, amikor a
legközelebb eső templom istenét imádjuk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése