Hosszú párizsi kiruccanás | Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája

 

Ma Gustave Flauberttől az Érzelmek iskolája című regény lesz terítéken, kivételesen egy bejegyzésben a tartalom és az értékelés. Azért lesz ez most egyben összefoglalva, mert elég darabosan olvastam ezt a regényt. Egyszerre viszonylag sok oldalt elolvastam, viszont két olvasás közt túl sok idő telt el.

Flauberttől eddig a Bovarynét és a Bouvard és Pécuchet-t olvastam a projekt kapcsán. Azok nem voltak nagy hatással rám, és előzetesen elárulom, hogy az Érzelmek iskolája sem volt életem olvasmánya.

A történet főszereplője Frédérick Moreau, egy fiatalember, aki a történet elején épp végzett a középiskolában. Tanulmányait Párizsban, a jogi egyetemen kívánja folytatni, de még előtte hazautazik Rouenbe, hogy meglátogassa az édesanyját. Ezen az utazáson megismerkedik az Arnoux családdal, és menthetetlenül beleszeret a nagymenő vállalkozó Arnoux úr gyönyörű feleségébe.

Párizsba költözve a roueni szomszédjuk egy előnyös kapcsolattal próbálja segíteni Frédérick életét, ám ő inkább Arnoux-ékkal veszi fel a kapcsolatot, és szoros barátságot köt a férfival, csak hogy az asszony közelében lehessen. A történet nagy részében Frédérick vergődését látjuk, ahogy Arnoux-néról ábrándozik, de tényleges lépéseket az asszony meghódítására nem mer tenni. Ugyanakkor mást sem nagyon tesz. A jogi tanulmányait félbehagyja. Mikor kiderül, hogy csődbe ment a családjuk, sem igazán aktivizálja magát. Váratlanul azonban nagyobb örökség hullik az ölébe, és onnantól kezdve aztán végképp semmit sem csinál, csak a pénzt pazarolja, meg egyik nő öléből a másikba fut, kivéve persze az Arnouxné-ét.

Talán ha csak Frédérick szerencsétlenkedését látjuk, sokkal kevésbé viselt volna meg a könyv, mint így, hogy körülbelül 50-50%-ban kaptunk még emellé egy politikai szálat is.

Én köztudottan nem értek a politikához, és nem is nagyon érdekel. Így borzasztóan nehéz volt számomra követni, hogy a sok szereplő közül ki milyen érzületű, miben hisz és miért küzd. Így ezeknél a részeknél rendre el is vesztettem a fonalat. A másik szál, a szerelmi szál meg annyira silány volt önmagában, hogy az sem különösebben tudta felkelteni az érdeklődésem. Így bevallom őszintén, kínszenvedés volt átküzdeni magam Flaubert-nek ezen a remekművén.

Szenvedéseimért némileg kárpótolt Frédérick és Arnoux-né utolsó találkozása, ahol olyan szépen emlékeznek vissza szerencsétlen „kapcsolatukra”. De ez csupán 3-4 oldal a kb. 350 oldalas műből.

Összességében tehát nekem nem tetszett ez a regénye (sem) Flaubert-nek. Azt hiszem, nincs is fent más műve a listán, úgyhogy ezennel be is szüntetem a kapcsolatot vele. Egyrészt sajnálom, mert voltak mindhárom regényében fantasztikus meglátásai, érdekes gondolatmenetei és csodálatos leírásai. Viszont a kész regényei valahogy nem lettek egységesek. Mintha nem tudta volna eldönteni egyik esetben sem, hogy miről is akar írni tulajdonképpen.

Ha valaki mégis szívesen elolvasná az Érzelmek iskoláját, az Ajándékok közt megtalálja.

Említésre kerül Az ifjú Werther szenvedései.

A magyarokat is emlegetik néhány helyen a regényben: kétszer is asztalra kerül a mi híres tokaji borunk, és – lévén, az események egy része 1848 körül játszódik – a kudarcba fulladt szabadságharcunkat is felemlegetik.

Rögtön a könyv elején, amikor bemutatásra kerül Frédérick gyerekkora, egy érdekes gondolat hangzik el vele kapcsolatban: „Az volt a leghőbb óhajtása, hogy valaha ő lehessen Franciaország Walter Scottja.” Ez neki nem sikerült, viszont szerintem Alexandre Dumas-nak igen… 😊

„Micsoda átok is tett engem egy kocsmáros fiává, hogy a legszebb éveimet kenyérkeresetbe kelljen ölnöm!”

„A Demokrácia nem jelent egyet az egyéniség kicsapongásával.”

„Néha-néha a szavai úgy térnek vissza, mint a visszhang, mint az eltévedt harangszó, amit felénk sodor a szellő; s úgy érzem, itt ül, énmellettem, amikor a regényekben szerelemről olvasok.”

Volt valaha plátói szerelmed?

Öregember néha bizony mégis csak vénember... | Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet

 

Legutolsó kiadás: 1989, Szépirodalmi

Flaubert ezen könyvét a MEK-ből töltöttem le ingyenesen és legálisan. Itt ti is megtaláljátok.

Flaubertnek egyébként három könyve van a listán. A Bovarynét már korábban olvastam. Az Érzelmek iskolája pedig még hátravan. De a most szóban forgó könyve időben a legkésőbbi. Sőt, olyannyira élete végén írta ezt a művet, hogy befejeznie sem sikerült.

Ez a bejegyzés annyiból egy kicsit rendhagyó lesz, hogy most a történet rövid összefoglalása előtt vagyok kénytelen véleményt mondani. Bár tudom, hogy két könyv alapján nem ildomos messzemenő következtetéseket levonni, mégis az az érzésem, hogy ez a könyv kizárólag azért jelenhetett meg, mert a nagy Flaubert írta.

Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy igen ritkán szoktam egy könyvet végtelenül borzasztónak kikiáltani, de sajnos a Bouvard és Pécuchet is a szörnyű olvasmányaim táborát gyarapítja.

Történetünk két főhőse – nem túl meglepő módon – Bouvard és Pécuchet, két hivatalnok, akik egy véletlen folytán összebarátkoznak, majd közösen birtokot vásárolnak, oda költöznek, és igyekeznek értelmet találni életük hátralévő részének. A szó legszorosabb értelmében mindent kipróbálnak: földművelést, állattenyésztést, régészkedést, orvoslást, kuruzslást, hittérítést, nevelést. De mindennel kudarcot vallanak.

Olyan volt ez a könyv, mintha egy megkeseredett, a halálát váró ember írta volna, aki csalódott az életben, nem talál benne semmi szépet, semmi értelmeset. Ehhez képest viszont baromi sokat tud regélni sanyarú életéről, hogy mindenki kellőképp fel tudja mérni, mennyire sajnálatra méltó is ő valójában. Mint amikor gyanútlanul ülsz a háziorvosi rendelő várójában, és egyszer csak megjelenik a hírhedt Géza bácsi. Géza bácsit mindenki ismeri, sőt, mindenki kívülről fújja már az egész, szánalmas életét, de ő azért csak leül melléd, és elkezdi mesélni. És nem máshonnan, mint Ádámtól és Évától. Hogy ő már a születésekor is milyen peches volt. És őt valójában nem is akarták a szülei. És ő örökké a testvérei kinőtt ruháit kapta csak. És gyerekkorában minden barátja korcsolyázni járt, de neki nem volt korcsolyája. És ő még a nyolc általánost sem tudta elvégezni, mert el kellett mennie dolgozni. És a bányában egyszer ráesett egy hatalmas kő a lábára, és akkor leszázalékolták, pedig még csak huszonhét éves volt. És született neki is négy gyereke, de minek, mert alig bírták pénzzel a nagy családot. És különben is milyen hálátlanok a gyerekei, mert most meg rá sem nyitják az ajtót. És aztán már csak olyan alantas munkát tudott vállalni, mint hogy portás volt a helyi gyárban. De még onnan is kitették, mert a rendszerváltás után nem sokkal bezárták a gyárat. És volt neki már köszvénye, meg magas vérnyomása, meg szívszélhűdése, meg jobb oldali agyzsibbadása, meg harminckét különféle rákja.

Ha végigolvastad az előző bekezdést, és most meglehetősen rosszul érzed magad, akkor neked a Bouvard és Pécuchet című művet nem ajánlom. Mondjuk ha nem érzed magad rosszul, akkor sem. Szerintem az égvilágon semmi értelmeset nem mond ez a könyv, ami miatt el kellene olvasni. Sőt, igazából kimondottan idegesítő. Napok teltek el úgy, hogy már a gondolattól is rosszul voltam, hogy olvasnom kellene. És ez az a könyv, aminél egyáltalán nem érdekel, mit tartanak felőle bizonyos hozzáértő kritikusok, mert nincs élő ember a földön, aki meg tudná nekem magyarázni, hogy ez a könyv miért jó, vagy mi az értelme. Elkeserítő volt, teljesen lehangolt, és szabályszerűen sajnáltam ezt a két jóravaló embert, hogy ilyen borzasztó sorsot szánt nekik Flaubert.

Említésre kerül Rousseau Emilje és Új Héloise-a.

Mi az, ami pillanatok alatt le tud hangolni? Hogyan védekezel ellene?

„Mily alacsony gondolkodás, mindig csak a lét megnyujtásával törődni! Csak addig élet az élet, míg élvezzük.”

„Akárhogy is, halál nincs! Átalakulunk, harmattá, szellővé, csillagokká. Eljut valami belőlünk a fák keringő nedveibe, a drágakövek csillogásába, a madarak tollaiba. Visszaadjuk a természetnek, amit kölcsön kaptunk tőle s a Semmi, amely elénk tárul, semmivel sem rettentőbb a Semminél, mely bezárult mögöttünk.”