Egy bocsánatkéréssel kell kezdenem. Most éppen megint zajlik az élet körülöttem, úgyhogy teljesen kiment a fejemből, hogy 16-án kettő éves lett a blog. Úgyhogy ezúton szeretnék bocsánatot kérni, a blogtól, magamtól és mindenkitől, és utólag kívánok nagyon boldog születésnapot magunknak. Számomra teljesen elképesztő, hogy van egy projekt, ami mellett már két éve kitartok. Nagyon szeretem ezt az egész dolgot, és fel nem foghatom, hogyan mehetett ki a fejemből az évforduló.
Megpróbálom tehát most összefoglalni a Júlia két kötetét, de előre szólok, hogy most nagyon nem vagyok erre ráhangolódva, úgyhogy lehet, hogy a szokásosnál is értelmetlenebb leszek.
Az első dolog, amiről szeretnék szólni, az a mű címe. Kétféle verziót is sikerült találnom: Új Héloise, illetve Júlia, a második Héloise. Na de ki az a Héloise? Több forrásból is próbáltam tudakozódni, és csodák csodájára sehol sem olvastam ugyanazt a verziót. De a lényeg, ami mindenhol megegyezett, hogy Héloise Pierre Abélardnak, a XII. század egyik nagy filozófus-teológusának szerelme volt. Kettejük szerelme nagyon hasonlóan indult Júlia és St. Preux kapcsolatához – Abélard Héloise tanítása fejében kapott szállást. És tádám, tanító és tanítványa egymásba szerettek. Szerelmük nem alakult túl rózsásan, bár ők házasságot kötöttek, és még egy fiuk is született. Később azonban a sors mostoha volt hozzájuk, el kellett válniuk, és levélben tartották egymással a kapcsolatot. Ezek állítólag a világirodalom legszebb szerelmes levelei, habár a legtöbb forrás megemlíti, hogy az eredetiek nem maradtak fenn, így kétséges, hogy ezeket valóban ők írták-e. És ezek azok a levelek, amelyek oly sok mindenkit megihlettek, köztük Rousseau-t is. Ez tehát a cím titka.
Egyébként magában a könyvben is említésre kerül, azt hiszem, több helyen is, az „eredeti” Héloise.
Most, hogy ezt a fontos pontot kitárgyaltuk, következzen Rousseau teljes filozófiájának megvitatása. Mert hogy ebben a könyvben gyakorlatilag a filozófiai munkásságának minden lényeges pontját érinti.
Ha már itt tartunk, szeretném megjegyezni, hogy időközben rájöttem, hogy nem volt a legszerencsésebb éppen ezzel a könyvvel kezdenem, hiszen Rousseau önéletrajza, a Vallomások is rajta van a listán, és talán jobban jártam volna, ha előbb azzal kezdem, de ugyebár már utána vagyunk a dolognak.
Rousseau egyik fő gondolata, amit oly sokszor és oly sokan idéznek: „Vissza a természethez!”. Ezt a mondatot én magam sokáig félreértelmeztem. Mostani kutatásaim során azonban megvilágosodtam. Ez a mondat ugyanis nem azt jelenti, hogy foglalkozzunk sokat a természettel, legyünk természetjárók, stb., hanem, hogy térjünk vissza a természetes dolgokhoz. Az olyan, természetes, belülről fakadó dolgokhoz, mint a szerelem. Utasítsuk el az érdekeken alapuló házasságot, és hagyjuk, hogy a szívünk válasszon. Ez ugyebár a Júlia legfőbb mondanivalója. De ezen kívül számtalan más gondolattal is foglalkozik egy-egy levélben.
Én most nem szeretnék hosszú filozófiai értekezést írni, de azért mégis csak megemlítenék néhány gondolatot. Például Júlia leendő férje kapcsán többször is említésre kerülnek a rangok és ezzel együtt a társadalmi különbségek, amely téma Rousseau egyik vesszőparipája volt. (És Tristram Shandy óta tudjuk, hogy milyen fontosak a vesszőparipák. – Álmaimban sem gondoltam volna soha, hogy valaha is emlegetni fogom azt a könyvet. :) ) Rousseau abszolút elítélte a társadalmi különbségeket, a rangokat, a gazdagok játszmáit a szegényekkel szemben. Gyönyörű gondolatai voltak az emberiségről, de hát ez szerintem a világnak egy olyan fájó pontja, amely örökké fájni fog. Mindig is lesznek gazdagok és szegények, és a gazdagok örökké azt fogják hinni, hogy mások felett állnak, és ők bármit megtehetnek.
Ezen kívül több, apró információmorzsát is kapunk az író gondolataiból. Például rendkívül tetszett az a rész, ahol az öngyilkosságot veszi górcső alá pro és kontra oldalról. Mindkét érvelésben van valami, annak ellenére, hogy az egészséges elme azért mégis Bomston álláspontját fogja elfogadni, hogy az öngyilkosság nem kóser dolog.
Júlia egyik levelében ír a férjhez menetelről, és úgy általában a férjekről. Ez ismételten egy nagyon érdekes fejtegetés volt. Az író ugyanis azt adta Júlia szájába, illetve tollába, hogy sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lehet a házas élet, ha nem a szívünkre hallgatunk a férjválasztásnál, hanem alaposan megfontoljuk a döntést. Persze a könyvben ez eléggé győzködés-szagúnak hat. Júlia erényes asszony akar maradni, és ezzel inkább magát próbálja meggyőzni, hogy Wolmar, mint férj sokkal elfogadhatóbb számára, mint St. Preux lett volna. Ami persze egyáltalán nem igaz, ezt ő is nagyon jól tudja! Ez a „ha az élet citromot adott, csinálj belőle limonádét” tipikus esete.
Ha már itt tartunk, azt is mindenképp meg kell említenem, hogy ugyebár nem csak szerelmes leveleket tartalmaz ez a könyv, hanem baráti leveleket is. Júlia és Klára, St. Preux és Bomston, valamint St. Preux és Klára is gyakran írnak egymásnak, és ezek a baráti hangvételű levelek is nagyon tartalmasak és érzelmesek, öröm volt őket olvasni. Főként Júlia és Klára levelezését, akiket rendkívül szoros érzelmek kötöttek össze.
Ezenkívül St. Preux leveleiből részletesen megismerhetjük Júlia és Bomston háztartását, és itt rengeteget ír a cselédtartásról, ami szintén nagyon érdekes olvasmány volt. Gyakorlatilag arról szólt, hogy hogyan kell a cselédeket úgy kijátszani, hogy tudtukon kívül elősegítsük a szorgalmuk és a hűségük megerősödését.
Valamint a könyv elején egy levélben részletes értekezést kapunk bizonyos zenei műfajokról, ami számomra azért volt érdekes, mert később, a kutatásom során szembesültem azzal, hogy maga Rousseau is írt zeneműveket.
Továbbá Júlia egyik Bomstonhoz írott levelében ír általánosságban a szülőkről, és a gyerek-szülő kapcsolatról. Hogy mi az, amit megengedhet magának egy gyerek a szüleivel szemben. És úgy általában, hogy hogyan kellene egy gyereknek viselkednie a szüleivel; hogy a gyerek életében hol kellene a szülőknek elhelyezkednie. (Az első helyen, természetesen! Elvégre nekik köszönhetjük az életünket. – Gondolja ezt Júlia is, annak ellenére, hogy az apja meglehetősen hirtelen haragú ember volt, és konkrétan egyszer majdnem halálra gyepálta szegény lányt.)
Erről a témáról egyébként órákat tudnék vitatkozni, még saját magammal is. Egymást kergetik a gondolatok a fejemben. Mert persze, oké, egyrészről igaza van a mi kis Júliánknak. Másrészről viszont feláldozhatjuk magunkat értük? És ha igen, milyen mértékben? Csakis azért születtünk a világra, hogy őket szolgáljuk? Súlyos gondolatok. Ilyenkor szívesen leülnék, mondjuk most éppen Rousseau bácsival egy jó kis tea mellé, hogy mindezt megvitassuk.
Az utolsó pont pedig, amit itt meg szeretnék említeni, az a párbajozásról írott gondolatok. Ez kissé elavultnak tűnhet manapság, de akkoriban a jelek szerint még élt ez a hagyomány, és érdekes volt arról olvasni, hogyan vélekednek erről a tárgyról, és ezzel együtt a becsület kérdéséről különböző nemű és rangú emberek.
Na, most pedig, hogy gyorsan végigszaladtunk Rousseau gondolatain, jöjjenek az enyémek. Iskolai tanulmányaim alapján én az életben nem gondoltam volna, hogy ő ilyesmiket is írt. Társadalmi szerződés oké. Romantikus regény nem oké. Nem gondoltam volna, hogy az neki oké. De a jelek szerint nagyon is oké volt. Hálás köszönet a könyv-bibliának, hogy megismertetett ezzel a művel, mert egyszerűen gyönyörű volt. Szerelmes volt, szenvedős volt, fájdalmas volt, szépséges volt. Minden volt, amilyennek egy jó könyvnek lennie kell. Oké, a happy end elmaradt, de az nem is passzol minden történethez.
Viszont egyetlen egy negatívumot mindenképp meg kell említenem! Mégpedig azt, hogy ezt a könyvet utoljára 1882-ben adták ki magyarul. Ami egyszerűen botrányos!! Magához a stílushoz egyébként szerintem illik a régies magyar nyelv, tehát újrafordítani szerintem nem kellene, de kiadhatnák újra, és lehetne valahogyan népszerűsíteni, mert szerintem sok művet, amit mondjuk az iskolákban is nyomnak (lásd pl. Candide), kenterbe ver.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése