Johann Wolfgang von Goethe: Az ifjú Werther szenvedései

Újabb újraolvasás. De ezt most nagyon szívesen vettem. Werther történetét még a gimiben kellett olvasnom, kötelező volt, és az egyik olyan könyv az életemben, amit időről időre újra kézbe veszek, és olvasgatok. (Kevés ilyen van, mert folyton az új történeteket hajkurászom.) Nyilvánvalóan a hossza is ideális az újraolvasáshoz (ellentétben például mondjuk A gyűrűk urával vagy A nyomorultakkal; ezeket is nagyon szeretem), de a tartalma… a tartalma…

Werther történetét főként egy barátjának, Wilhelmnek írt levelein keresztül ismerjük meg. Szerelme halála után elutazik, bizonyára azért, hogy bánatát feledje, és új életet kezdhessen tiszta lappal. És akkor váratlanul ismét szerelembe esik. Szíve új választottja azonban menyasszony. Sokszor találkoznak, Werther sokszor meglátogatja Lottét, jól érzik magukat egymás társaságában, de más nem történik. Werther megismerkedik később Alberttel is, Lotte vőlegényével, és barátok lesznek. Valós érzelmei azonban arra késztetik, hogy elmenjen Lotte közeléből, mert szerelme nem talál viszonzásra.

Egy időre elköltözik, megpróbálkozik a követi munkával, de nem találja a helyét, mégis visszatér Lotte közelébe, aki időközben feleségül megy Alberthez. A család barátjaként szabad bejárása lesz a párhoz, de ő maga is érzi, hogy nem tudja kellőképpen eltitkolni érzéseit, s feszültséget szít hármuk közt. Albert egyre inkább elhidegül tőle, mert érzi rajta, hogy szerelmes a feleségébe, és bár nem látja semmi jelét, kimondatlanul Lottéra is gyanakszik. Lotte is őrlődik. Szereti Albertet, ő a biztos pont az életében, de Werther az, aki igazán hozzá való, akit igazán szeret(ni tudna). Werther pedig…, hát igen, csak titokban vágyakozik Lotte iránt, próbál továbbra is barátként viszonyulni Alberthez, de érzi, hogy egyik sem fog hosszú távon menni neki. És azt is érzi, hogy folytonos jelenlétével megzavarja a pár életét.

Egy tipikus tragédia, szerelmi háromszög, amiben legalább egy ember tuti, hogy sérülni fog. De a valóságban ez nem ilyen egyszerű, és ezt nagyon jól megmutatja ez a könyv, annak ellenére is, hogy egy nézőpontból figyeljük az eseményeket. Talán még Werther jár a legjobban, hiszen a halála után ő már nem érzi a fájdalmat. De Lotténak és Albertnek együtt kell élnie a veszteséggel, a felelősség kérdésével és a bűntudattal.

Abszolút meg tudom érteni, hogy sok embernek nem tetszik ez a könyv. Werther tényleg folyamatosan a szenvedéseiről tudósít, és a problémára adott végső válasza sem kielégítő. De azért lehet ebben a könyvben szép és őszinte dolgokat felfedezni. Főként a szerelemről, de meglepő módon nem csak arról. A mostani újraolvasás során döbbentem rá, mennyi minden belefér 130 oldalba. Például Werther több helyen is hangot ad annak, mennyire elítéli a társadalmi osztályokat, mármint azt, hogy bizonyos emberek felette állnak a többinek. És az a rész is nagyon tetszett, amikor leírja, milyen volt a visszatérés a szülőfalujába. (Azt hiszem, végérvényesen letettem a voksom a rövid, de velős történetek mellett.)

Bevallom őszintén, elfogult vagyok ezzel a könyvvel szemben, mert teljes mértékben magamat látom a főhősben. Az öngyilkosságot leszámítva minden egyes gondolatát meg tudom érteni, mert én is csak így tudok szeretni, ilyen szenvedélyesen és elvakultan. Ettől függetlenül persze megértem, hogy ez nem mindenkit szórakoztat. Sőt, szerintem ez a könyv tipikusan olyan, amit csak azok érthetnek, akik hasonló lelkületűek. Épp ennek kapcsán ma arról elmélkedtem, hogy melyik karaktereket szereti meg általában az ember. Arra jutottam, hogy három fő kategória van: azokat a karaktereket kedveljük meg, A) akik hasonlítanak ránk; B) amilyenné válni szeretnénk; C) akiket elfogadnánk párunknak. Ez alapján a kategória alapján pedig Werther nálam az A csoportba esik.

A nyavalygástól függetlenül is lehet benne értékes dolgokat felfedezni, úgyhogy szerintem egyszer mindenkinek érdemes elolvasni. (Nekem továbbra is az egyik legigazabb szerelmes történet.)

„…kevesebb fájdalommal terhelnék egymást az emberek, ha képzeletük nem foglalkozna olyan buzgón elmúlt bajokkal, ha nem idézgetnék őket (Isten tudja, miért ilyen a természetük), és inkább az egykedvű jelent viselnék el, amennyire lehet.”

„Csakhogy én megtaláltam ám, egy szívet, egy nemes lelket, amellyel ha együtt lehettem, többnek éreztem magam, mint voltam, mert mindaz voltam, ami lehettem.”

„A messzeséggel is úgy vagyunk, mint a jövővel: képzeletünk előtt valamilyen nagy, derengő, kerek teljesség, belemosódik az érzésünk, ahogy a látásunk is elmosódik, és jaj, nagyon jó lenne mindenestül beleolvadni, egyetlen pompás, isteni érzéssel eltöltekezni – de sajna, ha odasietünk, ha itté válik az ott, máris ugyanolyan minden, mint volt, máris koldusságunkban ácsorgunk, korlátaink között, és csak a lélek epedezik tovább az enyhületért, amely ugyan hova illant?”

„És aztán többre becsüli eszemet és tehetségemet, mint a szívemet, pedig ez az egyetlen büszkeségem, egyetlen forrása mindennek, minden erőnek, minden üdvösségnek és minden nyomorúságnak. Ah, amit tudok, azt mindenki tudhatja – a szívem egyedül csak az enyém.”

„Nem költői lelemény tehát az ilyen szerelem, hűség és szenvedély: létezik ez, és legtisztább formájában olyan rendű emberek között, akiket mi műveletleneknek, akiket durváknak nevezünk. Mi, műveltek – torzzá műveltek!”

„A csőröcske meg is lelte az egyenest az ő szájától az enyémig, pici bökése olyan volt, mint egy sejtelemnyi éles szerelmi gyönyör.”

„Bizony nagyon mulandó az ember. Ott is, ahol igazán biztos a létében, ahol igazán bizonyítja, hogy él és van, szerettei emlékezetében, lelkében, ott is mulandó, onnan is el kell tűnnie, és milyen hamar!”

„…a küszöbön, ahol annyiszor hancúroztak a szomszéd gyerekek, vérmocsok vöröslött, szerelem és hűség, gyönyörű érzések gyilkos erőszakká változott foltja.”

„Lebbentsd félre a függönyt, és lépj mögé! Ennyi az egész. Minek habozol, mitől félsz? Attól, hogy nem tudod, mi van a függöny mögött, és hogy onnan nem térünk vissza? És mert gondolkodásunk sajátsága, hogy mindenütt zűrzavart és sötétséget sejtünk, ahol nem tudunk semmi biztosat?”

„Minden mulandó. De nincs az a végtelen idő, amely eloltsa az eleven forróságot, amelyet tegnap az ajkadról magamba szívtam, magamban érzek!”