Helló 2025! | George Eliot: Middlemarch

Nagyon vártam az újabb találkozást George Eliottal, mert ő minden egyes könyvével egyre nagyobb kedvencem lett. (Az előzményeket lásd: Bede Ádám, A vízimalom, Kései boldogság) Ezen a könyvén viszont elég sokáig rágódtam. Ennek persze az ég világon semmi köze a minőséghez. Sokkal inkább az életem alakulásához, meg ahhoz, hogy majdnem ezer oldal volt. Na de nézzük is meg most, miről is szól a Middlemarch.

Rendhagyó módon fogok most írni ennek a könyvnek a tartalmáról. Ugyanis több szálon fut a cselekmény, ezért inkább megpróbálom szálanként összeszedni az eseményeket, és egyben ezzel fel is vázolom, hogy kik voltak a főbb szereplők.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy akikkel először megismerkedünk, egy testvérpár, Dorothea és Celia Brooke, akik a nagybátyjuknál élnek. Mindhármuknak külön szála van. Mr. Brooknak csak egy nyúlfarknyi szerep jutott, valahol a történet közepe táján politikai babérokra tör, de sajnos (vagy éppen szerencsére) nem jár sikerrel.

Dorothea és Celia története annyiban összefügg, hogy a könyv elején Dorotheának van egy kérője, Lord Chettam, akit Dorothea kikosaraz. Sir Chettam ezután az ifjabbik testvér, Celia vállán sírja ki a bánatát, és el is veszi a lányt, később születik majd egy fiuk, Arthur.

Dorothea ebben a korban egy különös lány(nak számíthatott), ugyanis többre vágyik annál, mint hogy szerető feleség és anya legyen. Mondhatni kétségbeesetten keres valami magasabb célt az életének. Ebben a szellemben választja férjéül a nála jóval idősebb Mr. Casaubont, egy tudós lelkészt, és eltökéli magát, hogy mindenben segíteni fogja a férjét a munkájában, aki egy eposzi méretű vallástudományi művön dolgozik. Mr. Casaubon révén Dorothea megismerkedik egy jóképű ám csélcsap ifjúval, Will Ladislaw-val, aki Mr. Casaubon unokaöccse. Talán nem lövök le nagy spoilert azzal, ha elárulom, hogy szerelem szövődik a két fiatal közt. De még milyen szerelem! Nagyon lassan indul, már-már bosszantóan lassan, mert Dorothea először nem képes, aztán meg nem meri belátni a saját érzéseit Will iránt. Szerencsétlenségére a férje is megsejti a bimbózó románcot (pedig beszélgetéseken és pillantásokon kívül tényleg semmi nem történik), és a sors furcsa fintora, hogy halálával hozza rendkívül szerencsétlen helyzetbe a fiatalságot, kiköti ugyanis, hogy Dorothea csak akkor örökli meg a vagyonát, ha nem lép frigyre a család fekete bárányának számító Willel.

A Brooke család mellett van egy másik is, amelybe mélyebben belelátunk, ez pedig a Vincy família. Vincy-éknek két gyerekük van, a Willhez hasonlóan csélcsap Fred, és a dámának nevelt Rosamund. Fred komoly örökségre számít egy távoli ám szeszélyes rokontól, és már csak ez az örökség választja el attól, hogy megkérje szíve választottja, Mary Garth kezét. Mivel a szóban forgó öregúr tényleg szeszélyes, Fred elesik az örökségtől, kénytelen saját vérével és verítékével megkeresni a pénzét, de az olvasó legnagyobb meglepetésére nem tesz le Mary-ről és a közös jövőről. Rosamundnak rengeteg kérője akad, de ő épp a könyv elején a városba költöző új orvost, Tertius Lydgate-et nézi ki magának. És ha Rosamund valamit elhatároz, addig nem nyugszik, amíg az úgy nem lesz, ahogy ő akarja. Lydgate-nek nagyratörő tervei vannak az orvostudományt illetően, de úgy gondolja, közben azért elszórakozhat a város legszebb hajadonával. Pechjére azonban Rosamund tényleg totálisan behálózza. Meg is ülik az esküvőt, de nem sokkal azután csődbe mennek, és egyéb kellemetlenségek is érik őket. Végül a szégyen és a megaláztatás elől, illetve egy jobb élet reményében Londonba költöznek.

Rajtuk kívül még rengeteg fontos mellékszereplő is megjelenik a könyvben, például a lelkész Fairbrother, aki mind Mary és Fred szerelmét, mind Lydgate életét próbálja egyengetni több-kevesebb sikerrel. Vagy a jómódú Bulstrode család, akik segítik Lydgate-et az orvosi törekvéseiben, ám Mr. Bulstrode súlyos titkot rejteget, amire azonban minden igyekezete ellenére fény derül, és ez több szereplő életére is komoly, mondhatni végzetes hatással lesz.

Mindannyiuk életét pedig összeköti a lakóhelyük, Middlemarch városa. A tipikus kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenkinek van véleménye a másikról, és ahol a titkok mindig kiderülnek.

Nagyon röviden ez lett volna George Eliot Middlemarch című regényének tartalma. Értékelés következik jövő héten.

„Előfordul, hogy az igazságtól ellenkező irányba indulunk, de mindenféle zegzugos kanyar ösvényeken a helyes célba jutunk mégis.”

„A házasság azonban a kötelességek magasabb síkján zajlik. Kényelmet magamnak sosem keresnék benne.”

„…énelőttem már Arisztotelész is rámutatott, nevezetesen, hogy eredmény eléréséhez minden munkában türelmes erőfeszítésre van szükség.”

„Akit nem szeretnek, annak hiába magyarázzák, hogy jobb ember lehetne, mert jobb csak akkor telik tőle, ha szeretik is viszonzásul.”

„Az elbátortalanodás, a pillanatnyi célvesztés olyankor nem szokatlan, amikor az elképzelt jövő helyébe egyszerre a valóságos jövő lép.”

„Olyan szellemben nevelődünk mindnyájan, mintha rosszat cselekednünk fennebb erkölcsi tilalmak miatt nem volna szabad, nem pedig azok miatt, akik a kárát látnák.”

„…akármilyen jó lélek is az asszony, csak viselni kell azt a keresztet, amit a férje a vállára rak.”

„…a jóság szerény valami, hamar elbátortalanodik, s ha szégyentelen vétkek sokat bökdösik már ifjúsága virágában, visszahúzódik az ember természetének legtávolabbi sarkába.”

„Ha mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti, fölaprózódik a nemzeti igyekezet.”

„Az erkölcsi züllés ellen mennydörög, holott nincs züllöttebb politika, mint elhitetni az emberekkel, hogy parlamenti hókuszpókusz gyógyítja a társadalmat.”

„Nyugalmi állapotot tilalmak ritkán teremtenek.”

„A szerelmet gyógyítja az idő, de a felelőtlen tettek következményeit nem.”

„Nagyot idomít a házasság az emberen.”

„A hit akár dogmát állít a tévedésnek, a tudománynak azonban utolsó leheletéig küzdenie kell a tévedés ellen, s a lelkiismeret ébren tartásáért. Csakhogy, íme, a tudományos lelkiismeret a pénzszűke s az önző szempontok rossz társaságában elzüllik!”

„A férj alacsonyabb rendű emberfaj, örökös ráncbaszedése kívánatos.”

„… hiszen a világ java jórészt a történelemben föl nem jegyzett cselekedeteken áll – s hogy helyzetünk, a tiéd, olvasóm, meg az enyém, nem olyan vigasztalan, az jórészt olyanoknak köszönhető, akik hűségesen, elrejtőzve éltek, és jeltelen sírban nyugszanak.”

Hol élnél szívesebben és miért: egy nagyvárosban, ahol még a szomszédok is idegenek egymás számára vagy egy kisvárosban/faluban, ahol mindenki ismer mindenkit?

José Maria Eca de Queirós: Amaro atya bűne

Mindig nagyon izgatott vagyok, amikor egy nem túl felkapott országról olvashatok. Mert hát lássuk be, eléggé angol központúak vagyunk. Szóval izgatott voltam emiatt a könyv miatt. Lássuk először a tartalmát.

Előrebocsátom, a könyv tele van különféle megnevezésekkel a papokra vonatkozóan, úgy mint kanonok, apát, páter, atya, plébános, vikárius stb. Ezeknek, bevallom őszintén, nem néztem utána, tehát a következőkben én mindenkit egyszerűen csak papnak vagy atyának fogok titulálni, és a nevükkel fogom megkülönböztetni őket.

Tehát, amikor Leiriában megüresedik egy papi állás, azt csakhamar Amaro atya fogja betölteni. Ez az indító jelenetünk, ám rögtön ezután megismerkedünk egy picit az előzményekkel. Megismerjük Amaro atya múltját, amit azért fontos tudni, hogy megértsük, egy fikarcnyi papi elhivatottság sincs benne.

Dias atya rögtön beajánlja egy „jóravaló” családhoz, akikhez Amaro egy kissé vonakodva, de beköltözik. Joaneira asszony a lányával, Améliával lakik egy házban, és bár valaha jómódú család voltak – a férjéről, úgy emlékszem, nem tudunk meg semmit –, most szobát kell kiadniuk, és egyéb bevételi forrásokhoz kell folyamodniuk, hogy meglegyen a mindennapi betevőjük. Mindkét hölgy nagy megbecsülésnek örvend a város papjai körében.

Amélia múltjáról is megtudunk ezt-azt, de ebből a legfontosabb az lesz, hogy egy Joao Eduardo nevű hivatali írnoknak többé-kevésbé már elígérkezett. Tehát a történet elején még nincs meg a hivatalos eljegyzés, de később az is megtörténik, és a fiatalok több-kevesebb örömmel készülnek az esküvőre.

Ám mindeközben két jelentős dolog történik. Az egyik, hogy Amaro és Amélia kölcsönösen beleszeretnek egymásba. Eleinte persze titkolják és küzdenek is ellene bőszen. De a sors olyan véletlen szituációkba sodorja őket, amik csak növelik a vágyukat egymás iránt, és végül szabadjára engedik a „gonoszt”.

A másik pedig, hogy Joao Eduardonak előbb-utóbb feltűnik ez a „kapcsolat”, pedig akkor még egyébként éppen semmi különös nem történt Amaro és Amélia közt. És a fiatalember féltékenységében ír egy csúnya, lejárató cikket a papságról, és konkrétan a leiriai papokról, ráadásul ezt a cikket, ugyan névtelenül, de meg is jelenteti.

Az egyik pap persze rögtön nyomozásba kezd, hogy ki áll a cikk mögött, és nagy nehezen ki is deríti. Ez persze kapóra jön Amarónak, mert így lebeszélheti a lányt a házasságról (mert hogy ő is elég féltékeny típus). Amélia persze boldogan tesz eleget ennek a kötelezettségnek, elvégre mégsem mehet hozzá egy hitetlenhez. És egyúttal bele is veti magát a mi jó Amarónk ágyába.

Nos, mind ismerjük a korabeli felvilágosító órákat és védekezési módszereket, tehát gyakorlatilag tudható, hogy mi lesz a dolog végkimenetele. Amíg lehet, roppant agyafúrt módon kiélvezik a helyzetüket, aztán amikor balul üt ki a dolog, a férfi persze megpróbál nagylelkűnek mutatkozni, de annál jobban félti a kis életét.

Nem szeretném konkrétan elárulni, hogy hogy végződik a könyv, csak annyit, hogy totális katasztrófával az egyik oldalról, és hát… végeredményben kevésbé katasztrofálisan a másik oldalról. Ez tipikusan az a történet, ahol, ha lehet is szó boldogságról, csak az egyik fél fog boldogan élni, míg meg nem hal. A részletek pedig következnek jövő héten egy, a szokottnál is spoileresebb bejegyzésben. 😊

„Ki gondolhatja komolyan, hogy egy erőteljes ifjú vérét le lehet csillapítani csupán azáltal, hogy egy öreg püspök kimondja felette az igét: „Szűz maradsz!” S hogy a megszeppent szemináriumi növendék számára a reszketve kimondott egyetlen latin szó – accedo – elégséges lesz, hogy örökre visszafojtsa benne a test csodálatos lázongásait?! Ugyan, ki találta ki ezt?”

„…az egészség szárnyakon szökik el az embertől, és gyalog tér vissza.”

„Mert ha valaki mellének tejével életben maraszt egy gyermeket, az bizony szomorú sorsot készít a csöppség számára: robotot és könnyet.”

„Ó, mindannyian Kharon ladikjának utasai vagyunk.”

Az egyértelmű történeteket szereted, vagy elvársz némi rejtélyt, csavart, váratlan fordulatot egy regényben?

Thomas Hardy: Távol a világ zajától

Legfrissebb (és egyben a legelső) megjelenés: 2020, Lazi

Szeretettel üdvözlök minden kedves olvasót 2024-ben! Az évet Thomas Hardy Távol a világ zajától című művével indítjuk. Maradva a tavaly bevezetett szisztémánál, először megnézzük a könyv tartalmát, a következő bejegyzésben pedig az én gondolataimat a könyvről.

A Távol a világ zajától főszereplője Bathsheba Everdene. Őt rögtön a könyv elején egy elég független nőnek ismerjük meg. Így nem okoz túl nagy meglepetést, hogy amikor a nagybátyjától egy kisebb birtokot örököl, maga akarja irányítani a gazdaságot. Úgy gondolja, nem szorul rá egy férjre. Ám a sors három ígéretes(nek tűnő) férfit is az útjába sorol, nevezetesen Gabriel Oakot, William Boldwoodot és Frank Troyt.

Oakot állattartó gazdaként ismerjük meg, ám igen hamar a történet elején, egy szerencsétlenség következtében elveszíti az állatait, és kénytelen „beosztotti” munka után nézni. Egy véletlen folytán Bathsheba birtokára vetődik, és a nő felfogadja, mint pásztort.

Boldwood maga is birtokos és Bathsheba szomszédja. Eléggé magának való férfi, ám egy szerencsétlen véletlen fellobbantja benne a szunnyadó szenvedélyt Bathsheba iránt. Megszállottan üldözni kezdi a szerelmével a nőt, és már majdnem el is nyeri a kezét, amikor feltűnik a színen Troy őrmester.

Igazság szerint Troy már hamarabb is feltűnik a történetben, de akkor még egy másik lány után fut. Egy véletlen esti találkozás Bathshebával azonban új utakra tereli. Troy nagy nőcsábász hírében áll, ami nem is csoda, mert két mondattal sikerül bármilyen nőt elkápráztatnia. És nincs ez másként Bathsheba esetében sem. A nő, feladva függetlenségét, egy hirtelen jött elhatározás után feleségül megy Troy-hoz, de a házasságuk nem alakul szerencsésen. Egyrészt elég hamar kiderül, hogy Troy lelkes udvarlása csak a pártában lévő nőknek szól. Másrészt pedig felbukkan a férfi múltjából egy másik lány, és az ő tragédiája végzetes eseményeket indít el.

Troy megszökik a feleségétől, és csakhamar a halálhírét kezdik terjeszteni. Ezen felbuzdulva Boldwood újra ostromolni kezdi Bathshebát, aki a régi tévedését jóváteendő kész arra, hogy újra elköteleződjön Boldwoodnak a kötelező gyászidő letelte után.

Épp a meglehetősen erőszakosan kicsikart eljegyzésüket ülnék meg, amikor Troy váratlanul felbukkan. Boldwood ettől teljesen bekattan, lelövi a férfit, aztán feladja magát a rendőrségen. Troy a helyszínen szörnyethal. Boldwood, mivel jó gazda hírében áll, és az emberei erősen kampányolnak érte, elkerüli a halálbüntetést, de határozatlan időre szóló börtönbüntetést kap.

Troy és Boldwood drámázása közben pedig Oak csendesen megbújik a háttérben, de azért nem tűnik el. Végig hű segítője és őszinte tanácsadója Bathshebának, s bár a lány egyszer már kikosarazta, mégis megkockáztat egy újabb lánykérést. Talán nem is maga miatt, hanem hogy szíve hölgyének életét boldogabb irányba terelje.

„Ha egy tárgyalás végkimenetele épp úgy lehet katasztrofális, mint kellemes változás, a remélttől való minden eltérés a kezdet kezdetén a kudarc érzetével riogat.”

„…szívesen lennék menyasszony egy esküvőn, ha férj nélkül is lehetne csinálni. De mivel egy nő egymagában nem illegetheti magát, így hát nem megyek férjhez… legalábbis egyelőre.”

Az olyan ember, mint Oak, aki ismerőseinél sokkal inkább hajlott az önvizsgálatra, sohasem száműzheti magából egészen a belső melankóliát, ha élettörténete szerencsétlen szakaszán elmélkedik. Szerelmi és pásztori viszontagságain merengve elaludt, mert a pásztorok, akárcsak a tengerészek, könnyűszerrel magukhoz tudják szólítani az álom istenét, nem kell rá várakozniuk.”

„Mondják, az emberi testnek nem azok a sugarak adják sajátos színét, amelyeket elnyel, hanem amelyeket visszaver; hasonlóképp inkább ellenszenveink és idegenkedéseink határoznak meg bennünket, s nem a jóakaratunk.”

Szerinted igaz a mondás, hogy a nők mindig a rossz férfit választják?

Ivan Szergejevics Turgenyev: Tavaszi vizek

 

Soron következő olvasmányom Turgenyevtől a Tavaszi vizek című kisregény volt. Mindösszesen körülbelül 150 oldalról van szó, úgyhogy csak egész röviden áttekintjük most a tartalmát.

Főszereplőnk egy jómódú, orosz ember Dimitrij Pavlovics Szanyin, aki egy magányos estén keserűen turkál a fiókjaiban, és kezébe akad egy rég elfeledett gránátkereszt. Erről pedig eszébe jut fiatalságának egy egyszerre csodás és sötét korszaka. Az ő visszaemlékezését követhetjük nyomon.

Fiatal emberként Európában utazgatott, és az egyik utolsó állomása Frankfurt volt. Ott tulajdonképpen csak néhány órát akart eltölteni, míg a kocsijára várt. A városban sétálgatva betért egy cukrászdába. Éppen a legjobbkor jött, ugyanis a tulajdonos fia rosszul lett, elájult, a nővére pedig teljes pánikban volt. Szanyin segített az ifjú Emilen, aztán megismerkedett a családdal – a nővérrel, Gemmával és az anyjukkal, Frau Lenoréval, ugyanis hálából meghívták vacsorára.

Gemma első pillantásra megtetszett Szanyinnak, így nagyon nem bánkódott, hogy lekéste a kocsit, amire jegyet váltott. De nem csak, hogy lekéste, még jó pár napig ott is maradt a városban, és minden nap elment a Roselli cukrászdába.

Egyszer aztán kiderült, hogy Gemmának vőlegénye van, egy kereskedősegéd, Klüber úr. Szanyin vele is megismerkedett, és másnapra szerveztek egy közös kirándulást négyesben, Klüber úr, Gemma, Emil és Szanyin.

Ezen a kiránduláson aztán végzetes dolog történt. Egy katonatiszt túlzottan kihívóan viselkedett Gemmával. Klüber urat ez a dolog annyira nem érintette meg, Szanyin viszont kiállt Gemmáért, és ennek az lett az eredménye, hogy a katonatiszt párbajra hívta Szanyint.

A párbajnak szerencsére nem lett végzetes kimenetel, már abban az értelemben, hogy nem halt meg, és még csak nem is sérült meg egyik fél sem. Viszont Gemmát annyira elvarázsolta Szanyin lovagiassága, hogy felbontotta az eljegyzését Klüber úrral – akit egyébként sem szeretett. Az anyja teljesen kétségbe esett, hogy mi lesz így velük, mert erősen Klüber úrra alapozta az egész család jövőjét. De Gemma hajthatatlan volt.

A fiatalok titokban vallották meg egymásnak az érzéseiket, aztán bejelentették házasodási szándékukat Frau Lenorénak. Ő ettől eleinte nem volt elragadtatva, de azért nem kellett nagyon sokáig győzködni, és megenyhült.

Szanyin biztosította Frau Lenorét, hogy anyagilag ő is megfelelően tudja biztosítani a jövőjüket. Ennek érdekében elhatározta, hogy eladja oroszországi birtokát. Szinte rögtön az elhatározás után belefutott egy volt iskolatársába, és tudván, hogy ő gazdag, megemlítette neki a birtok ügyét. Polozov erre azt felelte neki, hogy ezt a feleségével kell megtárgyalnia, mert valójában ő a gazdag, és ő intézi a családjukban az üzleti ügyeket. Szanyin kapva kapott az alkalmon, elutazott Polozovval a közeli Wiesbadenbe, hogy találkozzon Marja Nyikolajevnával.

Marja Nyikolajevna egy rendkívül szép, ám megbotránkoztatóan szabadelvű nő volt. Szanyin eleinte feszengett a közelében, ideges volt, sietett volna vissza a szerelméhez. Ám két nap alatt Marja Nyikolajevna teljesen elcsavarta a fejét. Szanyin röviden értesítette Gemmát, hogy nem fog visszatérni hozzá, aztán Polozovékkal utazott Párizsba, Marja Nyikolajevna szeretője lett.

Ezután visszaugrunk a jelenbeli Szanyinhoz, akit nagyon bánt, hogy ilyen csúnyán elhagyta az első szerelmét, aki ráadásul tényleg viszontszerette őt Marja Nyikolajevnával ellentétben. Megérinti őt, hogy megtalálta a kis gránátkeresztet, amit egyébként Gemma ajándékozott neki szerelme, odaadása és hűsége jeléül. Elutazik Frankfurtba, hogy újra felkeresse a Roselli cukrászdát, hogy megtudja, mi lett a lánnyal. A cukrászdát nem találja meg, és egyáltalában szinte senkit nem talál, aki akár csak a Roselli névre emlékezne. Ám sikerül rábukkannia arra a katonatisztre, akivel annak idején párbajozott. Tőle tudja meg, hogy Gemmának sikerült férjhez mennie, és az egész család kivándorolt Amerikába. Még az amerikai címüket is megszerzi, és, bár nem sok reménnyel, de levelet ír Gemmának, és kéri, hogy válaszoljon neki Frankfurtba. Néhány hetet ott is tölt, és várja a választ, ami csakhamar meg is érkezik. Gemma örül Szanyin levelének, sajnálja, hogy neki nem jutott ki a boldogságból, és elmeséli, hogy neki, Gemmának viszont igen, hogy milyen jól sikerült férjhez mennie, és hogy öt gyermeke született. A legidősebb lányáról, aki már menyasszony, küld is egy képet Szanyinnak, aki mosolyogva állapítja meg, hogy a lány teljesen úgy néz ki, mint a fiatal Gemma. A kis gránátkeresztet elküldi a lánynak nászajándékként.

„…nincs a világon semmi erősebb… és erőtlenebb a szónál!”

„Az első szerelem forradalom: a kialakult élet egyhangúan szabályszerű rendje egy pillanat alatt széttörik és összeomlik, az ifjúság barikádon áll, magasan lobog ragyogó zászlaja, s akármi várja holnap – halál vagy új élet –, lelkes üdvözletét küldi mindennek.”

„Gyenge emberek sohasem végeznek maguk – mindig csak várják a véget.”

„Ha sikerült megtenned, amit kívántál, ami lehetetlennek látszott, lélek, használd ki a legvégsőkig!”

Milyen volt az első szerelmed? (Nem a személy, hanem az érzés.)

Charles Dickens: Szép remények

 

Dickens Szép remények című regényének főszereplője a szegény sorból származó Pip, akit szülei halála után nővére és annak férje vesz magához. Pip nővérének a férje, Joe kovács, és a dolog kezdettől fogva elrendeltetett, hogy Pip a megfelelő kort elérve Joe-hoz fog beállni inasnak. Ám két váratlan és véletlen esemény is más mederbe tereli Pip életét, és felébreszti azokat a bizonyos szép reményeket benne.

Elsőként egy téli reggelen Pip a temetőben kóborolva találkozik egy szökött fegyenccel. Ez a fegyenc megfenyegeti Pipet, hogy ha nem segít neki, akkor megöli. Pip ekkor még kisgyerek, nagyon megijed, úgy érzi, nincs más választása, mint segíteni. Élelmet és szerszámokat csempészik ki a fegyencnek az otthonából. Tudja, érzi, hogy minden fenyegetés ellenére a tette mégsem volt helyes, és ez az érzés nagyon sokáig kísérti még.

Másfelől pedig „játszópajtásnak” szegődtetik egy gazdag családhoz. Azért tettem idézőjelbe a játszópajtást, mert tulajdonképpen számomra nem derült ki, hogy mi célja is van az ő látogatásainak Havisham kisasszony házában. Nagyjából úgy bánnak vele, mint egy udvari bolonddal. Lépten nyomon megalázzák szegényt, főleg Havisham kisasszony fogadott lánya, Estella. Ám itt Pip megismerkedik egy másfajta világgal. Betekintést nyer a gazdagok kényelmes életébe, és természetesen sajnálja magát, amiért ő nem ezekbe a körökbe született.

Rendszeresen jár a Havisham házhoz, majd, amikor elég nagy lesz, hogy megkezdje az inaséveit, onnan elbocsátják, és Joe segédjévé szegődik. Egy nap azonban váratlan szerencse éri. Egy ügyvéd keresi fel, és tájékoztatja, hogy egy tehetős ember (nem tudjuk meg a nemét) őt nevezte meg a vagyona várományosának, ám ezért cserébe először is megfelelő oktatásban kell, hogy részesüljön. Pip ekkor útra kel Londonba, szép reményei egyre erősödnek.

Londonba érve szinte azonnal új barátokat szerez, megkezdi a tanulást is, de ahogy telik az idő, úgy halmozza az adósságait, és egyre csak várja, hogy megkapja a pénzt, és vele együtt Estellát. Mert hogy Pipnek az a fixa ideája, hogy Havisham kisasszony hagyja rá a pénzét, és a fogadott lányát is neki szánja.

Sajnos azonban egy váratlan látogatás felnyitja Pip szemét. Kiderül, hogy a fegyenc, akinek sok évvel korábban, kisgyerekként segített, gyűjtögette számára a vagyont, mert megfogadta, hogy egyszer viszonozza a segítséget. Pip légvárai (avagy szép reményei) hirtelen összeomlanak. Innentől kezdve egy cél lebeg csak a szemei előtt, hogy a száműzetésből visszaszökött fegyencet biztonságba helyezze. De erre vonatkozó terve is kudarcot vall.

Pip a történet végére majdnem ugyanabba az anyagi helyzetbe kerül vissza, mint amiből indult. De jó pár fájdalmas tapasztalattal gazdagodva belátja, hogy csak egyetlen járható út maradt számára. Megbékél sorsával és a ténnyel, hogy a szép reményei odalettek, és munkához lát, hogy tisztességes, elfogadható életet teremtsen magának.

Ez egy igen erősen rövidített tartalma az eseményeknek, kizárólag a leglényegesebb pontokat tartalmazza, de még így is látjátok, egész hosszúra nyúlt, ami nem is csoda, lévén egy több mint ötszáz oldalas könyvről van szó. Akit további részletek érdekelnek, az először is olvassa el magát a könyvet, illetve pillantson bele a jövő heti bejegyzésembe, amiben néhány további részlettel szolgálok (főleg a mellékszereplők személyét illetően).

„De hát nem hibátlan ez a világ se, Pip, ne is szívjad nagyon mellre minden baját.”

„…a gyerekek kis világában semmit olyan pontosan nem éreztem volna, mint az igazságtalanságot. Lehet, hogy a gyereket csak apró igazságtalanságok érik, viszont a gyerek is apró, világa is apró, és a gyereknek nem könnyebb felkapaszkodni a hintalóra, mint a felnőttnek a csontos ír vadászlóra.”

„Lelkük mélyén talán más gyerekek is irtóznak attól, hogy nem értik meg őket – ami valószínű is, mert egyéb vonatkozásban még nem észleltem magamon, hogy szörnyszülött volnék -, ha pedig ez így igaz, megtaláltuk titkolózásaik legfőbb kulcsát.”

„Képzeljétek csak el, hogy ha egy bizonyos nap kiesett volna az életetekből, milyen másként fordult volna minden. Állj meg itt, aki ezeket a sorokat olvasod, és egy percig gondolj napjaid hosszú láncára. Akár vasból van, akár aranyból, akár tüskéből, akár virágból, meg nem köt téged, ha egyszer, egy emlékezetes napon legelső szeme el nem készül.”

„Ki tudja, milyen messzire terjed a világban a szeretetre méltó, becsületes, kötelességtudó emberek befolyása?”

„Az öncsaló csal a legjobban ezen a kerek világon… Hogy én más hamispénzét jóhiszeműen elfogadom, ez még érthető; de hogy a hamis pénzt magam verjem, és jó pénznek elfogadjam!”

„…rájöttem arra, hogy semmi meg nem indul magától, úgy kell megindítani.”

„Mert van abban valami kellemes, ha az embernek a kelleténél több írószer és papíráru áll rendelkezésére.” Ugye? 😊

„…a ránk következő néhány órának nem láthatunk a mélyére, mint ahogy a folyónak se. Belenyúlhatok, de a dagályt nem foghatom meg.”

Vannak olyan reményeid, amelyekről azt gondolod, hogy szertefoszlottak?