Robinson története ismét egy várva várt olvasmány volt számomra, mert eddig nagyjából mindenki furcsán nézett rám, mikor közöltem, hogy nem ismerem a történetet. (És a filmet sem láttam. Még.) Mondjuk nem vártam annyira, mint a Don Quijotét. És így nem is volt akkora csalódás. Vagyis igazából egyáltalán nem volt csalódás. Leginkább semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem.
Csak olvastam, és olvastam, aztán egyszer csak vége lett. Közben Robinson hajótörést szenvedett, lehúzott 27 évet egy lakatlan szigeten, aztán szerencsésen megmenekült. Éljen.
Viccet félretéve, tényleg nem éreztem semmit, miközben olvastam. Kicsit olyan volt, mint egy túlélő kézikönyv, de közben mégsem. Sok mindent leírt, ami hasznos lehet(ne), például hogy hogyan szelídítette meg a kecskéket, és hogyan oldotta meg egyéb más problémáit, de ezekről én még olvastam volna részletesebben.
Mindazonáltal jól bemutatta Defoe a lélek hányattatásait egy ilyen helyzetben. Vagyis a saját elgondolásom szerint is körülbelül ilyen érzelmi fázisokon vezet az út a megoldásokig. Először kétségbe esünk, félünk, rettegünk, de aztán úgyis próbálkozunk, mert győz az életösztönünk. Ez valahogy belénk van kódolva.
Természetesen megint nem tudok elvonatkoztatni a könyvben lévő tanulmánytól, mely szerint ennek a könyvnek az értéke, hogy tanuljunk, sajátítsuk el korunk ismereteit, hogy minden helyzetben megálljuk a helyünket. Ez talán Defoe korában lehetséges volt, ma már kötve hiszem, hogy kivitelezhető lenne. Kitartok az előző bekezdésben írtaknál, vagyis hogy szerintem ez a könyv egy főhajtás a minden emberben munkálkodó életösztön előtt. (Még akkor is, ha az írónak csupán kis részben kellett a saját képzeletére hagyatkoznia, hiszen rendelkezésre álltak egy valódi számkivetett feljegyzései.)
Az egyetlen rész, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet, az a kor vélekedése a spanyol gyarmatosítás módjáról, melyet az író volt szíves megosztani velünk, méghozzá így: „Ha követném elhatározásomat, igazolnám a spanyolok Amerikában elkövetett barbárságait, mikor milliószámra pusztították a bennszülötteket. Igaz, hogy bálványimádók voltak, és véres szertartásokat követtek, de kiirtásukról ma a legnagyobb undorral beszélnek maguk a spanyolok is.” Ez őszintén meglepett.
Továbbá eszembe jutott olvasás közben néhány alternatív lehetőség, amiről csak úgy magamban elmélkedtem, például hogy mi lett volna, ha nem tud annyi „segítséget” összeszedni magának Robinson, vagy hogyha mások is túlélik vele együtt a hajótörést. Na de ezek már más történetek lettek volna, nem pedig Defoe Robinsonja.
Nem volt rossz könyv, de nem igazán nyerte el a tetszésem. És semmi esetre sem adnám mondjuk a saját gyerekem kezébe. Én szerintem nem igazán találtam volna kalandosnak gyerekként, inkább félelmetesnek.
„Azóta többször megfigyeltem, milyen következetlen nemegyszer az ember, különösen, ha fiatal. Nem szégyelli a vétket elkövetni, de szégyelli megbánni.”
„Mivel kedvét lelte a tanításban, én is szívesen tanultam.” (Talán kötelezővé kéne tenni ezt a művet a tanároknak is.)
„Láttam, hogy a tenger hatalmas hegyként nyomul utánam, mint dühös ellenség, akivel nem vagyok képes felvenni a harcot.”
„…miután az ésszerűség és számolás minden mechanikus munka alapja, az ember idővel saját magától is mester lehet.”
„Egyszóval, a természet és a tapasztalat arra oktatott, hogy a világ dolgai csak annyit érnek, amennyire az ember valóban felhasználhatja őket.”
„Mert az ember sohasem látja helyesen a sorsát, míg az ellenkezőjét is nem tapasztalja!”
„Ó, milyen nevetséges az ember, ha a félelem hatalmába kerítette! Eldobja azokat az eszközöket, melyeket a józan ész ad kezébe segítségül.”
„…a veszélytől való félelem tízszer kínosabb, mint maga a veszély.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése