Zola ajánló

Az Állat az emberben elolvasásával lezártam az ismerkedést Zola életművével. Legalábbis az életművének azzal a részével, amely fent van a listán. Most pedig szeretném összesíteni a tapasztalataimat a regényeivel kapcsolatban.

Zolának összesen öt könyve van fent a listán, a Thérése Raquin, A Patkányfogó, a Nana, a Germinal és az Állat az emberben. Ebből az utolsó négyet egymás után olvastam, a Thérése Raquint viszont jóval korábban, tehát arról már elég kopott emlékeim vannak. (2022-ben olvastam.)

A Thérése Raquint kivéve a többi négy egy sorozat, a Roguon-Macquart család sorozat része, a főszereplők mind rokonok, viszont teljesen más témákkal foglalkoznak a könyvek.

Az egyértelmű, hogy a bűn és a züllés Zola központi témái közé tartozik, hiszen ezekről szól a Thérése Raquin, A Patkányfogó és a Nana is. Az Állat az emberben is ide sorolható, ám sokkal erőteljesebb, mint a másik három regény. A Germinal egy kicsit kakukktojás, mert ott a központi motívum a munkásosztály és a tőkések/tulajok közti ellentétek. (Persze ott sem marad azért el a bűn és a züllés.)

Kikerestem először a molyos értékeléseimet. A Thérése Raquin és a Germinal öt csillagot kapott, az Állat az emberben négy és felet, A Patkányfogó hármat, a Nana pedig kettőt.

Be kell vallanom, a Thérése Raquin-ről semmilyen emlékem nincsen, de bízom az akkori értékelésemben. Bár azt is hozzá kell tennem ehhez, hogy az értékelést valószínűleg nagyban befolyásolta a közvetlenül előtte olvasott Bűn és bűnhődés, ami nagyon nem tetszett. Elképzelhető tehát, hogy a Thérése Raquin-nek adott öt csillag inkább annak a kontrasztnak szólt, amennyivel azt jobbnak éreztem a Bűn és bűnhődésnél. Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy egyáltalán semmire nem emlékszem a Thérése Raquinből.

A többi négy könyvnél viszont abszolút tartom magam a sorrendhez. A Patkányfogót helyezném valahogy középtájra. A cselekménnyel alapvetően nem lett volna baj, de Zola sok olyan eseményre részletesen kitért, amelyek nem igazán lendítették előre az eseményeket. Emiatt pedig nagyon darabossá, töredezetté és ezáltal egy kissé élvezhetetlenné vált az egész történet.

A Patkányfogó-tengelytől abszolút pozitív irányba lengnek ki az Állat az emberben, valamint a Germinal című regények. Itt már nem nagyon voltak felesleges jelentek, és mindkét téma érdekes témákat járt körbe. Ám egyiket sem ajánlanám akárkinek. Míg az Állat az emberben a krimi- és/vagy thrillerrajongókat ejtheti némileg ámulatba, a Germinal azok számára lehet érdekes olvasmány, akik szeretnék a munka kegyetlen világát megismerni, mert ez a könyv többé-kevésbé a főnök-beosztott ellentéteket taglalja egy izgalmas cselekménybe ágyazva.

Nekem a Nana volt a legrosszabb olvasmány az ötből. Témáját tekintve több mint érdekes lehetett volna, hiszen a női-férfi kapcsolatokat taglalta. Ám ez a regény nem csak továbbvitte A Patkányfogó negatívumait, hanem erősen kiterjesztette. És ettől nekem olyan érzésem lett, mintha az egész regényben nem történne semmi, csak hosszú, érdektelen események leírásait olvashatjuk.

Ha egy könyvet kellene kiemelnem, ami által valaki megismerheti Zola stílusát, bizony bajban lennék, mert ebből az öt könyvből három csoportot tudnék felállítani, amik teljesen különböznek egymástól. A jelek szerint Zola egy különleges író volt. Látszik, hogy dolgoznia kellett a stílusán, de a fejlődés nagyon látványos. És nem csak a stílusa változott, hanem a témái is. Míg az első három könyv inkább a személyes sorsokra koncentrál, az utolsó kettőnek bár persze van főszereplője, mégsem a főszereplőn van a hangsúly.

Nekem egyértelműen a Germinal tetszett a legjobban, de ebben az is nagy szerepet játszik, hogy az egy olyan témával foglalkozik, ami nekem is szívügyem. Tehát nem volt nehéz dolga, hogy lenyűgözzön. Mivel több könyvnek is nagyon más a témája, szerintem Zolánál inkább erre kell helyezni a hangsúlyt, amikor az ember könyvet választ tőle.

Gyakran kikéred mások tanácsát?

A modern thriller születése | Émile Zola: Állat az emberben

Elolvastam Zola utolsó listás regényét, az Állat az emberben című könyvet, ami szintén a Rougon-Macquart család sorozat része, méghozzá a 17. (Zola korábbi regényeiről itt, itt, itt és itt olvashatsz.)

A szokásostól eltérően erről a könyvről is csak egy bejegyzés fog születni, éspedig két okból. Egyrészt azért, mert volt egy hosszabb szünet az olvasásban, amikor elég intenzíven teljesen mással foglalkoztam, és ez minden bizonnyal befolyásolta az emlékeimet a pontos cselekményt illetően (azért a főbb események megvannak 😊). Másrészt pedig azért, mert amikor elkezdtem írni a tartalmi összefoglalót, a harmadik bekezdésnél rájöttem, hogy ennek a könyvnek a tartalmáról nem tudnék egy egész bejegyzést írni anélkül, hogy ne árulnék el túl sokat a cselekményből. Így itt most megpróbálok egy viszonylag nagyobb spoilerektől mentes irományt összehozni. Azért továbbra is azt ajánlom, hogy aki még nem olvasta a regényt, az itt álljon meg.

Az Állat az emberben főszereplője Jacques Lantier, A Patkányfogóban megismert Gervaise fia. (A testvére volt a Germinal főszereplője.) Jacques vasutas, egész pontosan gépészként dolgozik. Van egy állandó kollégája, XX és mindig ugyanazon a mozdonyon dolgoznak, a Lisonon. Ám már bőven benne vagyunk az események sűrűjében, amikor vele megismerkedünk. A történet ugyanis egy szintén vasutas házaspár, Roubaud és Séverine kálváriájával kezdődik. Ebbe a kálváriába kapcsolódik be egy véletlen folytán Jacques. Mivel az élet egy helyre sodorja őket, Jacques próbálja minél jobban megismerni a házaspárt. Eleinte puszta kíváncsiságból, utána viszont már szándékosan közeledik, főleg Séverine-hez, mert nagyon megtetszik neki az asszony. Ahogy romlik Séverine és a férje kapcsolata, úgy kerül a nő egyre közelebb Jacques-hoz, akivel végül már nyíltan vállalják a kapcsolatukat.

Séverine-t mindenki gyönyörű nőnek írja le, ám ez a gyönyörűség nála valahogy a balsorssal és a pusztulással párosul. (Egy érdekes motívum, ami többek közt Agatha Christie könyveiben is előfordul.) Már a gyerekkora is elég tragikusan alakul. Kisgyerekként elveszíti a szüleit, ha jól emlékszem. Szerencséjére, vagy inkább balszerencséjére gazdag pártfogóra akad, aki azonban csak kihasználja. Tőle menekül Roubaud-hoz, akinél minden jel szerint egy kellemesen nyugalmas élet várna rá, de egy szerencsétlen véletlen véget vet a nyugalmuknak. Újból meglehetős balsorsnak néz elébe, de a szépsége ezúttal is kimenti őt, most épp a hatóságok karmai közül. Végül az események valahogy elkerülhetetlenül Jacques karjába sodorják, aki mellett megtapasztalja az igazi, lángoló, őrjítő szerelmet. Pechjére azonban mire ráébred, hogy Jacques nem az az ember, akinek mutatja magát, addigra már túl késő.

Séverine kálváriáját Zola egy nagyszabású thrillerbe rejti. Itt aztán már végképp nyoma sincs a korai regények túlzó leírásainak. Persze azért még egy modern kori thriller pörgésétől is messze állunk, de elég eseménydúsnak mondható a regény. Történnek benne gyilkosságok, gyilkossági kísérletek, tele van gyilkos vágyakkal, szenvedéssel, kegyetlen dolgokkal.

Ezen a linken a következőképpen foglalják össze, mi is jellemző a thrillerre: „A műfaj legfőbb sajátossága, hogy erős izgalmat, szorongást, feszültséget, félelmet, és más hasonló érzelmeket vált ki olvasóiban vagy nézőiben azzal a céllal, hogy szórakoztasson, izgalomba hozzon és végig fenntartsa a feszültséget a műfogyasztás közben.” Nos, nem akarok senkit áltatni, azért nem rágja tövig a körmét az ember ennek a regénynek az olvasása közben. Legalábbis azok biztos nem, akik hozzám hasonlóan például Karin Slaughter vagy Karen Rose regényein edződtek. (Jó néhány évig faltam az említett írónők könyveit, aztán kicsit megcsömörlöttem, mert egy idő után már minden fordulatot „megfejtettem”. Így viszont a műfaj újabb íróit nem ismerem.) De az kétségtelen, hogy meglepően üdítően izgalmas volt olvasni, mert igenis van benne bőven feszültség. Mert sosem tudhatod, ki mikor mit fog tenni, vagy hogy a szereplők tényleg megteszik-e azt, amiről ábrándoznak.

Mindemellett pedig egy újabb szakmába, a vasutas életbe nyerhetünk bepillantást, ami a gyilkosságtól jócskán eltérő módon, de önmagában is izgalmas és érdekes. Apró, mellékes ármánykodások és intrikák is fűszerezik az egyébként sem unalmas fő történetszálat. Bepillantást nyerünk a korabeli nyomozás folyamatába, és hogy hogyan szőtte át már akkor is a politika a rendőrség működését. És még egy lélektani drámának is szemtanúi lehetünk. Erről a részről mondjuk szívesebben olvastam volna behatóbban is, de ez valószínűleg a vak vezet világtalant esete lett volna. Nem hiszem, hogy akivel nem történnek olyan dolgok, mint Jacques-kal, az valaha is megértené azokat az érzéseket, amelyek benne munkálnak.

Mindenképp szeretném megemlíteni, mert ez Zola más regényeinél is feltűnt nekem, mennyire nem tudja igazán jól érzékeltetni az író az idő múlását. Nem feltétlenül mondanám, hogy ez hiba. De valamiért megragadt bennem ez az érzés, hogy időben nem tudom betájolni magam Zola regényeiben. (Azt értem ezalatt, hogy sokszor nem tudom eldönteni, mennyi idő telt el két esemény közt. Itt például konkrétan azt gondoltam, hogy jóval több idő alatt alakult ki Séverine és Jacques kapcsolata, de az egész regény cselekménye alig ölel fel két évet.)

Összességében nagyon tetszett ez a regény is, valahogy mégsem talált be annyira, mint a Germinal. Pedig nem tudok igazán rosszat mondani rá. Talán az lehetett a baj, hogy nem igazán találtam szereplőt, akivel azonosulni tudtam volna. Szurkolni szurkoltam Jacques-nak, Flore-nak és egy darabig még Séverine-nek is. De egyikük sem az a típus, akiket a szívébe zárna az ember.

Mi mással is üthetnék el az emberek az idejüket két gyilkolás közt, mint egy kis kártyázással? Itt pikétet és ékartét játszanak.

Tudtátok, hogy a népi hiedelem szerint, ha kést ajándékoztok valakinek, legalább egy szimbolikus összeget kell kérnetek érte, nehogy elvágjátok a kapcsolatotokat? Én sem tudtam, de aztán lett egy szakács férjem… Na meg ebben a könyvben is elolvashattam: „Bicskát vett neki, az elveszett helyett, amelyet már két hete siratott… Séverine elragadtatva nézte az örömét, s tréfából egy sou-t fizettetett vele, nehogy elvágja a barátságuk fonalát.”

„Hiszen annyi mindent megtesz az ember, nem mintha akarná, hanem mert még mindig az a legokosabb.”

„…rájött, hogy az ember gyakran elkövet bevallhatatlan tetteket a boldogsága érdekében, anélkül hogy valóban boldogabb lenne tőle.”

„Igazságszolgáltatás! Merő képzelgés! Igazságosnak lenni, micsoda ábránd, amikor az igazságot sűrű bozót zárja körül!”

Szerinted miért lehet szórakoztató gyilkosság(ok)ról olvasni?