Így bújtassuk a férfiakat a nők mögé | Émile Zola: Nana

Egy újabb Zola regénnyel folytattam, mivel Nanát már megismerhettük A Patkányfogóból, így szerettem volna addig megismerkedni az életével, míg el nem felejtem, hogy ki ő. Múlt héten röviden összefoglaltam a könyv tartalmát, most pedig elmondom, mit is gondolok róla.

Tudom, tudom, lejárt lemez, de akkor sem tudok elmenni a könyv címe mellett. Mert még mindig ki nem állhatom az olyan könyvcímet, ami egy név. Ez esetben ugyan árnyalja némileg a képet a Nanával való közös múltuk. Én ugyanis megörököltem az egyik nagymamámtól a keresztrejtvények szeretetét, és ott időről időre mindig feltűnt Zola eme regénye. Ettől még azért kaphatott volna valami kifejező címet a regény. (Például Aranylégy a trágyadombon, vagy ilyesmi.)

Még mindig úgy gondolom, hogy Zolának elég könnyen olvasható stílusa van, ám a Nanában sikerült csúcsra járatnia azt a tulajdonságát, amit én nem szeretek. Rettentő részletesen írt le bizonyos eseményeket, amelyeknek igazából semmi jelentősége nem volt. Sőt, azt kell mondjam, tulajdonképpen ez az egész regény ilyen leírások füzére volt. Csak összehasonlításképpen (bár pontos oldalszámokat nem tudok mondani), az első színházi előadás után részt veszünk Nanánál egy nagy lakomán, amin emlékeim szerint semmi érdemleges nem történik. Mégis hosszú-hosszú oldalakon keresztül unhatjuk szét rajta az agyunkat. Amikor viszont Nana egy éjjel a rendőrök elől menekülve kimászik egy szálló ablakán, és esőben és fagyban a sötétben bujdokol, azt letudtuk maximum fél oldalban.

Szerintem már a tartalmi összefoglalóból is kitűnt, hogy mennyire kevés dolog történt ténylegesen ebben a könyvben. És a leírásoktól sem lettünk ezegyszer okosabbak. Úgyhogy hírnév ide, pajzánság oda, én biztos, hogy nem ezt a könyvet ajánlanám Zolától.

A maga idejében a Nana botránykönyvnek számított. Nyilván ma már sokkal magasabban van az ingerküszöbünk, de én még így is durvább dolgokra számítottam. Azt hiszem, ez azért van, mert rossz fogalmaim vannak a botránykönyvről. A jelek szerint ugyanis nem az számít(ott) botrányosnak, ha valaki pucér nőkről meg intim pillanatokról ír(t), hanem ha valaki nyíltan beszél(t) a valóságról. (Jelenünkkel való áthallás egyáltalán nem a véletlen műve…)

Bár egy örömlány életét követhetjük nyomon, ne számítsunk pikáns jelenetekre. Csupán annyit láthatunk, hogy ki-be járkálnak a férfiak a Nana ágyába. Na de milyen férfiak? Grófok, hercegek, a krémek krémje. És nem csak az idejüket ütik el a lánynál, hanem némelyikük a teljes vagyonát rááldozza. Nem is tudom, hogy ez vajon tényleg Nanáról és a hozzá hasonló nőkről vagy sokkal inkább az „erősebbik nemről” mond el dolgokat.

Ilyen értelemben pedig vissza is kanyarodnék a cím kérdésköréhez. A Nana ugyanis szerintem jelen esetben félrevezető. Bár Nana az, akinél a szálak úgymond összefutnak, de én azt gondolom, hogy ennek a könyvnek a főszereplői sokkal inkább azok a jómódú férfiak voltak, akik gyakorlatilag semmivé váltak nem csak Nana karjaiban, hanem a hozzá hasonló nőkében. Élükön természetesen Muffat gróffal, akinél legszembetűnőbb a változás, de voltak még rajta kívül egy páran. Például a kissé álszent Fauchery, az újságíró, aki vérlázító cikket írt Nana életmódjáról, de ő maga is egy házas nőnél kereste a boldogságot.

Nanát okolni a balszerencséjükért azonban nem lenne igazságos, hiszen ő pusztán csak kért. Néha pénzt, néha tárgyakat, szívességeket vagy éppen csókokat. De nem állt senki felett kivont karddal. Nem szorított senki fejéhez pisztolyt. A következő idézet kiválóan összefoglalja a helyzet lényegét:

„Hát biztattam én, hogy lopjon? Az ember csak kérhet pénzt egy férfitól anélkül, hogy bűnre ösztökélné!... Ha megmondta volna nekem: Semmim sincs már, azt feleltem volna neki: Jó, váljunk el, s akkor nem mérgesedett volna el a dolog.”

Ha már szóba került az a bizonyos cikk, bármennyire is vérlázító, azért elég jó leírást ad Nana működéséről. Ő ugyanis éppen ellenpéldája az olyan embernek, aki bármihez nyúl, az arannyá változik. Nana érintése halálos, de csak lassan, komótosan sorvasztja el az embert. Épp úgy, hogy a delikvens már csak a halál előtti pillanatában fogja fel, hogy vége. (És talán még akkor sem sajnálja.) Mindeközben azonban saját magát is elpusztítja. Egy csepp élvezetet nem talál az életében, hiába hullanak a lábai elé olyan lehetőségek, amelyeket akkoriban azért nem szórtak két kézzel.

Nehéz, sőt, szinte lehetetlen volt itt bárkit is megkedvelni, de azért volt két nagyon különös szereplő, akiket kiemelnék. Bár hozzá kell tennem, gyászosan kevés szerep jutott nekik. Pedig rájuk igazán kíváncsi lettem volna. Az egyik Labordette, aki valahogy mindenhol ott volt, mindenkit ismert, és mindenkinek az életét előrébb tudta lendíteni, mégsem folyt bele alvilági dolgokba. Kíváncsi lettem volna, hogy ő például mivel foglalkozik.

A másik pedig Zoé, Nana komornája, aki abból a szempontból éppen ellenpéldája Nanának, hogy nagyon is jól látja, hogyan tudja az eseményeket a saját javára fordítani, és elég okosan ki is használ minden kínálkozó lehetőséget.

Ezek lettek volna tehát a gondolataim Zola harmadik listás könyvéről, a Nanáról. És ha már így belemerültem Zolába, akkor következőként a negyedik listás könyve, a Germinal lesz terítéken.

Ismét játszhatunk egy kis bézigue-t. (Ezt a játékot már ismerhetjük az Egy asszony életéből.)

Bár olyan jelentős események idején játszódik a regény, mint a nagy párizsi világkiállítás, és említést is tesznek róla a könyvben, sajnos nem tudunk meg róla többet, pedig igazán érdekes lett volna egy korabeli „tudósítást” olvasni.

Szerinted feloldhatatlan az ellentét férfiak és nők között?